Az elforgó tárgyakkal fordulok,
utána nézünk a tegnapnak,
hogy mi is tűnt el vele, hány dolog,
hány kicserélt ajtó, hány ablak.
És csodálkozunk e forgás rendjén,
legalább két nap fér be egybe,
hogy végigjárva az órák mentén
perceit külön-külön szedje.
Lélegzeni kezdenek a házak,
kő mozdul a vakolat alatt,
mi meg se történt, most múlttá válhat,
külön életre támad minden.
A falról az árnyék lebillen,
aztán mégsem süt oda a nap.