EGY ZENDÜLÉS ANATÓMIÁJA

SZÓ_KÖZ: TÁRSASJÁTÉK

EGY ZENDÜLÉS ANATÓMIÁJA


Minden polgári kezdeményezés
nagy felbuzdulással indul,
voltam én is ilyennek részese.
Megrészegítő tapasztalat,
meghalt Andersen, nem mese.
Összegyűlnek az emberek,
és ami a szívükön, az a szájukon.
Forrong a plénum, panasz panaszra
dobódik, a magas égig tetőzik a torony!
Izzik a levegő, s mint tüzes áramlás,
úgy kúszik mellkasunkban a mennyei
érzés, hogy végre kicsaphatjuk középre,
amit régóta esedékes kimondani.
Pincehelyiségben őrjöngve
taglaltuk igazunkat, részleteztük –
sok briliáns eszmefuttatás
tele tűzzel, értelemmel,
beleőrül az ember!
Egyszerre napnál világosabb
lett, hogy méltatlan az életünk,
hogy megaláztatásban, igazságtalan
viszonyok közt többé nem élhetünk.
Hogy immár senki se lesz sehonnai,
immár láncnál a kard fényesebb,
immár szenvedély sistereg zsigereinkben,
immár álljanak félre a kényesek.
És igazunk volt, és vívtuk igazunkat,
bár akik ellen, azok… pont ők nem voltak ott…
Apró szépségpöttye a forradalomnak,
de még ez is csak lendületet adott.
Mert így egyhangúlag lázadtunk
az önkény ellen mindannyian,
szemek szikráztak, kipirultak az arcok,
fiúk, lányok, holnap mindegy, mi van!

S a holnap mégis eljött, prózaian,
ám érzelmeinken mit sem változtatott,
a megválasztott elnökség sertepertélt,
tervezett, tárgyalt, közzétett nyilatkozatot.
Én egyeztettem nemzetközi szinten,
volt, ki a belföldet szántotta fel,
más lépést tartott a tagok folyvást beáramló,
részletes, lelkes leveleivel.
Pályázatok, rendezvények, beszélgetések,
ahogy az a nagy könyvben írva van,
hiszen most megmutathattuk magunkat,
le az álarccal, vadul, okosan!
Munkás napok, hetek, hónapok jöttek,
forgott a gépezet, egyeztettünk sokat,
részletes helyzetképet készítettünk,
sokatmondó, eszes táblázatokat.
Ma már a lázadásnak dizájn kell!
Nyilvánvaló, abból lesz csak profit…
Lelkes amatőrök voltunk mi akkor,
nem szervezett profik.
Önkéntesség… meg életünk és vérünk!
Ilyen a civilkurázsi természete.
Álmunkban nem hittük, hogy munkálkodni
józan díjazásért kellene.
Most majd a problémákat orvosoljuk,
most majd nyílt sisakkal felkelünk,
most majd számonkérjük azt, aki
amúgy ódzkodott szóba állni velünk.
Ütköztünk némi fölényeskedésbe,
a piaci szereplők megmosolyogták szilaj
rohamozásunkat, lehűteni próbáltak,
ámde tüzünkre az ilyesmi csak olaj!
Rendszert viszünk a követelésekbe,
komoly konszenzusokat keresünk,
óvatosan tapogatózunk, viszont ahol kell,
odacsapunk, van erőnk, emberünk!

Észre se vettük, hogyan teltek el évek,
bennünk tovább duhogott a lelkesedés,
elemzés elemzést követett, csatáztunk,
nem gondoltuk, hogy ez édeskevés.
Mert a tagság szépen kifogyott alólunk,
vágtat a vitéz, de régen kidőlt lova,
a hajdan perzselő gyűlések csillapodtak…
Hogy illanhat a tavalyi hó tova?
Maradt maréknyi mindenre elszánt harcos,
a levelezőlista fellángolt olykoron,
de mindenki szépen visszament partizánba,
élete volt, sorsa – munka, gyerek, rokon.
Végül mindig ugyanaz a tíz ember
lézengett csak évi rendszeresen
a hajdan zsibongó pincehelyiségben,
hiába sokszorozta hangunkat a terem.
Volt, aki maradt, volt, aki lemondott,
a mór megtette kötelességét, mehet,
én is inkább a betűimnek éltem,
átadtam a nemzetközi terepet.

Később viszolyogtató, méltatlan vitában
egymásra bőszültek a régi tagok,
e-mailben ugyan, de sokunk állatmódra
vádolt, önnön testvérébe harapott.
Nem voltam aktív, nem kaptam semmi bántást,
de rémülten és nagyon csendesen
kiléptem az egész egyesületből,
átléptem levedlett ingemen.
Észrevette bárki? Nem, de nem bántam,
nem vertem nagydobra az ügyet,
magamért és nem ellenük léptem ki,
betelt nálam az üzenőfüzet.
Mindegy már, bélyeggyűjtő-kör volt
vagy pecaklub, maradt a fájdalom,
s bár némi szolidaritás pislákol bennem,
köreimet magányosan rovom.

kép | vecteezy.com

Előző cikk
TUDNI, TENNI TÖR
Következő cikk
Kováts Albert (1936–2026)