GYALOGÁTKELŐ

2002 június

Alkonyodott már, és a vasárnap amúgy is ritkásabb autóforgalom csaknem éjszakaivá csendesült, mikor a Csaba utcában a zebrára ereszkedett. Egyedül volt, se kutya, se bot, bár ahogy induláskor tapogatva előrenyújtotta a karját, vaknak látszott. Nyilván nem volt vak, mert ahogy a lámpa zöldre váltott, azonnal lelépett. Talán percek óta állt a járda peremén, kivárt egy csonka zöldet s egy hosszú piros szakaszt, úgy várt, mint a versenyúszó a startkövön, vagy kötéltáncos azon a talpalatnyi szilárd helyen, amihez a kötél egyik végét erősítették – szemközt a másik vég, oda kell eljutni, mégsem oda néz, s nem a vakító reflektorfény miatt, nem, inkább kabalaféle, s mert a hagyomány is úgy tartja, jobban lehet koncentrálni, ha nem a célt lesi, hanem önmagába merül az ember. Miért?

Az öregasszony mindenesetre lámpalázasan készülődött, nem mintha sejtené, hogy figyelik. Nem volt járókelő társa, az útját keresztező autók lámpáinak lándzsa-fénye sem engedne semmi közeledést, a bent ülők már sötétségbe burkolóztak, és sötétben osztály- vagy kasztkülönbség, egy egész világ választja el az autóban utazót meg a gyalogost.

az egész átkelés

Kicsi volt és vékonyka, reszketeg is, de egyenesen tartotta magát. Bokáig érő, szürke flanelruháján lilavirágos otthonka, s azon még sötétszürke, kötött szvetter, pufajkaszerűen vastag, férfiméretű. A fejét is duplán bugyolálta: sapkába és kendőbe. A keze üres. Se retikül, se reklámszatyor, semmiféle csomag nem húzta a karját, induláskor azért is emelhette fel egyensúlyozva-tapogatva, s tartotta aztán kinyújtva az egész átkelés során.

A Csaba utca és Maros utca sarkánál ment át. Szemben a világító sárgára mázolt élelmiszerüzlet, vakablakán a Napsütöde pékség hirdetése, PEPSI-reklám, ABC, talán amíg a jelzőlámpa mellett készülődött, s amikor kezét előrenyújtva indult, nem azt a sárga falat nézte, talán mellénézett, mintha a sötétbarna lábazat fölött és a piszkos-drapp emeleti szintek alatt, az épületnek ez a festéssel kiemelt alja-sarka reflektor volna. Különben is, miért nézett volna az üzletfalra. Nem a boltba igyekezett, tudnia kellett, hogy ilyenkor zárva van, ki-benyíló ajtaja vasráccsal védett. Ilyenkor a szomszédos zöldséges és a 100 forintos pincebazár sem üzemel.

Az öregasszony jött valahonnan, talán a háta mögötti parkból vagy a templomból. Vélhetően a templomból. A vasárnapi szertartásoktól fáradt városmajori templom akkor már zömökebb, hosszú harangtornya is sűrűbb, a háromrészes, kubisztikus épületegyüttes – az árkádokkal is összefogott kápolna, plébániatemplom és harangtorony – mint a sötétedéssel együtt tömbösödő, feketedő, összekuporodó öreg. Lejárt az ünnepi nyüzsgés, a hívek alkalomra szánt látogatási ideje, de nem is baj, hogy már lejárt. Elég volt. Megvolt. Most magába húzódhat. Mint aki a morzsákat gyorsan eltakarította, sietősen, gyakorlott, józan mozdulatokkal, s még lendületesen is, helyükre pakolta a tányérokat, poharakat, a desszertes villákat, aztán csak ül, ülhet nyugodtan. Majdnem gondolattalanul, szinte szomorúság nélkül. A sötéttel együtt sötétedik, a sötétből töltekezik sötéttel, hogy a maga sötétjétől is tömöttebb legyen a sötét.

csöndnek is mondható

A magányba merülő templom és a zárt üzletek között készült átkelni. Az álló autó motorzaja nem hangosabb, mint a pihegés, a neoncsövek zúgása. Ennyi lét-lárma csöndnek is mondható, s mert ebben az alkonyi csöndben indult, robajos volt, ahogy a lámpa zöldre váltott neki, ő meg lelépett, egyszerre emelte a lábát és a karját, mintha trombitaszóra vagy pisztolylövésre.

„Elalvás előtt mindig tudatosítom magamban – írja Škvorecký regénytetralógiája negyedik, már Torontóban készült és a maga alapította Sixty-Eight kiadónál megjelent darabjában – … milyen szép tud lenni az élet, amikor minden értelmét veszíti, és az ember már csak magáért az élet kedvéért él.” Škvorecký írja ezt; persze ezúttal is Smiřickýként, vagy inkább Smiřický-bőrben bujkálva, már ahogy egy igazán merész, de végsőkig szemérmes író teheti ezt. Ahogy bölcs alkony-leírásokkal is próbálkozik – fintorogva bölcsességet játszik, képzelt nevekkel, még képzelt életekkel is zsonglőrködik, hetykén farkasszemet néz az alkonnyal, képeit kifordítja-befordítja, pörget, az alkony meg makacsul, kopáran csak köréje és rátelepszik, megül. „Eszembe jut 1968 Párizsa – meséli a kanadai emigráns Smiřický –, ott álltunk mint szegény rokonok, akik elvesztették a tetőt a fejük fölül, a Deux Magots előtt, és Karel azt mondta: – Csak remélni tudom, hogy hamarosan meghalok. Elég volt. Meddig húzhatjuk még? – Bennem is munkált a halálvágy. Deathwish. A freudi elméleti koncepcióból a tankok egy csapásra konkrét életérzést kreáltak. Ez megnyugtatott.

Kellemes szomorúság van bennem, mert már fáradt vagyok. Frázisok. Túl sok egy generációnak. Ez is frázis. Végtére is, engem személyesen olyan nagyon soha… csupa frázis. Mégis: valahogy minden értelmét vesztette… húsz évvel visszaforgatták az idő kerekét. De az életemet nem lehet visszaforgatni. A biológia, a történelemmel ellentétben, nem visszafordítható folyamat. A megismételt történelem bohózat. Gonosz, feydeau-i bohózat. Istennek hála, hogy a biológia nem ismétlődik.”

Ki ez a Karel, kapom fel a fejem, akivel ’68-ban Párizsban szegény rokonnak érezte magát Smiřický? Mindenesetre együtt voltak szegény rokonok, nyilván tisztázták is, hogy mindketten szegény rokonok most, s a mindenféle hátrányt és hiányt ellensúlyozó bensőséget, a majdnem fészek-puha meghittséget ezerszeresre erősítette a tisztázás, olyannyira, hogy a szomorú szegény rokon-státusz már akkor szinte kellemessé lett. Mulatságos is, hogy ráláthatnak. Nem tudom, ki ez a csupán pillanatképben feltűnő Karel, nem tudom, hogy valóban létezett személy valódi keresztnevét írja le – s akkor bizonyára kényszeresen – az önnön képéhez igencsak hasonló maszkba rejtőző Škvorecký, vagy a Karel-név is maszk, és Milost vagy Zdeněket álcázza – vagy, meglehet, nincs az álca mögött senki, mert sohasem volt, akivel igazán együtt lehetett szegény rokont játszani-szenvelegni, dühöt és könnyeket legyűrni. De hiszen ’68 volt, és Párizs meg a Prágába vonuló tankok is voltak. Egészen foghatóan, mint a Deux Magots, s mint azok az emberek, akiknek valahol úgy tűnt: elvesztették fejük fölül a tetőt. Szeretném – éppen negyedszázaddal a regény írása után –, nagyon-nagyon szeretném, ha ez a Karel valahogy kibírta volna a ’68 utáni évtizedeket, különösen a legutóbbit, ha valahogy megőrizte volna szegény-rokoni szerepkörét, akár belső emigrációban, akár úgy, hogy ő is elhúzott Kanadába, akárhová; szeretném, ha emlékezne (gyötörné ezzel magát?) a Deux Magots előtti közös ácsorgásra, közös szomorúságukra és ideáikra – azt szeretném, hogy normális öregembernek képzelhessem, ráncosan-gyűrötten, csúnya táskákkal a szeme alatt, megkopott-hályogosodott szembogárral, hogy együtt érezhessek vele, amikor kétségbeesetten tükörbe néz, amikor látja megereszkedett, elformátlanodott, löttyedt testét; szeretném, ha a szükségképpen rút öregségét nem torzítaná hazugság. Semmi sumák. Ha – közönségesen így mondják – szép öregembernek tudhatnám. És bár röstellem, magam előtt nem titkolhatom: azt kívánom, inkább legyen réges-rég halott, mint elócskult, elmaszatolódott vénember, akinek a puszta léte gonosszá tesz, mert csak jó nagy adag szépelgéssel, csak vacak pietizmussal szánható. Behunyom a szemem, ökölbe szorítom a kezem, kimondom százszor is – leírom –, mit szeretnék – magamnak, Smiřickýnek, Karelnek, mindannyiunknak, holott tudom: a hazugságmentes öregség matematikai-statisztikai-szociológiai-lélektani valószínűsége tájainkon oly csekély, hogy szinte elhanyagolható. Józanul számot kell hát vetnem Karel züllésével. Már-már ténynek érzem. Škvorecký Smiřickýként előadott szövegének ritmusában hallom: tény, már ténnyé dermedt, ránk ül, és egyre súlyosabb, egyre sötétebb. A mondatot – amelyet elalvás előtt tudatosít magában elbeszélő hősünk, hogy milyen szép az élet, amikor minden értelmét veszti – ezt a mondatot sem írná így, ha Karel, ha legalább ő társ marad, és emlékszik arra az ácsorgásra, és nem folytatná, kis megtorpanással, lélegzetvételnyi szünettel, annyival csak, hogy új bekezdést nyit:

„Könnyen lehet, hogy a történelem aprócska epizódjának nagy-nagy történelmi krachja segített abban, hogy eljussak ehhez a bölcsességhez. Nem az élet értelmétől fosztattam meg, hanem az élet értelmének az illúziójától. Ha ez nem történt volna meg, akkor a biológia a legkülönfélébb kényszerítő erejű illúziók és borzadályok hálójában vergődve folytatódott volna…”

idődobozba zárt

Aprókat lép, tipeg a zebrán, de nem csoszog, és egyenesen tartja magát. Ahogy felemelte és előrenyújtotta a karját, hátra is húzta a fejét, szinte felszegte, s most óvatosan vonul – vonszolja persze magával együtt azt a sok mindent, nem is az élete tartalmát, nem úgy húz halottakat, fátyolos-virágcsokros esküvői jelenetet, matrózblúzt és rakott szoknyát, a kedvenc, kövér perzsamacskáját, házkutatást és deportálást, az ostrom után újrarendezett lakást, ilyesmit, már régen nem úgy, mint a láncától szabadulni képtelen szökött rab; mindez láthatatlanná csomagolt, megvan ugyan és a súlya sem csökkent, de idődobozba zárt az egész, lefedett.

Látja szemközt a kitartóan világító, alsó, zöld lámpát, szeme sarkából folyamatosan lesi, de közben a sárga sarokfal mellett elnéz a Maros utca felé, be a fákkal szegélyezett útra, a sűrű sorban parkoló és a most guruló, lassító, éppen megálló autók irányában – talán. A zebra közepe táján lépdel, barna félcipőjének sarka nem is koppan, olyan puhán teszi le egyik lábát a másik után, egyiket a másik után, piciket emel, de emel, és nem csúsztat. A flanelruha eltakarja a lábát – pipaszár, a combján sincs sok hús, harisnyanadrágban lehet és zokniban. A csipkeszerűen vékony, fehér zokni nem gumírozott, nem szorítja, nem vágja a bokáját, nyomot se hagy; a hosszított szár tetejét vissza lehet hajtani. Így takarosabb. A cipő orra kopott, a tömött kis sarok lejárt, de vastagon pasztázott és fényesre dörgölt. Az előszobában leveti majd, és mielőtt betenné a szekrény aljába, kitömi azokkal az újságpapírból gyúrt gombócokkal, amelyekből tucatnyit tart egy vászonzacskóban. Posztópapucsot visel otthon. A lapos, puha, pomponos tetejű, barnakockás darab ősrégi. Hazatérve, még cipőben, a vastag kardigánt le se téve, úgy hajol a papucsért, ahogyan egykor a kényeskedve nyávogó macskáját ölelte. Ha egyszer – ne adj’ isten – kórházba kellene mennie, legelőbb a papucsot készítené a pakkjához. Ő nem gondol erre. Iparkodik, hogy minden szükségeset és szokottat a keze ügyében tartson, s hogy ellássa magát. Hétköznap délelőttönként vásároljon, s ha az idő engedi, éppen alkonyattájt, amikor a nap sem éget, amikor kiürül a játszótér, elcsendesedik a forgalom, valahogy minden csendesebb és békésebb, a por sem csípi a szemét – olyankor érdemes sétálni, leülni egy padra. A galambok sem zaklatják. A templomba késő délután is betérhet.

a maga szabta ritmus

Feje fölött a keresztező autókat irányító jelzőlámpa kitartóan piros, háta mögött a buszmegálló, a pad üres – minden segítségére van. Az átkelő felén már túl is jutott. Nem szaporáz, és kóvályogva-inogva nem is zökken ki a maga szabta ritmusból. A karját sem lengeti, nyugtalanul kapkodva nem keres kapaszkodókat a levegőben – még nem.

Hogy az idő önmagában, az a sok fölgyűlt év fáj? Lehet. Hogy az ember végül – bárhogyan is próbál ellenszegülni – keserű lesz és dohogós, a roppant teher alatt csak-csak meggörnyed, s púpos lesz, ami nem is látható? Talán. De hát nincsen mód a szembesülésre és a tárgyilagos vizsgálatra, nincs tükör, ami közönyösen megmutatná a belső roncsolódást, így aztán nem nézhető még olyasféle önsajnálattal sem, mint a szikkadt bőrön megjelenő barna-fekete foltok. Meglehet, minden kétségbeesés és szenvedés, aggodalom, sőt, riadalom nemcsak túlzott, de oktalan is – tévedésből eredő, s még jó, ha szerető tévedésből. Gyámoltalanul ez is, az is elhihető, eltolható. Mindegy. És dúdolható ma is – hisz dúdolom – a vigaszként jól bevált strófa –

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

– de menthetetlenül csak úgy dúdolható, mint valami diák- vagy betyárnóta, mint mozgalmi induló, ami azonnal tengernyi emléket mozgósít: történelmet és a saját történeteimet, keverten, ilyen-olyan összetartozás és ellenállás, hősi póz és vacak kis csatározás jeleneteit. Szép most is, mint huszonvalahány éve, mikor irodalomtankönyvünk végén idéztük, mintegy az utókorhoz fordulva, a lehető legközvetlenebbül kínálva-átadva – mit is? Nyilván ama láthatatlan, rejtett, de kétség nem férhetett hozzá: létező – kincset, s főként a készséget a kincs őrzésére, dédelgetésére, és megint csak továbbadására. S hogy a sok ezer érettségizősnek szánt könyvet akkor betiltották, még ettől az alkalmi-piti bányaomlásocskától is mintha fényesebben ragyogott és lobogott volna a kincs. Így van. Volt. Mindenesetre korábban sohasem kísértett a gondolat, hogy rákérdezzek: mégis, konkrétan mi az a kincs. Talán mert nem nyomasztott a rengeteg hadova, jelentés nélküli szólam, mert a saját (kisajátított?) szimbólum- és metaforakészletem (köztük a beomlott bányában is fellelhető kinccsel és lelkes bányásztársakkal) félreérthetetlenül (úgy tapasztaltam, még félreérthetetlenül) kifejezte ellenállásomat. Most meg rákérdezek: konkrétan mi az, miféle? Csakugyan van-e kincs? Valami, ami, ha nem is az élet céljának, de tartamának mondható? Valami spirituális sűrítmény, ami láthatatlan, ugye, mégis többlet, objektíven létező? Vagy nincs, nem is volt, mindig csak ráfogás volt, ámítás, belehazudás – mindig csak az, s ha akarnám, elalvás előtt én is tudatosíthatnám, hogy igenis szép lehet az értelmét vesztett, már értelem nélküli élet-zakatolás? Mi az a kincs, ami nem ereszt, holott látom: el lehet lenni nélküle? S látom, vagy hallom, hogy vakkantásszerű, hisztérikus kérdésemre nyomban sztereotip válaszok nyílnak – nem kell. Nem érem be az elcsendesítéssel, mert nem feltételezem, hogy a vitatott kincs pusztán átszellemítő, iránymutató, magasabb szintre emelő, elrejtett dolog volna – nem tudom, mi az, de talán csakugyan emberek által összehordott és érlelt és kikristályosodott – még ha nem is valóságosan létező, akkor is: mi az?

Közben meg sejtem: a kérdezés maga az öreg (még hatvanöt éves sem volt) Ignotus térfelére penderít. Nem, sohasem gondoltam korábban, hogy az Ignotust szólító-oktató-vigasztaló Alkalmi verssel másképp élhetek, hogy egészen más lesz nekem a dramaturgiája, hogy majd fejemet ingatom a huszonkilenc éves (látom, tudom: nálam sokkalta keserűbb, önmagát makacsul győzködő) költőnek: én sem, nem, nem az elmúlást siratom, nem a természetes rend érvényesülését (ami ugyan próbára teszi az ember képzeletét), nem a múlás és elmúlás gyötör, s hogy bár a sok fölgyűlt év, kétségtelen, önmagában is fájdalmas, nem huhogás és nem is tévedés a tragédiákat tragédiáknak látni; és siratni, ami nagyon is konkrét, a konkrét eltiportságot például, siratni a változtathatatlant. Nem rontó végletesség és nem is tévedés; a hiábavalóság pedig nem téveszthető össze a tévedéssel.

Ő közben elérte a járdát, de nem úgy, mint a világtalanok. Cipője orra még nem érintette a járdafalat, nem a tapintott akadály miatt lépett fel – magasabbra emelte a lábát anélkül, hogy lehajtotta volna a fejét, nem nézte meg, mégis érzékelnie kellett a közeli célt. Mindenesetre zökkenő és ritmusváltás nélkül az éppen lépni készülő lábát húzta feljebb, s csak amikor megállt, amikor már megérkezett, szédelegve-csápolva akkor kapkodott a levegőben. Ahogy tántorgott, ijesztően megtántorult, úgy nyúlt felfelé, a vastag, dagadt kardigánban úgy lengette a karját, mint aki szállni készül, maga sem tudja, hová.

kép | vecteezy.com