ILLUZÓRIKUS LÁTOMÁSOK

[SZÓ-BESZÉD]

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Arra gondolok, hányszor mondják ki most naponta, minden órában, minden percben széles e világon ezt a szót: béke. A német azt sóhajtja: Friede, a francia: paix, az olasz: pace, az angol: peace, az orosz: pokoj, a török: szaalem. A különböző szavak betűi mögött pedig egy végtelen egységes vágy lüktet. Most, mikor van egy kis esély, hogy ezekből a betűkből valóság is válik, egy hiszékeny negyedórában, sokszor egymás után kimondom, magam elé, a bűvös magyar szót, hogy elzsonguljon az értelmem, és megfeledkezve a jelentéséről, semmi mást ne érezzek, mint a hangzók érzéki hatását. Földobom a szobámban, hogy világítson, mint egy szalonrakéta, és illattal szórja tele a levegőt. Egy egész ívet telerajzolok vele, hogy megfájduljon a kezem és a szemem.

Úgy érzem, ezt kellene most tenni mindenkinek. Az emberiségnek, akárcsak a vásott tanulóknak, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene leírnia, és nem is lenne szabad mást gondolnia, hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke.

Mennyi enyhület és nyugalom van ebben a szóban. Béke: trocheus, verstani értéke: -U, egy ütem, melynek az első szótagja hangsúlyos, a második hangsúlytalan és puha sóhajjá olvadó. Egy indulat, mely csöndesen és boldogan feloldódik: béke. Az első, kemény tag után mintegy még a háború láza hangsúlyoz, s magán viseli az ordítás, a romlás, a szenvedések emlékét is, kedves fáradtságban omlik össze. Béke: szelíd, lefelé menő vonal, pihenés, megállapodás, hazaérkezés.

Egyetlen nyelvben sincs jambusos szó a békére. A nyelv szelleme érzi, hogy ezt a szót pihegő és szegény emberek dadogják, lelkükben már egy lefelé rokkanó indulattal, és nem szabad éreztetni a jambus fölfelé kapaszkodó lüktetését, mely úgy hatna, mint egy támadás. Az életkedv fölsikolt a meglepetéstől, aztán elalél.

Mint műkedvelő és szerény nyelvész, leemelem a könyvtáram polcáról a Nyelvtörténeti Szótár-t, mely szavaink múltjáról világosít föl, mintegy a nyelvkincsünk nemesi armálisát tartalmazza. Vajon mikor írták le először? Ezt látom: a Virginia-, a Jordánszky- és a Debreceni-Kódex-ben, a XVI. század elején. Aztán éldegélt a szó, csöndes békében. Csak a nyelvújítók nem hagytak neki békét, elcsapták az utolsó betűjét, és rövid időre bék lett belőle. A Nyelvújítás Szótára megemlíti, hogy Széchenyi István is bék-kötés-t írt a békekötés helyett, s Dugonics a pacifistákat – milyen andalító! – békész-nek nevezte. Máris végeztünk a szó pályafutásával. Eredetével, mint az Etymologiai Szótárban olvashatni, még ma sincsenek tisztában nyelvészeink. Valószínű, hogy török-tatár, csatagáj eredetű szó. Nem fárasztom az olvasót hosszabb szóhüvelyezéssel, csak még annyit, hogy a mi szavunk, a béke jelentése tulajdonképpen kötés, összebogozás, frigy, de egyes árnyalata a csókot is magában foglalja, és egy oszmán formája az erős, fiatal atlétát jelenti. Ezt érezték magyarul beszélő őseink a békében: a becsületes kézszorítást, a fiatalságot, a csókot, az élet erejét. Bocsássanak meg, hogy a szavak kedvelője így eljátszadozik négy kis betűvel, mikor világok vajúdnak, és a békéért minden kalmárravaszság síkra száll. Remélem, boldogságunkat azért nem hűti le ez a pár adat. Mert akár tudjuk a szó származását, akár nem, ebben a pillanatban mindnyájan egyformán mondjuk ki, úgy, hogy egy örömsikolyban halkul el és hal meg szájunkon.”
Kosztolányi Dezső: Ábránd egy szóról, A Hét, 1918. jan. 1.

Az első világháborút megelőző periódusban a vezető politikusok a mély érzelmek, nemzeti büszkeség mentén határozták meg ideológiájukat. Egy nemzet nagyságának megszerzése, illetve megőrzése önmagában is értelmezhető fogalmak voltak, ugyanis a nemzet ekkor még sors- és érdekközösséget jelentett. Elfogadható érvelésnek tűnhetne a feltevés, hogy a polgárokat elsősorban a zsigeri ösztönökkel rezonáló kommunikációval lehetett rávenni, hogy háborúba menjenek, öljenek, és ha úgy alakul, meg is haljanak a közösségért. Az államok belső narratívájában megnyilvánult az alá-fölérendeltség ősi viszonya individuális, és kollektív szinten is. Meglehet, az érzelmi érvelések mögött is manipulációs szándék rejlett, de a korabeli társadalmak többféle naivitása sem mellékes tényező. Három fő ok bizonyosan megnevezhető, amelyek elősegítették a naiv korszellemet: a) történelmi háttér, b) kezdetleges tömegtájékoztatás, c) gépi fegyverek alacsony ismerete.

Az utolsó, Európa egész területére kiterjedő fegyveres konfliktus az első világháborút megelőzően a napóleoni háborúk (1799–1815) idején volt. Ebben a 12 évben közel négymillió katona esett el a harcokban, ez nehezen összevethető a későbbi, majdnem negyvenmillió emberéletet követelő világháborúval. A mintegy száz év leforgása alatt három-négy generáció váltotta egymást. Ez elegendő volt, hogy a háborúról alkotott fogalom idealizálódjon. A porosz–osztrák háború – mint regionális konfliktus – tapasztalatnak számított a katonák nagyszülei, szülei révén, de csak erősítette a német birodalmi igényeket.

irreális remények

Az 1914-es évet megelőző évek társadalmi elitje, értelmisége is idealizálta, mitizálta a háborút. Kosztolányi 1914 októberi Véres kovász^[1] című cikkében írja: „Mert a mai ember ─ az üvegházban felnőtt, sápadt, teát szürcsölő ─ örömmel köszönti az egészséges brutalitást. Hadd jöjjön a vihar, és söpörje ki szalonjainkat. Csak valljuk be, hogy sok szemét van benne, és nem nagy kár azért, amit elpusztít. Mi eddig nem láttuk önmagunkat. Ha őszintén számot vetünk és mélyére nézünk posványos és podagrás társadalmunknak, észre kell vennünk, hogy az 1870-től 1914-ig terjedő kor nem visel majd valami nagyon díszítő jelzőt a leendő történész és társadalombölcsész előtt, s fanyalgó udvariassága, hamisított biedermeier szalonja, cukros, minden őszinteség nélkül való érzelgőssége egykor gyűlölt komikum lesz minden értelmes ember szemében.”. A politikai elit és városi polgárság is irreális reményeket fűzött a háborúhoz és csak fokozta a pszichózist. Apponyi Albert a július 28-ai hadüzenet bejelentését így kommentálta a Parlamentben: „Hát végre”.^[2] Ezzel egy időben Andrássy Katalin írja: „Amikor a szerbek visszautasították az ultimátumot, a közvélemény hazafias lelkesedése még jobban fokozódott. Margit rakparti palotánk ablaka alatt tömegek tüntettek.”. A beszámoló szerint a család férfitagjai az erkélyről beszédeket intéztek a tömeghez, Katalin húga pedig nemzeti színű szalagokat viselt.^[3] A hadüzenet után a lelkesedés jellemzően a társadalom felső rétegeit, az értelmiséget és a városi polgárságot jellemezte. Források szerint a frontra bevagonírozott parasztság, vidéki lakosság „jókedvét” elsősorban az elfogyasztott alkohol adta, ugyanis a nemzet sorsa, felemelkedése nem élvezett prioritást, miközben az aratást elmulasztva ezrek hagyták el otthonukat.^[4]

A modern tömegek manipulációjának nem voltak meg sem a technikai, sem az elméleti feltételei. A cenzúra, újságok, röpiratok alkalmatlannak bizonyultak, hogy a politikai elit ráébredjen a tömegtájékoztatás lehetőségeire. A szociológia, politika később együtt züllött össze, hogy létrejöjjön a szörnyszülött. Új értelmet nyert a Thomas Carlyle által kidolgozott „negyedik rend”-elmélet, amely eredetileg a média ellenőrző szerepét hangsúlyozza az államhatalom felett, valamint a sokszínű, szabad eszmecsere elősegítőjeként határozza meg a média funkcióját. megfeledkezni.

A naiv korszellem okai közé sorolható a fogalomhiány, amely a gépi fegyverekkel kapcsolatosan uralkodott. És a géppuska, gépágyú, páncélos harckocsi vagy éppen harcigáz mellett megjelent a civilek és katonák viszonyának új dimenziója is. Példa erre az 1915–17-es törökországi örmények kitelepítése, lemészárlása attól tartva, hogy a „belső ellenség” összefog a partraszálló szövetségi hatalmakkal, a „külső ellenséggel”. Az örmény civil lakosságot koncentrációs táborokba deportálták, ahol 600–800 ezren haltak meg.^[5]

vágyakozás

Négy év elteltével Kosztolányi ugyanazzal az érzelmi alapú megközelítéssel állt a háborúhoz, mint a kitörés előtt. Csak az álláspont változott. Az effajta szenvedélyes, érzelmektől fűtött vágyakozás megidézi a háború előtti európai közbeszédet – mintegy inverzként. A jegyzet úgy fogalmaz, hogy „az emberiségnek, akárcsak a vásott tanulóknak, büntetésből, százezerszer, milliószor kellene leírnia, és nem is lenne szabad mást gondolnia, hosszú ideig, mint ezt, mindig és mindig csak ezt: béke, béke, béke”.

Kosztolányi szilárdan hitte, hogy ha Európa belátja: békére van szükség, akkor az meg is valósul negatív következmények nélkül.

Ma nyíltabb a spekuláció, a számolgatás arról, hogy az „isteni törvény” figyelmen kívül hagyható, eltűnt a 20. század eleji naivitás. Mintha a gyerek, akit számos alkalommal ki kellett volna emelni bántalmazó családjából, végül felnő, de senkiben sem bízik, semmiben sem hisz, ül egy fehér asztalnál. Sosem rajzolódott ki ennyire tisztán négy fal körülötte, ahol teljesen egyedül van.