A TÁVOZÁS
1991 tavasz

Náfrádi Józsefnek
Tegnaptól halott. Ott, ahol véget értem, a kettes ágy lábánál léptem le angolosan. Irány a folyosó kanyarulataiba vesző ég, melyet néhány – holnemvolt körvonalait itt-ott még őrző – árnyékív tartott, szilek, atléta juharok.
Hajam szétszórva, lélegzetem megállítva, de valahány lomb a tüdőm pitvaránál. Csoda-e, ha a más világ konvenciói elragadtak?
Ha nem jöttek volna lázmérővel, pirulákkal, visszafordulok-e?
Át- s visszatörve színtelen mozgókép-soron, találkoztam aztán sorrendben a karja nincs, lába sincs valaha kék Pongyolával, a 96 éves Leánycsecsemővel, a Délutános Nővérek egyikével, kezében a különben elmaradhatatlan fecskendő helyett most koszorú, melybe a természetes fény elkötetlen üvegszálai közé egy-egy valódi szirom volt befonva, a megtévesztés nyilvánvaló szándékával. Baltaként bukdácsoltam még lélegző szálfák ellenében, de egyikben sem ismertem fel magamat.
Az üveg véresre színezheti a láthatárt, a nyeleden zászló masírozhat fel-alá testemkanyarulatokba vesző folyosóin, fennen hirdetve, hogy inkább, meg hogy mégse; ocsúdhat a Leánycsecsemő. Mára el is felejtettem, amit megéltem.
A mellékhelyiségbe? Haza? Aki látott, kérdezett, fejtől a lábig az ágyban voltam. Mehettem.
Ágyastól, s mindenki szeme láttára persze, körülményesebb. Meg kellene várnom s magam mögött tudnom ismét az éjszakát, sok jövés-menéstől gömbölyű lépcsőfokait. A térdeim, a vállaim.