A KAZÁR BIRODALOM
1996 március
Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása című művében írja a magyarok eredetéről: ,,A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek… Együtt laktak a kazárokkal három esztendeig, s minden háborújukban együtt harcoltak.” A ,,három esztendő” valószínűleg elírás, a kazár–magyar kapcsolatok mélységéből, jelentőségéből arra kell következtetnünk, hogy az együttélés kétszáz, sőt háromszáz évig tarthatott.
vad hordák
A kazárok akkor jelennek meg a sztyeppei színpadon, amikor Tumen kagán halála után a nagy türk birodalom felbomlik. Politikai „tanoncidejüket” a nyugati türk birodalomban töltik, bizánci források először 567-ben említik őket, s ettől kezdve egészen 963-ig, a kaganátus bukásáig ők uralják a Volga–Don–Kaukázus térségét. Egy arab krónikás szerint a kazárok, „a lakott föld északi részén találhatók a hetedik égtájon, fejük felett a Nagymedve csillagképével. Országuk hideg és nedves. Ennek megfelelően arcszínük fehér, a szemük kék, a hajuk hullámos és többnyire vöröses színű; nagy testűek és hideg természetűek. Így egészében vad benyomást tesznek az emberre.” A grúz évkönyvek is a régi hagyományt visszhangozzák, eszerint a nomád népek, így a kazárok is, Góg és Magóg leszármazottai, vad hordák, viselkedésük visszataszító, a vér a kedvenc italuk. Egy örmény író arról számol be, hogy a kazárok ,,arca széles, szempilla nélküliek és hosszú, leomló hajat viselnek, mint a nők”. Isztakhri arab földrajztudós pedig azt írja: ,,A kazárok nem emlékeztetnek a törökökre. A hajuk fekete; két fajtájuk van; az egyiket kara-kazároknak nevezik: ezeknek a bőre sötét, a feketébe hajló színű, mintha valamiféle hinduk lennének. A másik fajta a fehér kazár (ak-kazárok); ezek feltűnően csinosak.” Gyakori, hogy tudós városlakók a nomád népeket nemcsak Góg és Magóg seregeivel azonosítják, s vérivással vádolják, de általában két ellentétes csoportból is eredeztetik őket, a fekete és fehér megkülönböztetésnek azonban valószínűleg semmi köze a bőrszínhez, az orkoni feliratokban is azt olvashatjuk, hogy a türkök a köznépet kara bodunnak nevezik (a kara szó jelentése fekete), szemben az előkelőkkel, akiket aka[1] türköknek hívnak.
A kazárokat emlegető források közül valószínűleg Priszkosz rétor követségi naplója a leghitelesebb, ebben beszámol egy népcsoportról, amelyet akatzirnak nevez. Velük kapcsolatban azt a feladatot kapta a császártól, hogy nyerje meg őket szövetségesül ahhoz a harchoz, amelyet a birodalom a hunok ellen folytat. Ám ennek a harcias népnek a még harciasabb főnöke, bizonyos Karidach, miután mérlegelte a Priszkosz által felajánlott összeget, úgy döntött, hogy mégis inkább a hunok oldalára áll. Ezért Attila Karidachot segítette az ellene lázadó főemberekkel vívott küzdelmében. Amikor végre Karidach győzelmet aratott, a hun vezér őt ismerte el az akatzirok egyetlen uralkodójának, s meghívta, látogasson el udvarába. Karidach azonban megköszönte a túlságosan is szívélyes meghívást, s azt mondta: nem élő embernek való feladat, hogy az isten arcába pillantson. Még a sokszoros fordítás torzulásain is áttetszik az eredeti bibliai szöveg: Ha napba nézvén elveszted a látást, szemed okold, s ne a nagy sugárzást. Priszkosz tudósításából tehát nemcsak arra következtethetünk, hogy mielőtt a kazárok önállósították magukat, a hunok alattvalói voltak, de arra is, hogy a Krím félszigeten működő bizánci térítőközpont eredményesen tevékenykedett.
Priszkosznak, a bizánci udvar ,,nomád-szakértőjének” tanácsára Jusztinianusz császár a Fekete-tenger északi partvidékére két püspökséget telepített, az egyiket a Krím, a másikat a Tamán-félszigetre, hogy összehangolják a térítőmunkát, melyet Bizánc politikai befolyásának erősítésére a nomádok között folytatott. Azt is mondhatjuk, hogy a térítő papok voltak a birodalom hatalmi törekvéseinek előfutárai. Munkájuk eredményeképpen nomád fejedelmek jelentek meg a császári udvarban, hogy keresztvíz alá hajtsák fejüket. A császár gazdag ajándékokban részesítette őket, hogy visszatérjenek, otthon a keresztény hitet és a birodalom érdekeit védelmezzék. Egy udvari költő a következő szavakkal dicsőítette a császárt: „Tudjuk, hogy Krisztus az urunk, tudjuk, felismerjük, mert óh felséges úr, szavad nyomán vad népek is felismerték.”
Később magyar főemberek is elvetődtek Bizáncba, s bár a honfoglaláskori tarsolylemezeken található keresztjelek egyértelműen bizonyítják, hogy megismerkedtek a keresztény hit alapelemeivel, azért pogány isteneiknek sem fordítottak hátat. A nomádok politikai lojalitását Bizáncnak mindig újabb és újabb „ajándékokkal” kellett megvásárolnia. Arra, hogy a bizánci térítőpropaganda „ideológiai téren” milyen eredményesen működött, csupán egyetlen példa: 523-ban a Kaukázus vidékén élő hunok a szent iratokat saját nyelvükre is lefordították, Hieronimusz püspök azt írja egy jelentésében: „a hunok tanulják a zsoltárokat”.
hosszú alkudozás után
Attila halála után hatalmi vákuum keletkezett a térségben, s ezt a kazárok töltötték ki. Megerősödésüket jelzi, hogy 627-ben Herakliusz császár őket hívja segítségül a perzsák ellen. A kazárok ekkor 40 ezer lovast tudtak kiállítani. Herakliusz titkos tárgyalásokat folytat velük, főemberüket, bizonyos Ziebelt nemcsak gazdag ajándékokkal kecsegteti, de fölajánlja lányát is. Ziebel hosszú alkudozás után végre rááll az üzletre, s a császár elküldi a kazárokhoz egyetlen leányát, Eudokiát. Ám mire az számtalan csomagjával megérkezik a kagáni udvarba, Ziebel eltávozott az élők sorából. Más források tudni vélik, hogy a kazár főembert Eudokia mérgezte meg nászéjszakájukon. (Bizonyos krónikások szerint Attilának is hasonló sors jutott…) Mindenesetre, ha egy bizánci császár a leányát ajánlotta egy nomád fejedelem szövetségéért, akkor annak erős katonai hatalommal kellett rendelkeznie. A bizánci udvar és a kazár kaganátus között az évszázadok során számos dinasztikus szál szövődött, V. Konstantin császár például kazár hercegnőt vett feleségül, s a házasságukból született fiú később IV. Leó néven került a trónra (csak úgy emlegették: ,,Leó, a Kazár”).
Valóban, a kazárok zárták be a térség hatalmi háromszögét: keleten az iszlám kalifátus, délnyugaton a keresztény Bizánc, s kettejük határvidékén a kazár kaganátus birtokolta a hatalmat. Csakhogy míg az arabok és a bizánciak erős, egységes ideológiával rendelkeztek, a kazárok politeisztikus sámánhitet vallottak. Ilyen körülmények között határozott úgy a kazár kagán, hogy ő és az udvar áttér a zsidó hitre. Az áttérés politikai előzményeihez tartozik, hogy 730 táján II. Marvan kalifa megtámadta a kaganátust, s a kazárok – mivel nem tudták megállítani a támadást – egészen a Volgáig hátráltak. Akkor a kalifa fölajánlotta, hogy békét köt, ha a kazár kagán áttér az Igaz Hitre, ami természetesen Mohamed tanítása. A kagán látszólag engedett is a fegyverek szavával nyomatékosított térítésnek, ám ez csak taktikai megfontolás lehetett, mert később sem az arab, sem a bizánci források nem említik, hogy a kazárok mohamedán hitre tértek volna. (Igaz, egy helyütt viszont azt olvashatjuk, hogy a kazárok, mielőtt fölvették a zsidó vallást, rövid időre keresztények lettek.) Mindegy is, hogy a kazárok tényleg áttértek-e Mohamed vagy Krisztus hitére, a lényeg, hogy a két nagy terjeszkedő birodalom, az iszlám kalifátus és a keresztény Bizánc a két nagy monoteisztikus vallást a hódító, nagyhatalmi politika szolgálatába állította.
Amikor tehát a 8. század húszas-harmincas éveiben a kazárok a térség harmadik nagyhatalmává léptek elő, s Bulán kagán fölismerte: a sámánizmus nem alkalmas arra, hogy megerősítse a bodun feletti hatalmát, inkább a két monoteisztikus ideológia, az iszlám és a kereszténység között kellene választania, ám ha bármelyikhez csatlakozik, elveszíti függetlenségét; ezért tanácsadói rábeszélésére úgy döntött, hogy Mohamed vagy Krisztus helyett inkább Mózes hitét követi. Döntése jó diplomáciai érzékre vallott, ez alapozta meg a későbbi híres kazár békepolitikát (pax kazarica); hiszen mindhárom vallás elismerte az Ószövetséget, a hitviták az „újszövetségekkel” kezdődtek, amelyektől a kazárok igyekeztek magukat távol tartani.
Az áttérés fokozatosan történt. A kazárok már ismerték a zsidó hitet, a bizánci vallásüldözések elől menekülő mohamedánok és zsidók ugyanis a kaganátusban kerestek menedéket. A vallásüldözések Jusztinianusz császár idején, a hatodik században kezdődtek, s tovább folytatódtak III. Leó, Bazil és IV. Leó alatt egészen a tizedik századig. Bármilyen kegyetlen módszereket is alkalmaztak, Bazil például elrendelte, hogy aki vonakodik keresztvíz alá állni, azt „tegyék az olajsajtóba, s préseljék azonmód, ahogyan az olajbogyókat”, a bizánci vallásüldözésnek nem volt antiszemita éle, hiszen nemcsak a zsidók ellen irányult, hanem mindenki ellen, aki nem az egyetlen igaz hitet vallotta. Az áttérés III. Leó uralkodásának idejére esik, ez idő tájt az erőszakos térítések elől menekülők valóságos áradata érte el Kazáriát.
kiváló hitvitázó
Az áttérés körülményeit egy arab történész, al-Bakri Könyv a királyságokról és az utakról című művében így beszéli el: „A kazárok királya, aki előzőleg pogány volt, áttért a zsidó hitre. Vajon miért? először felvette a kereszténységet. Azután felismerte annak hamis voltát és ezt a dolgot, ami nem hagyta nyugodni, megbeszélte egyik magas tisztségviselőjével. Azt mondta a kazár király tanácsadója: ’A szent iratok három csoportba oszthatók. Idézzük be egyenként képviselőiket, s miután meghallgattuk őket, eldönthetjük, kinek van igaza’. Először a keresztény püspökhöz küldtek. Egy zsidó bölcs, aki éppen a kagánnál időzött, szintén bekapcsolódott a hitvitába. Azt kérdezte a zsidó bölcs a püspöktől: ’Mi a véleményed Mózesről. Amram fiáról és a tóráról, ami kinyilatkoztatott neki?’ A püspök válaszolt: ’Mózes próféta és a tóra az igazat mondja.’ Akkor közbeszólt a zsidó bölcs: ’már elismerte az én hitem igazságát. Most azt kérdezem meg tőle, király, hogy ő miben hisz?’ A király megkérdezte, s a püspök így válaszolt: ’Én azt mondom, hogy Jézus, Mária fia a messiás, ő az Ige, aki isten nevében testet öltött.’ Akkor azt mondta a zsidó bölcs: ’Ő olyan tant hirdet, amelyet én nem hiszek, míg ő elfogadja az én hitem igazságát.’ De a püspök nem volt erős a bizonyításban. Ezután a király magához hívta a mohamedán bölcselőt, aki kiváló hitvitázó hírében állott. De a zsidó felbérelt valakit, aki megmérgezte a mohamedánt, s az meg is halt. Így sikerült a zsidónak a kazár királyt a maga hitére térítenie.”
Az, hogy az arab történetíró csak úgy tudta elképzelni, hogy egy mohamedán alulmarad a hitvitában, ha megmérgezik, ez szinte természetes. (Bizánci források a mohamedán ármánykodásáról értesültek.) Ám al-Bakri két megjegyzése rendkívül figyelemreméltó. Azt írja a zsidó bölcsről, éppen a kagánnál időzött, míg a püspökért és a mohamedán tudósért „küldeni kellett”, ami arra utal, hogy a kazár udvarban már az áttérés előtt is jelentős zsidó befolyással kell számolnunk. A leírásból az is kitűnik, bár ez nyilván nem az arab krónikás szándéka szerint való, hogy ha a mohamedán bölcs el is jutott volna a kagánhoz, ugyanabba a csapdába kerül, mint a keresztény püspök. Hiszen mindketten elfogadták ugyan az Ótestamentumot, Mohamed és Krisztus igéinek hirdetőjeként azonban szembekerültek egymással. Bulán döntése szimbolikus: ő olyan hitet választott, amelynek alapkönyvét, az Ószövetséget mindhárom vallás – mondhatni közös nevezőként – elfogadta.
Az áttérésre vonatkozó legfőbb zsidó forrás, az úgynevezett kazár levelezés hitelességét a történészek vitatják. Ha a cordobai kalifa főminisztere és József kazár király 10. századi levélváltása egészében hamisítvány is, de az a részletekből nyilvánvaló, hogy olyanok hamisították, akik igen jól ismerték a 8. századi kazár viszonyokat. A levelek az áttérés körülményeiről bizonyosan sok értékes részlettel szolgálnak. József azzal kezdi beszámolóját, hogy ősének, Bulán királynak tetteit dicsőíti: a többi között elmondja, hogy miután Bulán kiűzte udvarából a varázslókat és bálványimádókat (sámánokat?), egy angyal jelent meg álmában és arra intette őt, hogy az egyetlen igaz istent imádja. Bulán azt válaszolta, hogy ő kész szolgálni a Mindenhatót, de arra kérte az angyalt, hogy jelenjen meg a ,,Nagy Hercegnek” is és beszélje rá őt is a Mindenható szolgálatára. A történészek szerint ez félreérthetetlen utalás a kazárok kettős fejedelemségére, hiszen Bulánnak a nagy horderejű döntés meghozatalához a Nagy Herceg hozzájárulását is ki kellett kérnie.
selyemzsinórral megfojtották
Ebből a forrásból nem derül ki, hogy melyikük viselte a kagáni méltóságot (mások Bulánt említik kagánként); azt azonban tudjuk, hogy a kagán volt a szakrális uralkodó, aki a világtól elzártan élt a palotájában, s halandó ember nem pillanthatott az arcába, ám ha elveszítette a bodun bizalmát, például csökkent a nemzőereje vagy elpártolt tőle a hadiszerencse, selyemzsinórral megfojtották. Uralkodótársa a kagan-bek (valószínűleg a türk nemzetségfő nevéből alakult méltóságnév) az ügyvezetői posztot töltötte be, ő volt a haderő legfőbb főparancsnoka és a külügyek irányítója. A kettős fejedelemség szereposztását jól szemlélteti a sakkjátékból vett hasonlat: a kagán a király, aki a legfőbb tisztséget viseli, érte folyik a küzdelem, mégis nagyon szűk keretek között mozoghat, míg a kagan-bek a vezér, aki bár csak második az egyenlők között, mozgástere sokkal tágabb, mint a királyé.
Azokat a közigazgatási és vallási reformokat, amelyeket Bulán kezdett el, unokája, Obadja folytatta. Bulán idején a judaizmus népi formája, a karaita mozgalom terjedt, amely csakis az Ószövetség tanításán alapult, s nem fogadta el a Talmudot. (Karaita telepeket még a XX. században is találtak az egykori kazár birodalom helyén, Oroszországban és távolabb, Lengyelországban.) Obadja szakított a „laza, népi formákkal”, s bevezette az ortodox, „rabbinikus” judaizmust. Erős központi hatalmat (élt) akart létrehozni, de szembekerült az udvarral, s valószínűleg ő is megkapta a selyemzsinórt. Halála után fivére, Obadja Chanuka ragadta magához a hatalmat.
Az új kagán igyekezett megszerezni Bizánc jóindulatát, ami azonban korántsem volt olyan egyszerű, bár korábban ő maga is ellátogatott II. Mihály császárhoz, megkeresztelkedett és gazdag ajándékokkal tért haza, de miután a kazár elöljárók a zsidó hitre tértek, a császár egyházi átokkal sújtotta őket. Chanuka átszervezte a közigazgatást, és a szilárd központi hatalom érdekében, a törzsfők hatalmának ellensúlyozására erős zsoldos hadsereget hozott létre, a megnövekedett központi költségeket pedig az adók emelésével igyekezett fedezni. Ezzel nyilván megsértette jó néhány kazár elöljáró érdekét, akik fel is lázadtak ellene. A lázadók (kabarok) a magyarokhoz fordultak segítségért, szövetséget kötöttek, végül kiváltak a birodalomból, s nyugatra költöztek.
Chanuka, akinek nemcsak az elpártolt magyarok és kazárok okoztak érzékeny veszteséget, de északról a vikingek is fenyegették, szorult helyzetében Bizánchoz fordult, s hogy visszaszerezze a császár jóindulatát, először térítő papokat kért. III. Mihály – Phótiusz pátriárka tanácsára, aki valószínűleg maga is kazár származású volt, hiszen egy ízben a császár dühében „kazár pofának” nevezte – el is küldte Cirillt és Metódot Kazáriába. Cirill életrajzában azt olvashatjuk, hogy „a szlávok apostola”, bár jó benyomást tett a kagánra, kevés embert keresztelt meg; igaz, elérte, hogy a kagán kétszáz keresztény foglyot szabadon bocsásson. A kazár kagánnak azonban elsősorban nem hittérítőkre volt szüksége, ez csak amolyan Bizáncnak szóló udvariassági gesztus lehetett, tudván, hogy a ceremonikus körítéseket ott igen kedvelik, hanem – a vikingek és a magyarok ellen – erődökre. A Don torkolatánál akkor kezdték el bizánci építőmesterek segítségével Sarkel várát építeni. Bíborbanszületett Konstantin későbbi leírásában azt olvashatjuk, hogy mivel kő nem található azon a vidéken, az erődöt különleges, pecséttel ellátott, égetett téglából emelték, s bár erről nem szól a tudós császár, a régészeti leletek bizonyítják, hogy az építők bizánci eredetű, valószínűleg korábbi építkezésekből származó sérült márványoszlopokat is fölhasználtak.
A kazár kagánok virágzó birodalmat teremtettek. Ezt a zsidó állammal nem különösebben szimpatizáló arab források is megerősítik. Ibn Ruszta írja: „A birodalom fővárosa Itil, a Volga két partján épült. A két városrészt pontonhíd kötötte össze. A város nyugati felét égetett téglából épült fal vette körül, itt kaptak helyet az előkelőségek palotái és a kagán udvara. A téglafalból – arccal a folyónak – négy kapu nyílott. A város keleti részében éltek a mohamedánok és a bálványimádók. Itt találhatók a mecsetek, a piacok, a fürdők. A mohamedán városrész függetlenséget élvezett, saját bíróval és kormányzóval rendelkezett. Volt iskolája is, ahol a gyermekek a Koránt tanulták… A kazárok télen a városban éltek, de tavasszal kiköltöztek a mezőre és a kertekbe dolgozni. Mindenki békében élt a szomszédjával. Itil környékén sok forrás van, ezek általában bővízűek és forróak. A szőlőskerteket és gyümölcsösöket a folyók és a források vizével öntözték, ezért adtak gazdag termést.”
virágzó állam
Az egykori Kazária területén előkerült régészeti leletek is igazolják az arab utazók leírását: a kazárok félnomád gazdaságában a rideg és az istállózó állattenyésztésen kívül megtaláljuk a fejlett gabona-, szőlő- és gyümölcskultúra nyomait is. Bizánc és az arab kalifátus szomszédságában Kazária nemcsak nyugodt, békés sziget, de valóban virágzó állam lehetett. Ibn Ruszta leírásának még egy érdekes mozzanata van: kitűnik, hogy a kazárok megőrizték a nomádokra jellemző kettős szállásrendszert. A nagy nomád birodalmak első emberei főként a nagy folyók völgyében építették ki szálláshelyeiket: télen lent a torkolatvidéken, nyáron fönt a száraz legelőkön töltötték az időt, de leggyakrabban mégis a nyári és a téli szállás között vándoroltak, így gyűjtötték be az adókat. Az alattvalók ugyanis a fejedelmi járkálókra merőlegesen, általában a fejedelmi folyókba ömlő kisebb „vizek” mentén nomadizáltak. Nyilvánvaló, hogy ennek a klasszikus „járkáló-rendszernek” a félnomád kazárok már csak a nyomait őrizték meg, de ez is jelzi, hogy a kaganátus legfőbb ereje éppen sokrétűségében, nyitottságában és befogadókészségében rejlett. Egy kagáni „körlevél” valamennyi törzsnek és nemzetségnek szólt, „akik kazár fennhatóság alá tartoztak, fedél vagy szabad ég alatt éltek, borotválták a fejüket vagy hosszú hajat viseltek…”
Jellemző, hogy a szovjet hatalom azon igyekezett, lehetőség szerint a kaganátusnak még az emlékét is kitörölje. Nyilvános „viták” zajlottak, amelyekben megkövezték azokat a tudósokat, akik elismerően nyilatkoztak a kazárokról. Artamonovot, a kiváló történészt és régészt is megfeddték, mert egy 1937-ben megjelent könyvében úgy mutatja be őket, mint magas kultúrájú, toleráns népet, amely az oroszok „agresszív aspirációinak” esett áldozatul. „Mindennek – írja a Pravda – semmi köze sincs a történelmi tényékhez. A kazár királyság, amely különböző törzsek primitív ötvözetét képviselte, semmilyen pozitív szerepet sem játszott a keleti szlávok államiságának kialakításában.” A szovjet kultúrpolitika a harcias vikingek (ruszok?) emlékét is igyekezett elfedni, sőt, a magyar történészeket-régészeket is arra ösztönözte, hogy csak a finnugor eredetkutatásra irányítsák figyelmüket, s hagyjanak föl a török-türk rokonság keresésével.
Úgy látszik, a nagyhatalmak természetéből adódik, hogy a lázongó alattvalók múltjából legszívesebben kitörölnék a „lelkesítő emlékeket”. Az 1950-es években hasonló okokból szakadt ketté a hazai hivatalos álláspont és az emigrációban élő történészek véleménye a magyar őstörténetről: míg az előbbi csak a finnugor származást ismerte el, az utóbbiak a török eredet kizárólagosságát hangsúlyozták. Jól kitapintható, hogy ebben a tudathasadásban újraéledt az 1880-as évek ugor–török nyelvi háborúja, s az antagonisztikus ellentétek, bár áttételesen, de a rossz emlékű népies–urbánus vitával is érintkeztek. A népiek főként a finnugor eredetet vallották, mondván: a romlatlan finnugor köznépre rátelepedett a türk–kazár uralkodó réteg, de ez a két típus nemcsak nyelvileg és emberileg, de mentalitásban ma is jól elkülöníthető, míg az urbánusok – a kaganátus befogadó és toleráns politikáját emlegetve – szívesen hivatkoztak a magyarok türk–kazár–zsidó hagyományaira, szerintük a puszta roppant olvasztótégelyében a különböző népek szétválaszthatatlanul összeforrtak.
Erdőlakó finnugor nyelvrokonaink életmódja és a Kárpát-medencébe költöző Árpád magyarjainak kultúrája között valóban ellentmondás van. Az egyik egy erdőlakó, gyűjtögető, halász-vadász, kőkorszaki szinten élő népcsoport, míg a másik a kazárokkal egyenrangú, pusztai, lovas nomád nagyhatalom.
kettéágazó gyökérzet
Egy nép életében az ilyesfajta kettősségek egyáltalán nem ritkák. A mongolok, akiket úgy tartunk számon, hogy létrehozták a történelem egyik legjellegzetesebb pusztai lovas nomád állam alakulatát, egy Dzsingisz kán idejéből származó leírás szerint két csoportból származtak: az egyik a keer-ün irgen[2], a másik a hoi-yin-irgen[3]. Nemcsak a magyarok és a mongolok, de sok más nép is kettéágazó gyökérzetből táplálkozik (pl. testvérpártól származtatja magát.) Az efféle dualitás – úgy látszik – nem minden népet sarkallt arra, hogy a mások elhallgattatásával vagy lejáratásával önmaga fél-igazát kizárólagossá tegye, hanem éppen a többszörös kötődés vállalásával erősítette az „összetartozás-tudatot”.