„FENNHANGON TITKOLT TEHETETLENSÉG”
Gondolatok Taizs Gergő Az éhes szellem című verskötete kapcsán

Mit jelent ma – s egyáltalán jelent-e még valamit – a szellemi éhség kifejezés?
Nem vált-e mindaz, amit „a tapasztalás arany bányáiból kifejtett az idő” kiselejtezni való, ásatag limlommá? Elmagyarázhatatlan, következésképp érdektelen és használhatatlan ócskasággá? Ha – a korszellem nyomása alatt – az ismertség, olvasottság (vagy inkább nézettség) értékmérőnek tartott számadataira tekintünk, könnyen gondolhatjuk így.
Csakhogy amikor efféle számadatokra hagyatkozunk, merőben eltérő tevékenységeket hozunk közös nevezőre, s ezzel épp a lényeg sikkad el. Egy kalapba kerül a fecsegés, a puszta időtöltés, meglévő várakozásokat kiszolgáló, ostoba sztereotípiákat megerősítő, elzsongító szórakoztatás és a felrázó, egész lényünket megragadó, önmagunkkal szembenézésre késztető katarzis. Ez utóbbi sokkal ritkább, de becsesebb. Jelentősége messze nagyobb, mint számaránya, míg az előbbiek számaránya messze nagyobb, mint a jelentősége.
Ahogy megszámlálhatatlan elődünk vagy sokmilliárdnyi kortársunk élete mellett saját életünk fontossága sem számarányok kérdése.
Ahogy a Már moccan című versben: Nem az első, nekünk az utolsó.
mélyebben megérteni
Akiben a tájékozódás legcsekélyebb igénye is él, aki szeretné önmagát és a világot, a múltból szemünk láttára formálódó jelent valamelyest mélyebben megérteni, aki nem éri be a késszel, máris szellemi éhséget tapasztal, s igen hamar hasonszőrűek társaságában találja magát – még ha e társak csontjai már a föld alatt porladnak is. Holtan is elevenebbek sok élőnek látszó, kihangosított, emelvényen ágáló, a kamera – és főként önmaga – előtt pózoló figuránál.
Taizs Gergő kötetének első ciklusában, a Kötőjelekben azt vizsgálja, hová kapcsolja sorsa, hová, kikhez-mikhez kötik a jelek, a nyelv.
A nyitóvers az önkognitó. Tömör cím: a rejtőzködés, a gondolkodás és a reflexió motívumait sűríti egyetlen szóba. Ars poeticát olvasunk. A szerző önmagáról, a költészetről, és a kettő viszonyáról szerzett tapasztalatait összegzi.
Az első két sor leszögezi: nem tudok semmit a költészetről / a költészet mindent tud rólam.
A költészet művelése nem a költészettel foglalkozás. Talán pontosabb közelítés, ha azt mondjuk: versírás közben itt-és-most-létünkkel foglalkozunk. Ám ennek fordítottja furcsa mód éppúgy áll: az foglalkozik velünk. Valami – ha akarjuk, ha nem – dolgozik bennünk, s ha megteremtjük hozzá a feltételeket, az alkalmas kereteket és formákat: felszínre tör.
Ahogy a felötlő képekhez, érzésekhez rezonáló, s újabbakat gerjesztő szavakat keresgélünk, belekapaszkodunk nevelőnkbe és kalauzunkba, a nyelvbe – az emberi tapasztalás összesűrűsödött alakzatainak ránk hagyományozott rendjébe. Világunkat a nyelv tagolja. Ezért a nyelven keresztül faggatjuk a világot, micsoda volna tulajdonképpen, kik volnánk mi és mitévők legyünk benne.
A költészet lényege nem előre kész tartalmak, másképp is elmondható gondolatok tetszetős formába öltöztetése. Utólag persze „tartalomnak”, „üzenetnek” nevezzük, ami sehol se volt: a verssel együtt keletkezett.
A nem az a szöveg című vers elismerésre méltó pontossággal jeleníti ezt meg – saját anyagával: „itt van előttem a szöveg, ami arról szól / – de már az első sorban hazudnom kell, / nincs előttem semmilyen szöveg, / legalábbis nem volt, amikor azt írtam, van / és ami azóta lett, nem az a szöveg, / amire akkor gondoltam, hogy már van, / így nem lehet verset írni, ugyebár.
Cirkuszi tréfa módjára előadott paradoxon. Mert természetesen csak így lehet.
Az elképzelt helyére az éppen születő vers kerül.
megszólalás
A vers második felében ugyanez a figura a víz tükörhomályát fürkészi, hogy megtaláljon valakit (Önmagát? Élete szerelmét? Védangyalát?): ott leszel, vagy már ott is vagy talán, / és ott voltál mindig, nem kellett az egész / világot átúszni, hogy találkozzunk, / mert eleve veled indultam el. József Attila sokat idézett kései töredéke cseng a sorok hátterében: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”. A maga elé meredő figura ugyanakkor mintha csak a vers szavait igyekezne megragadni, kiemelni a víz alól, majd egymáshoz illesztgetni – ez lenne a szólás, a megszólalás. Az a bizonyos keresett valaki ugyanis csak ezáltal képes hangot adni. Amit ekként mond, abból születik, sőt, az a vers. Így érthetővé válik a kettős sorkezdet is: szólalj meg, szólaljak meg.
Íme, a keletkezőben lévő vers: Már moccan, még esetleges.
A vers paradoxontól fut paradoxonig. A levegővételt ugyanis nem beszéd követi: sajátos csend támad: csak bámuljuk / a padlóra ömlő hallgatást.
És ebből, ezáltal születik meg a vers. A szavakon keresztül érzékeltetett csend.
A versben nem elmondjuk itt-és-most létünket, csak szóhoz juttatjuk. Mint tyúk a tojást, kiköltjük a számunkra is ismeretlen tartalmakat. A megnyílásból megnyilatkozás lesz. Jó esetben felfogunk valamit, s bízunk benne, hogy a papíron hagyott különös lenyomatból más is kiolvassa a maga igazságát. Elcsodálkozik rajta, tanul belőle – a maga kedve és léthelyzete szerint.
Ezek fényében válnak érthetővé az önkognitó meglehetősen összetett sorai: voltam / visszhangból komponált áttétes álom.
A kezünkben forgatott szavakat az előttünk élők milliószor kimondták, leírták már – épp ezáltal maradtak fenn. Minden hangunk visszhang. Nemcsak szavaink – a fordulataink, a megszólalásmódunk is. A költészeti hagyomány persze éppúgy szállít elcsépelt fordulatokat, mint önmagukon túlmutató, különös, felfénylő képeket, melyek felszakítanak bennünk valamit. Ahogy Kafka fogalmaz egyik levelében „Szükségünk […] olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket, minden embertől távol, a vadonba, mint egy öngyilkosság, olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.”[1]
belénk égett asszociációk
Közhely, hogy a költői képek megszokottól eltérő kapcsolódása, egymásra következése az álom logikáját idézi. Mintha az álom módjára a költészet is tudna valamit rólunk, amit mi nem. Hozzáfér múltunkhoz, emlékeinkhez, a belénk égett asszociációkhoz: tudja, mik voltunk.
A vers második fele a nyitó sorok variációjával indul: nem tudok semmit a tengerekről / a tengerek mindent tudnak rólam. Az első hét sor témája nyelvi létezésünk és a költészet, a második hét soré az ember genezise és az életet dajkáló tenger. Az élet sokkal ősibb az emberi fajnál. Földtörténeti időskálán csakugyan nem vagyunk többek: iszapból font illékony struktúra, mely rövid itt-tartózkodás után alkotóelemeire hullik. És amit a nyelvről mondtam a harmadik sor kapcsán, egész létezésünkre is igaz: visszhangból komponált áttétes álom.
A lírai én családfakutatás közben, gulyások, napszámosok, szobalányok, cselédek vándorlását figyelve mondja ki a Piroska című versben: Visszhang vagyok, / száz év távlata, / pusztába kiáltott szavak, / elsuttogott sikolyok visszhangja.
Utánozzunk vagy tagadjunk meg akár szándékosan, akár önkéntelenül másokat, őseinket vagy kortársainkat, az utánzat sosem lesz olyan, mint az eredeti, s a tagadás sem képes sohasem szakítani azzal, amit tagad. Életünk sok tekintetben meglévő mintákat másol, szükségképp eltérésekkel, hiszen a vonzó példa is bizonyulhat követhetetlennek, miközben öntudatlanul hordozhatjuk és működtethetjük korábbi generációk traumák és egyéni felismerések formálta gondolkodás- és reagálásmódját. Létünk maga a visszhang: múltbeli tapasztalatok pontatlan továbbadói (átalakítói, kiegészítői) vagyunk. Fájdalmaink, görcseink nem csak közvetlen élettapasztalatunkból erednek. Valóban ez vagyunk: áttétes álom. Az áttételes helyett választott, egy szótaggal kurtább jelző persze az átvett, átöröklött, tükrözött, ismételt tartalmakat kimondottan rosszindulatúnak mutatja. Az efféle álmok pusztítóak is lehetnek.
A Kispostás című versben a társaság tagjai láncba szerveződve, fülbesúgással adnak tovább egy kitalált mondatot, s kíváncsian várják, mivé torzul az üzenet, mire az utolsó emberhez ér. A játék nyilván akkor igazán mulatságos, ha a szájról szájra adott mondat a félrehallásokban nem alakul át minden ízében, nem válik teljesen felismerhetetlenné, ha a végeredmény „ugyanaz és mégis más”. Ha kivehető még az eredet.
Már Robert Musil majd száz évvel ezelőtt megkezdett nagyregényének főhőse, Ulrich is efféléken töpreng[2]: „a század kettős rendekben lovagol, és a „parancstovábbadást” gyakorolja, […] elöl azt mondják: „Század: irány a nagyerdő!”, hátul ez jön ki belőle: „Százhat zsivány agyonlövendő”, vagy valami efféle. Hasonlóképpen keletkezik a világtörténelem is.”
A Kispostás tizenéves hősei eredetileg csak marháskodni akarnak, de a sztori három verssor nyomán allegóriává tágul: Aztán a végén egymás mellé állítottuk mindazt, / ami útra kelt és ami megérkezett: / az elvetélt, elveszett, elvett lehetőségeket. A kilencvenes években a politikai változásokban csalódott, csalódó vagy csalódni készülő állampolgárok fő foglalatossága volt a megélt történelem eseményeit e három kategóriába szétosztani, majd ezen másokkal éjszakába nyúlóan vitatkozni.
A hasonlatot nemcsak nagyarányú központi elgondolások végrehajtás közbeni eltorzulására vonatkoztathatjuk, minek következtében mindig valami más valósul meg, mint amit elterveztek, de a kultúra, vagy tágabb értelemben a hagyomány nemzedékek közötti továbbadására is.
„A jelen mindig akárha egy város legszélső háza lenne, mely valahogy már nem tartozik egészen a város házai közé. Minden nemzedék azt kérdi csodálkozva: ki vagyok? kik voltak elődeim? Kérdezné inkább: hol vagyok?, feltételezvén, hogy elődei nem másmilyenek, csak másutt voltak; már ez is komoly eredmény lenne”[3], folytatja töprengését Ulrich.
fülbe súgott üzenet
A Kispostás mintha csak ezt a tanácsot fogadná meg, mikor a következő, fülbe súgott üzenettel példálózik: „A sírban, hol nemzet süllyed el, / Új kedvvel új ifjúság tolong, / És bölcsőnek díszíti fel.” A fülbe súgó maga is fülbe súgott üzenetet továbbít: Csengey Dénes sorait a Vörösmarty költő lázbeteg éneke című verséből[4], ahol pedig a Szózatból és A vén cigányból átvett motívumok járják tovább útjukat. Csengey egyébként így folytatta: „Micsoda rémek a bölcsőben, / Úristen, micsoda rémséges babák!” Jogos a kérdés, ugyan mivé serdültek azóta. A költői látomás akkor ilyen képet rajzolt a jövőről: „Gyermekké rémített magyar népem, / ebben a bölcsőben temetnek, úgy lehet, / mely nem ápol, nem ringat el, / csak hányásig forgat tégedet.”
Add tovább az átkot, sóhajt, lemondást, imát, írja immár Taizs, hogy rögtön beismerje: egyre csak játszottunk, hogy / a végére érjünk. / De nem értünk / semmihez. Az utóbbi két sor alighanem szándékosan kétértelmű. Mert mi sült ki a Csengey-sorokkal űzött játszadozásból? Ez: A zsírban ott sercegünk veled, / Új nedvek, új izzadtság csorog, / térkőről mit is hisztizel? Botránypublicisztikával terhelt izzadtságszagú slam poetry.
A Kispostás a hagyomány átvételének paródiája. A puszta látványt, a hangzást, a felszínt reprodukálni, azt is csak úgy-ahogy. Mintha.
Mihez kezd akkor az éhes szellem?
A Még moccan Pilinszky János Terek című verséhez írt széljegyzet. Pilinszky pokla mint térélmény: egy lépcsőházból lefelé nézve meglátott alagsori szoba. Ahol Lemérik, hány kiló egy hattyú. Taizsnál a logikus folytatás: Levágjuk. Észszerű a lehetséges magyarázat: már a Terekben is azért mérték le a hattyút, hogy aztán levágják. Elvégre ott van Pilinszky Passiójában: Üvegmögötti csöndben / lemosdanak a mészároslegények. A hattyú azonban nem jellemző konyhai alapanyag: rendkívül ritkán, inkább csak királyi udvarokban fogyasztott presztízsfogás. Másrészt az alagsori szoba sem vágóhíd. A botrány a mérés maga. A mérés aktusában egy összetett minőséget, a szépség, kecsesség, méltóság hagyományos szimbólumát, a hattyút jól számszerűsíthető fizikai jellemzőjére egyszerűsítik. A jelenet a redukcionizmus képi ábrázolása. Az üzemszerűvé tett egyszerűsítés és számszerűsítés magától az élettől tekint el, tehát teljesen logikus folytatása az ölés. Ez már a haláltáborok logikája.
Nem több, mint statisztika, írja Taizs.
A hattyú lemérésében megnyilvánuló redukcionizmus jelenkori megjelenése nála: Föntről lefele látunk (tehát a Terek terében a pokolba nézünk), mozi az egész világ.
Kép. Felszín. Mintha.
A verset ihlető sajtófotón egy magányos szikláról elcsigázottnak tűnő tűzoltó tekint végig a lángok martalékává lett tűlevelű erdőn. Nem fentről, a mennyország szabad teréből pillant a pokol alagsorába, hanem benne áll a pusztulásban. Az élet eltérő alakzatai, a helybéli flórát alkotó növények elszenesedésük után minőségüket elvesztve immár csakugyan közös nevezőre kerültek.
nehezen bogarászható
Ha foglyul ejt bennünket a redukcionizmus, megbabonáznak minket a számadatok, rögtön feltesszük a kérdést: mit jelent az írásban ránk maradt költői hagyományhoz kapcsolódni, miközben mindenfajta írásbeliség háttérbe szorulni látszik? A videókhoz kevert zene sodrával érkező dalszövegek mellett az olvasást kívánó költészet úgy hat, mint valami homályos értelmű, nehezen bogarászható, fakó fénymásolat. A terjedelmesebb esszékről meg már ne is beszéljünk.
Csengey életművéből is a Cseh Tamásnak írt dalszövegek jól hajtogatott papírrepülői szálltak a legmesszebbre.
Eszünkbe juthat persze, hogy minden korok emberei öreg korukban saját hagyományuk elsikkadásáról, felhígulásáról, sőt pusztulásáról panaszkodtak – mindez talán csak óhatatlan perspektíva torzulás. Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok – ahogy Tandori Dezső írta Egymás című versében. Walter Benjamin – Paul Klee Angelus Novus című képe nyomán – ugyanebben a pozícióban írta le a történelem angyalát: a Paradicsom felől fújó szélvihar szárnyaiba belekap, és elsodorja. Repül, de nem a maga erejéből – és háttal a jövőnek.
A történelem egészét aligha nevezhetjük felívelésnek, diadalmenetnek, vagy ha igen, éppoly joggal észrevehetjük benne a lesüllyedés és elzüllés mozzanatait is. Szakadatlan kibontakozás, ez tény – csakhogy minek a kibontakozása? Az értékelés talán többet mond rólunk, mint a bennünket messze meghaladó történelemről.
A közkeletű elképzelés úgy tartja: a múlt a hátunk mögött van, a jövő előttünk. Pedig a fordítottja éppúgy igaz. A jövő ismeretlen. Nincsenek nyomai, mint a múltnak. Megragadhatatlan. Valójában a múltból kölcsönzött vagy azzal vitatkozva kialakított formák vetülnek elénk jövőként, s ez az elképzelt jövő kerül hátunkba, mint hajtóerő. Minden egyetlen kibontakozás. Az embernek azonban nem adatik meg, hogy a pillanat gödrein és bukkanóin túl mindent egybelásson. Ahogy a tükör / reflex írja: a fáklyák mozgása / izzó csíkokat éget az éjszakába // így láthatja isten az időt / de az életünket bizonyosan az elejét a végét / és a kettő közt kanyargó tüzes csiganyomot […] nézi isten az időt és benne minket / nézi mintha folyékony tükörben / és velünk együtt akaratlan rándulnak össze izmai.
A költészet a fénytorzókban csak tátogás: szinkronkísérlet a kimondhatatlanra. Valóban, ahogy az önkognitó mondja: fennhangon titkolt tehetetlenség.
Tehetetlenség, mert az elmondhatatlant próbáljuk mondani. Titkolt tehetetlenség, mert a mondással máris az a látszat keletkezik, mintha a csak-körülírt elmondható volna. Ráadásul fennhangon titkolt, mert a költészet a sűrítés külön nyomatékától a hétköznapinál hangsúlyosabb közlés.
Minket meghaladó egészbe illesztve élünk, és csak töredékesen fogjuk fel azt – a megértésért, a tájékozódásért folytatott állandó küzdelemben. Minden felismerés életösszefüggéseiből kiszakítva megszilárdul ugyan, de meg is merevedik. Csakhamar kiszárad, széthullik, elporlik. Ahogy a kvázi pietà írja: az igazságnak nincs genezise / mert szüntelen a vajúdás.
Az önkognitó még élesebben fogalmaz: isten nem beszél emberi nyelveken.
Az égő csipkebokrot megbámuló Mózes vagy az ószövetségi próféták legnagyobb élménye az volt, hogy Isten előbb nevükön szólítja őket, majd beszél hozzájuk. Jézus Krisztus megjelenésével az Ige testté lett – tehát Isten nemcsak hogy emberi nyelven beszél, de egyenesen emberré lett. Való igaz, hogy Isten ugyanakkor mérhetetlenül meghalad bennünket. Azaz nem csak emberi nyelven szól. Izajás próféta szinkronkísérletében: „az én útjaim nem a ti útjaitok”.
belátható töredékesség
Csakhogy a zsidó-keresztény kultúrkörben mi magunk, s a világ egésze sem egyéb, mint Isten beszéde. János evangéliumának kezdete így fogalmaz: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” De ha az egész világ Isten beszéde, akkor mindenfajta megértés Isten beszédének részleges felfogása, lefordítása emberi nyelvre. Létünk, s így nyelvünk és gondolkodásunk magunk számára is belátható töredékessége miatt hálóval kifoghatatlan a víztömeg.
Létünkről beszélhetünk, de átfogni nem vagyunk képesek, akkor sem, ha költőként igyekszünk is visszahátrálni a nyelv és létezésünk forrásvidékéig, erőfeszítést tenni, hogy friss és eleven felismerésekhez jussunk. Szóhoz juttassuk a néma tartományokat.
Erről az önkognitót követő iránytalanság című vers beszél (úszni szülőcsatornán felfele / torkom szakadtától már ha számít). Ez a vers szerkezetileg is szépen tükrözi saját felismerését: a kezdet egyúttal végállomás, fogalmazza meg a záró versszak, hogy végezetül eljusson a kezdet kérdéséig: az első és utolsó vallomást / hol is kezdhetném mégis.
-
Franz Kafka: Naplók, levelek. Oskar Pollakhoz, 1904. január 27., Tandori Dezső fordítása. https://mek.oszk.hu/00400/00417/html/01.htm ↑
-
Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember. Fordította Tandori Dezső. Budapest: 1977, Európa. I. kötet, 509–510. o. ↑
-
i. m., 510. o. ↑
-
https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-verse-csengey-denes-melyrepules.html ↑
kép | vecteezy.com