A SPONTÁN REND ÁLMA

Nem tudom, mennyire általános, hogy egy író nevének említése érzelmi reakciókat idéz elő. Megrögzött műélvezők körében mindenesetre tapasztalható az azonnali gesztus: áhítatos sóhajtás, tűnődő szemöldökráncolás vagy rajongó fellelkesülés. Karácsony Benő szinte mindig érzelmi hatású – persze azok számára, akik ismerik –, a szájakon meleg mosoly nyílik, a szemekben a meghatódottság fénye világít, holott az életmű igazi ismeretében ez nem teljesen logikus. A szerző tragikus végű életútja, s műveinek komor, igen, minden felszíni komédiázás ellenére meglehetősen komor üzenete aligha ad okot erre. Mi hát a magyarázat?

Az olvasók gyengéd érzései bizonyára öntudatlan viszonzásai valaminek, talán annak a szeretetkisugárzásnak, annak a végül mindent megbocsájtó Hangnak, ami a Karácsony-próza feledhetetlen jellegzetessége. A hol gondtalan derűt, hol leplezetlen kiábrándultságot tükröző könnyed szójátékok és cselekmény-fordulatok ugyanis ebben az életműben rendre egy sajátos elbeszélői hanghordozás szelíd áradásából szöknek elő, ez a bölcs írói beszéd pedig, ha néha megfáradtnak hat is, mindig elnéző szeretettel, a tökéletlen élet apró-cseprő ügyei iránti vonzalmakkal van teli. S aki egyszer már belemerült ebbe ,,a megnyugvás ösvényei” által át-átszelt világba, akárhány művészi botlással találkozott is olvasás közben, többnyire nem emlékszik másra, mint arra a fájdalmasan szép, de keserűen ironikus hangra, amely mindvégig jellemezte őt.

milyen életfelfogás rejtőzködik

Érdemes azonban figyelmet szentelni annak is, hogy a Karácsony-próza hihetetlen gyorsasággal váltakozó, törékeny egyensúlyú hangulatai mögött milyen életfelfogás rejtőzködik – mert a szerző hű marad önmagához: a művek tünékeny érzéseit rendkívül hajlékony nézetek táplálják.

Karácsony több ízben deklarálta: életfelfogását a változékonyság jellemzi. Az Újság számára adott interjújában például minden mentegetőzés nélkül vállalta, hogy világnézete ingadozó, s a nagy kérdéseket boncolgató gondolatai meglehetősen képlékenyek. „Az életfelfogásommal magamnak sem sikerült még tisztába jönnöm. A tárgyak, az eszmények, a nők és a felebarátaink, röviden: valamennyi problémánk a nap állása szerint változtatja fényét és árnyékát. Ehhez képest változnak a benyomásaink is. Három-négy fix pont van az életünkben, a többi hangulat. A szellem túlságosan is hajlékony, az anyag meg rugalmas, akkor közelítjük meg a lényegüket, ha mi sem gondolkozunk róluk mereven és hajlíthatatlanul. Jusson eszébe, hány főbenjáró tétel csapta be már az elődeinket. És hány sarkigazság fogja még ezt a nemzedéket is rászedni. Konok és fantáziátlan ember az – bár ettől még lehet kitűnő adófizető állampolgár –, akinek reggel is, délben is, sőt éjszakai holdfénynél is mindig ugyanaz az észrevétele az útszéli gesztenyefáról vagy a sarki dizőzről. Irigylem azokat az embereket, akik este ugyanazzal a világnézettel térnek nyugovóra, mint amilyennel reggel kimásztak az ágyukból. Én minden este korrigálok egy kicsit a világnézetemen. Ha késik, előreviszem, mint a zsebórámat, ha siet, visszaigazítom egy keveset.”

A „szellemi zászlóul” szolgáló, magabiztosan és fennen hirdethető világnézetekkel szembeni kétely természetesen a művekben is gyakorta megfogalmazódik. A Napos oldal első részének harmadik fejezetében Felméri így morfondírozik: „Ami a világnézetet illeti, alapjában véve kevésre becsültem. Köteles szellemi zászló… amit mindig ki kell dugni a padláslyukon, ha jön valaki. Jobban szerettem csupasz zászlórúd lenni, amelyen a játszó szél nem lebegtet semmiféle gyermekes lobogót. A nap vagy az idő úgyis kiszívja a színét, aztán szerezhetek majd újat. Nem… nekem nincsen zászlóm, akármit mond is rólam majd az utókor. A világnézet intézményével szemben nem bölcsességből, hanem egészségből voltam közönyös. Szerettem a napot, a varjakat, a hegyeket, a topolyafákat, a virágzó szamárkórót és több effélét, de azt a kancsalságot, amelyet világnézetnek neveznek, ó ezt múló és értéktelen dolognak tartottam. Ma is az a nézetem minden világnézetről, hogy az úgy nézi a világot, mint mi a holdat: mindig csak egyik oldalát látja, és halvány gőze sincs arról, hogy mi történik az érem másik oldalán. Ami engem illet, én szeretek az érem mindkét oldalára rákacsintani.”

összerendeződő eszmék

Ez a többek által félreértett „világnézetellenesség” nem azt jelenti, hogy elzárkózott az eszméktől, inkább hogy minden körülmények között ragaszkodott jogához: egyidejűleg több nézőpontból is elemezhesse az eseményeket és történéseket. Az „érem mindkét oldalára” kacsintás igénye ezúttal a „nyitott” gondolkodás iránti elkötelezettséget fejezi ki, ami alapvetően különbözik az egyedül üdvözítőként fellépő, kizárólagosságra törekvő világnézetek hívőinek, ,zárt” gondolkodásától. Karácsony gondolatvilágában, ahogy interjújában is megvallja, mindössze „három-négy” kikezdhetetlen igazság követelt magának helyet, az ezek alkotta szilárd alapzatra pedig már „porhanyós” rétegek, könnyen felkavarodó, s azután újabb és még újabb változatokban összerendeződő eszmék rakódtak, amelyek nem megmásíthatatlan elveknek, hanem futó hangulatoknak engedelmeskedve, a pillanat parancsát követve formálódtak meg.

Vörös T. Károly centenáriumi megemlékezése a pikareszk regényekbe illő Karácsony-hősök lelki alkatának megfigyelése alapján írja le e „hajlékony” világnézet főbb vonalait: ,,Ezeknek a figuráknak a legjellemzőbb tulajdonsága a nonkonformizmus és a kívülállás. És a természetszeretet. Ebből táplálkozik erkölcsi integritásuk. Fittyet hánynak minden hatalomnak, tántoríthatatlanul a maguk életét élik… Megszállottként küzdenek az emberi, derűs, természetes életért egy olyan világban, mely minden eszközzel széttörni akarja ezeket az életformákat… Az egész emberiséget uniformizálni akaró, az egyéniséget megvető, a kollektívum mindenekfelettiségét hirdető jobb- és baloldali őrületek megtanítottak bennünket arra, hogy tiszteljük az individualitást. És arra is, hogy ne vádként, hanem elismerésként mondjuk ki Karácsony Benőről: nem általában az emberiség, hanem mindig a konkrét ember érdekelte.”

Vörös T. Károly megközelítésének legfőbb erénye a szigorúan következetes és lényegre törő szóhasználat. Nem azt mondja, hogy Karácsony társadalomellenes, inkább hogy hatalomellenes. Nem az ,,emberiesség” utáni áhítozásról, hanem az ,,egyéniség” tántoríthatatlan védelméről, egyfajta pozitív értelmű individualitásról beszél. S végül még néhány elengedhetetlenül fontos megjegyzéssel is kibővíti a karácsonyi alapelvek e rendszerét: megemlíti, hogy Karácsony hősei a természetet követendő példának, a természetes életet ,,minden eszközzel széttörni akaró” erőszakot viszont viszolygással szemlélt ellenpéldának tartják.

Az ebben a gondolatmenetben szereplő egzakt kifejezések elsősorban azért üdvözlendők, mert segítségükkel megerősíthető egy sokak által hangoztatott kijelentés: a szerző gondolkodása az anarchista társadalomfelfogás uralma alatt áll. Karácsony anarchizmusára, az életfelfogását jellemző anarchikus vagy anarchisztikus ismérvekre ugyanis már többen utaltak. Pomogáts Béla például a következő szövegkörnyezetben használja ezt a politológiai fogalmat: „Hamar, már jelentkezése idején szembekerül a társadalmi renddel, s vitriolos gúnyba mártott tollával hadakozott hazugságai ellen… Kívülről, egyfajta apolitikus és szkeptikus, végsőkig kiábrándult álláspontról font ostort most már nemcsak a polgári, hanem bármifajta eszmeiség, eszmény ellen… a különböző ’konstruktív’ világnézetek ellen immár anarchistán lázadva… anarhizmusa az első világháború utáni évek megcsömörlött világáról árulkodik.”

a falnivágyás

A spontán rendről szőtt karácsonyi álmokban kiemelt helyet kapnak az állat- és a növényvilág csodái. Ennek a speciális természetkultusznak eleinte a romantikus antikapitalizmus a forrásvidéke. Jól példázza ezt a Pjotruska című regény egyik hosszasan kanyargó gondolatmenete is, amely szerint a pénz uralta társadalommal szemben csakis a természet hordozza az igazi bölcsességeket: „A pénz túlságosan piszkos szerepet játszik itt a földön, túlságos zavarokat idéz elő, hogysem az emberiség békésen elhelyezkedhessék azon a napfényes tisztáson, amely a születés és halál határ-mesgyéi közé esik. Ki lehetne pedig tövestől irtani, és akkor az emberiség nem hasonlítana ahhoz a falánkul zabáló alsórendű lényhez, amelynek gasztrea a neve és amelynek csak egy szerve van, a gyomor és egy ösztönzője, a falnivágyás. Hatalmas, nagy vitalitású emberek, de az emberiség kilenctizedrésze is, akik házakat, üzleteket, szőnyegeket, ezüstkandelábereket halmoznak össze, akik méltóságoknak a birtokosai, úgy zónáznak át az életen, hogy nem ismerik tíz növénynek, tíz madárnak, tíz csillagnak a nevét. Milyen suta az ember künn a természetben, milyen gyermekes naivsággal lepődik meg a hegyeken, milyen műkedvelő együgyűséggel pártfogolja a mezei virágokat! Ha törvényt lehetne hozni arról… hogy minden ember köteles naponkint egy félóráig a csillagos eget nézni, milyen nagyot változnának az életről és halálról való fogalmaink és velük együtt hogy megváltozna az emberiség földi menetrendje!”

A Karácsony életművének csúcsát jelentő Felméri-regényekben az élő környezet puszta megfigyelésének eszméjét a természettel való szimbiózis gyakorlata váltja fel, hisz Felméri Kázmér, a szerző legismertebb hőse már a természet szerves részévé lesz, minden gondolatát az a felismerés hatja át, hogy maga is eggyé vált az élővilág misztériumával, s így lassan elhatalmasodik rajta a biológiai alapú létezés varázsának s a kozmosz végtelen távlatainak felismeréséből származó mámor állapota.

Az örökül kapott vízimalom környékén heverésző Kázmér csendes meditációi közben időről időre rádöbben a kozmikus arányok sugallataira is. Ilyenkor egyszerre érzi a világ határtalanságát és saját lényének jelentéktelen parányiságát: „Árvaszúnyograj füstölgött felettem, pipára gyújtottam. Szerettem ezt az elbágyadást. Nemcsak a hőség bágyasztott, az ég is, a tízezer méter magasan lebegő bárányfelhő is, a kék univerzum, az arányok, a gondolatok, a kicsiségem. Amikor ezt a magasságot néztem, mindig valami elenyésző tizedestörtnek éreztem magam.”

A napsütés és a fény felé sóvárgó növényekkel is titokzatos rokonság köti össze Felmérit, aki például ősszel, amikor már ajándéknak számít minden napsugár, a bükkfa leveleivel egyezően, vagyis növényi „észjárás” szerint cselekszik – a malom falához simul: „Ha rám sütött a nap, énekeltem, mint a Memnon-szobrok Egyiptomban. Sohasem mentem be mélyen a lucfenyő-erdőbe: a rőt homályban alig volt élet. Kísérteties gombákon kívül nem nőtt benne semmi. Fogyott a fény, és én ösztönszerűen a napsütötte malomfalhoz húzódtam. Így tettek a bükkfa levelei is. Nem akartak még lehullani, de mert napfény nélkül nem lett volna semmi keresnivalójuk a fán, felső lapjukkal szépen a fal felé fordultak, hogy legalább a malomfal fényét kaparinthassák meg.”

Az a tapasztalat, hogy a mindenség, valamint az állat- és növényvilág „szimbiotikus” viszonyban áll az emberrel, nem csupán ösztönös sejtelmek nyomán alakul ki Felmériben, ezt a meggyőződését természettudományos érvekkel is alá tudja támasztani. Érveit könyvekből meríti, melyeket Éberlein ad kölcsön, de az orvos személyesen előadott fejtegetéseiből is, amelyeket szertartásos komolyságú együttléteik során hallgat végig: „Ültünk a tűzhely mellett, a kövér papné azt mondta, két magányos ember, de mi nem éreztük a magányt. Az anyagi magányt. Inkább a lélek és a szellem magányát, amely rokontalanul körülvett bennünket. Kölöncök csüngtek az emberek fogalmain, amik lehúzták őket a földre. Éberlein az ember földi sorsáról beszélt, szemtelenül és tárgyilagos természettudományi alapon. Az volt az álláspontja, hogy szoros életközösségben élünk bizonyos növényekkel és állatokkal, egymásra vagyunk utalva kölcsönösen, és egyszerre fogunk kipusztulni.”

gyönyörű almafa-allegória

Mert Felméri a természethez hasonulva él, mindennapjaira nem a tőle meglehetős távolságban levő emberi közösségek ügyei gyakorolnak lényeges hatást, inkább az évszakok váltakozásai – hisz a természet tetszhalottá dermedése, színes újjáéledése, szertelen zsongása és bágyadása mind-mind világosan jelentkezik kedélyállapotában. Azt, hogy Felméri és a természet „gyökérzete” alaposan összefonódik, már a korabeli kritikusok is észrevették. Szántó György gyönyörű almafa-allegóriája költői eszközökkel is megjeleníti a felismerést, hogy a malom gazdájának léte erősen rokon a növények létével: „Felméri Kázmérnak nincs jelleme, nincs jellemrajza, nem izzadt regényírói feladat megoldása vagy meg nem oldása. Ő almafa, a lét és születés titkának, az ősök sorozatának földalatti gyökereivel, ő almafa, egy férfiélet kemény, hajlékony és mégis hajlíthatatlan, nedvdús törzsével, ő almafa, a szeretet és szerelem napbapattanó, nedvesen csillogó rügyeivel, ő almafa, kacagásának, füttyének és dalainak virágaival, ő almafa, gondolatainak kitárulkozó lombjaival, ő almafa, akaratának és munkaerejének szertenövő ágaival. Dongók, darazsak, méhek, pillangók, aranylegyek és madarak röpködik körül ezt a fát, hernyók és hangyák mászkálnak törzsén, élősdiek rágják a gyökereit, de ő csak szaporítja évgyűrűinek szabályos sorát, ő csak ragyog és árnyat ad, ő csak virágzik és terem, mert isten, egy író így akarta, ilyennek teremtette.”

Gaál Gábor kritikájában költői képek helyett tárgyiasan megállapít: az amatőr szobrász és műkedvelő molnár figurája lelki értelemben egyfajta „növény-embert” rejt. „Hősünk a ’napos oldal’ szerelmese, ahol ragyog a fény – a Fény, mely táplálja a növényeket. Ő maga is ilyenféle tenyész-, jobban mondva növény-ember. Életalakulása egyenesen a növényeké. Élettörténete csak azért van, mert a körülötte csapkodó élet anélkül, hogy őt megkérdezné, mindenfélét az útjába dobál. Ha megkérdezné: nem történne semmi, miután e kedély mélyén olthatatlan a vágy a növények csupán fény felé forgó sziget-élete után.”

A természetből merített hasonlatok gazdag és folyamatos áradása, amely a Karácsony-művek egyik legszembetűnőbb sajátsága, egyértelműen arról árulkodik, hogy a szerző kitüntetett érdeklődéssel fordult az élővilág titkai felé. Interjúiból kiviláglik: mindez nem egyszerűen az alkotóművész hűséges ragaszkodása választott témájához. Karácsony többször és többféleképpen megvallja, hogy magánemberként is elragadtatással tölti el a természeti lét megfigyelése.

Ligeti Ernő kérdésére válaszolva ezt a vonzalmát egészen gyermekkoráig vezeti vissza:

„– Honnan ered az állatok iránti feltűnő érdeklődésed?

– Azt hiszem abból, hogy gyermekkoromban láttam egy macskát, amint azon igyekezett, hogy vízbe dobott kölykeit kimentse. Félőrülten szaladgált a parton, néhányszor bemászott a vízbe, aztán tehetetlenül visszahúzódott és eszelősen nézte a körülötte ácsorgó embereket. Kapkodva egyik emberről a másikra. Ebben a pillantásban egy lélek ijedelmét és megdöbbenését láttam. Hogy csak állati lélek volt? Tévedés. Vannak a léleknek kilengései, amelyeknél az emberi és állati határok már egymásba olvadnak. Ez különben lélektani közhely. Ezeken a lélektani közhelyeken szoktam néha elgondolkozni, amikor az állatokat figyelem. Egyébként a növények életét is sok érdeklődéssel kísérem. A napokban a botanikus kertben könnyedén megérintettem az ujjam hegyével egy mimózalevelet. Mindenki tudja, hogy a mimózalevelek összecsukódnak az érintésre. De hogyan? Tizenhat kis levélke, amely derékszögben eláll a közös szártól, egyszerre, egy elképzelhetetlen csigaszerkezet vagy villamos kapcsoló akciójának enged, és kilencvenfokos mozdulatot végezve hirtelen odalapul a szár mellé. Mint amikor nyolc tornász vízszintesen kinyújtott karját vezényszóra lecsapja a combjához. Kerestem a pontosan működő gépezetet, amely tizenhat levelet arra kényszerít, hogy egyszerre végezzen el, ott a szemem láttára egy negyedívnyi körforgást. A gépezet láthatatlan és megfoghatatlan, de a keresése sok minden más szórakozásért kárpótolja az embert.”

természettől ellesett minták

Barcs Sándornak adott nyilatkozatában pedig arról beszél, hogy az emberi társadalom teremtő erőfeszítései többnyire a természettől ellesett minták másolásai, vagyis a homo sapiens tevékenykedésétől függetlenül létező csodák újrafelfedezései: „Nagyon összetanultam a növényekkel, a hegyekkel és az állatokkal. Ismerem a rigolyáikat, az ötletességüket, a hangulatukat. Nagyszerű üzem. Ha az ember valami újat akar alkotni, akkor a természetben keres hozzá mintát. Van ott szociológia, technika, vegytan, korszerű egészségtan, minden. Mit gondol, mennyi időnek kellett eltelnie, amíg az ember rájött arra, hogy a rothadás hőtermelő folyamat? Olvastam egy amerikai pulykafajtáról, amelynek ez a vegytani felfedezésünk már régen a kisujjában van. A tojásait rothadó falevelekkel takarja be, amik oxidálódás közben hőt fejlesztenek.”

Ez a műveken kívül és a művekben egyaránt jelentkező természetrajongás az életmű bírálóit is állásfoglalásra késztette. A botanikai és zoológiái ihletésű leírások és eszmefuttatások nyomán számos magyarázat születetet Karácsony biológiai alapokon nyugvó nézeteiről.

E magyarázatok sorában úttörő jelentőségű Baráti Pálé, aki – szakítva a bukolikus pásztoridillek vagy a rousseau-ista példázatok felé mutató rokonítási kísérletekkel – az író természetszemléletét új keretek közé illesztve, az életmű hátterében megmutatkozó népi–urbánus disputát is figyelembe véve értelmezte. Gondolatmenete arra a felismerésre épült, hogy Karácsony „panteizmusa” lélektani tartalmát tekintve lényegesen különbözik a népi írók természetfelfogásától, még akkor is, ha a felszínen, a témaválasztásban sok egyezés mutatkozik. Baráti Pál az „urbánus panteizmus” tipikusan e századi megnyilvánulását vélte felfedezni, ahol a legtöbben a felvilágosodás rousseau-ista örökségét látták újjáéledni:

„Jellegzetesen urbánus Karácsony Benő természetimádata… A természettől elszakadt ember panteisztikus természetrajongása ez, azé az emberé, aki rádöbben, hogy integritásához mennyire nélkülözhetetlen a természet, és ugyanakkor lehetetlen számára – bármilyen fokon is – a természettel való újra egybeolvadás. És itt nem az érzelem hőfokáról van szó, hanem a viszony milyenségéről. Hősei vágyják a természetet, esetenként a természeti életet, de a természet nem része, tartozéka életüknek: nem természetes számukra. Mint ahogy nem természetes az író számára sem, akinek léte minden ízében városi lét, tudata városi tudat; a természet az ő számára ünnep, a mindennapi élet antipódusa, a hétköznapiságból való menekülés eszköze, szeretett, áhított keret, melyben azonban a városi ember éli mindennapjait, melynek csodáit a városi ember csodálja”.

A bukolikus idill, a rousseau-ista példázat és az urbánus panteizmus fogalmainak felhasználásában viszont közös, hogy pusztán bizonyos reminiszcenciák jelenlétét tételezik fel az életműben. Ezzel szemben van olyan vélemény is, amely szerint Karácsony természetfelfogása elméletileg végiggondolt, zárt egészet alkot, s így többé-kevésbé teoretikus igényű eszmerendszer. Ezt a ma egyre inkább helytálló nézetet Gaál Gábor fogalmazta meg. A gondolati konzisztencia elismerése után azonban hevesen szembefordul Karácsonnyal: „Szerző a tenyész-élet csodálatából rengeteg egyensúly-illúziót hisz átvinni az életbe. Még azt az illúziót is, hogy mindez határozott példaadó magatartás, életminta, pozitív megoldáslehetőség és eszmény s ha elolvassuk, bizonyára ezentúl mi is így fogunk élni vagy legalábbis az élet kavargásából mi is ezeket konkludáljuk, mi is félreállunk s lelkünkben csomagolunk, s élünk útban valamiféle külön sziget felé”.

ösztönmaradványok

De mi ez a karácsonyi „elmélet”, amit Gaál Gábor ilyen hevesen ítél el? Az ösztönök irányította „tenyész-élet” és a „társadalmi élet” közötti rokonság-tételezés, amely egyébként a filozófiai ösztönelméletek egyik jellemző csoportjához tartozik. Heller Ágnes tipológiája szerint „a klasszikus behavioristák tagadják az ösztönök létezését nemcsak az embernél, hanem az állatoknál is… Másik csoportba azokat soroljuk, akik a legkülönbözőbb ösztönöket tulajdonítják állatnak és embernek egyaránt… A harmadik csoportba tartoznak… akik ezt az ösztönsokaságot néhány úgynevezett alapösztönre redukálták, s ezeket – többnyire – mind az állati, mind az emberi magatartás kulcsaként értelmezték… Végül a negyedik csoportba tartoznak azok, akik különböző ösztönöket tulajdonítanak az állatfajoknak, de tagadják jelentős szerepüket az emberi nemnél, illetve itt csak ösztönmaradványokról beszélnek.”

Ha Karácsony természetről és társadalomról vallott nézeteit besorolnánk az ösztönelméletek valamelyik csoportjába, nyilvánvalóan a harmadikként említett felfogástípushoz kellene kapcsolnunk gondolatait: szerinte a természeti létet és a civilizált magatartást egyaránt bizonyos alapösztönök rendre ismétlődő felszínre jutása tartja működésben. Karácsony természetfelfogásának lényege tehát az a hit, hogy a természet és a társadalom egyazon egésznek, az ösztönök birodalmának két része, s ennek megfelelően nála ez a két fogalom csak ideiglenesen vagy látszólagosan alkot ellentétpárt. E gondolkodásmód mögött nem nehéz felismerni a magyar értelmiségre is nagy hatást gyakorló Freud eszméit, annál is inkább, mivel Karácsony műveiben ugyanazok az alapösztönök jelennek meg végül, mint Freud első, még a világháború előtt megalkotott ösztönelméletében. A szexuális ösztön és az ego-ösztön Karácsony prózájában is alapösztönökként, s a természeti és a társadalmi létet egyaránt áthatva mutatkoznak meg. Különösen a Napos oldal szövege bővelkedik a freudi alapösztönök szemléletes és példázatos bemutatásában.

Az emberben is megbúvó szexuális ösztön működését e regény második részének tizedik fejezetében például a faj fenntartására irányuló különböző természeti praktikák sorába illesztve írja le: „Van egy bogárfajta, amely a juh fejében helyezi el a petéit. A réti bükkönynek van egy utánozhatatlan rugószerkezete, amelynek segítségével az érett magokat a szélrózsa minden irányában szétlövi. A bojtorján juhokra, női szoknyákra és férfinadrágokra alapozza a létét. Horgokat növesztett a termésére, azok beleakadnak a legelésző állat szőrébe vagy arra járó ember ruhájába, és az utódok postai szétküldése így fennakadás nélkül biztosítva van… Ami pedig az embert illeti, fejtegettem tovább, a természet, úgy látszik, számított rá, hogy hetvenkedő alakok vagyunk, akik magunktól nem állnánk kötélnek. Vágyakat csempészett tehát belénk, hogy kedvvel végezzük szaporító munkánkat, sőt megjutalmaz a kéj forróságával is, hogy tüzelje szorgalmunkat. Kemény munka volt, amíg kitalálta számunkra ezt a kelepcét. Amikor a férfi alapos megfontolás után belép a virágcsarnokba, hogy megrendelje az első szegfűcsokrot, és amikor a nő orrához emeli ezt a csokrot, akkor a természet vidáman vihog a markába. Az első sakkhúzás sikerült. A férfi és nő Paul Valéryről és az amerikai irodalomról beszélnek. A természet újfent röhög. Egyenesben van, csak a két magasröptű pupák nem tud róla. Mert a virágházba lépő férfi és a csokrot szagoló nő mozdulatai mögött a hímsejtek és petesejtek tették meg egymás felé első lépésüket. A második lépést Paul Valéry és az amerikai irodalom volt szíves közvetíteni. Így haladnak a sejtek lassan, de biztosan egymás felé, mialatt gazdáik az irodalommal és szabónővel vannak elfoglalva”.

Az ego-ösztön, az önfenntartás parancsa pedig szintén úgy jelenik meg a második rész tizenharmadik fejezetében, hogy az író párhuzamot von az élővilág és az ember magától értetődő, öntudatlan természetességgel teret nyerő élniakarása között: „Egy faedénybe valaki tökmagot dobott, s a tökmag a szomorú, erőtlen kávéházi földben úgy határozott, hogy életre kel. Körülötte szivaroztak, köpködtek, és olcsó pohár tejeket ittak, a tökmag ezalatt kinyitotta óvatosan hegyes végét, és kidugta nyelvét. Egy darabig tanakodott, hogy célravezető lesz-e ebben a budai bagószagú kávéházban gyökeret verni, és hirdetni a lét törvényét, az élet mindenekfelettiségét. Úgy döntött, hogy nemcsak célravezető lesz, de szükségszerű is. Minden rongyos kis alkalmat meg kell ragadni, gondolhatta. Sok millió év előtt Valaki ránk parancsolt, hogy egyetlen kínálkozó alkalmat se mulasszunk el. A tökmag nyelvecskéjét, amellyel körültekintően tájékozódott a kávéház füstjében, rövid habozás után lenyomta a földbe. Ott aztán kidugta hajszálvékony csövecskéit, és elindult velük nedvességet, levegőcsatornát és támasztékot keresni. Fenn pedig ezalatt kihúzta fejét a maghéjból, megrázta egy kicsit magát, és felemelkedett. Egyenesen állott, a földbe gyökerezve. A fején levő két sziklevelét szétnyitotta, és sietve nőni kezdett. Nem volt már elhajított, élettelen tökmag, hanem növekvő, terebélyes növény, megindult a nagyüzem, a lét… Ugyan mi egyéb dolgunk lehet, mint hogy példát vegyünk a tökmagtól és éljünk. Mert ezek a zavaros dolgok, amikbe a fejünk búbjáig belemásztunk, csak igen nagy jóindulattal nevezhetők életnek. Mellékvágányon járunk – közöltem”.

A társadalom ezek szerint akkor kerül mellékvágányra, ha önmagát a természettel szemben, s nem azzal egységet alkotva határozza meg, s ha úgy véli, immár kivonta magát az elemi ösztönök diktálta törvényszerűségek uralma alól. Ez a freudista színezetű, ösztön-alapú természet- és társadalomfelfogás az élővilág iránti soha nem szűnő rajongást, Karácsony egyik legfontosabb élményét kívánja elméleti keretek közé terelni, egy spontán vonzódás teoretikus hátterét igyekszik hát – utólag – megteremteni.

botanikai képzettársítás

A természet és a társadalom ellentétpárja, amely az életmű egészét végigkíséri, Karácsony felfogása szerint nem valódi ellentétpár, hisz a freudi ösztönelmélethez hasonuló hite alapján ez a két fogalom nem különválik, inkább összetartozik – a természet dolgait szemlélve az emberek viselkedése jut eszébe, a társadalom működését figyelve pedig zoológiai és botanikai képzettársításai támadnak.

Karácsony a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek adakozó szívű kiterjesztője: az egalitáriánizmus elvét minden élő organizmusra érvényesnek gondolja, függetlenül attól, hogy az milyen fejlettséget ért el az evolúció folyamán. Úgy hitte, az a tény, hogy az élet élni akar, mindenki számára tiszteletet parancsoló ösztön. Úgy hitte, mindazon teremtmények, akik és amelyek érezni képesek, vitathatatlanul méltók valamilyen óvó figyelemre. Egyedül, végzetesen egyedül maradt ezzel a meghatóan naiv hitével.

kép | Vangel Naumovski művei, wikiart.org