KIRÁLYNŐI
WORLD PRESS PHOTO
Azt mondják, akarat kérdése. Vagy nem mondják, de kiolvasom a fintoraikból és a neheztelő hanghordozásukból. Nézek rájuk, ki a groteszk testből, amiért még mindig vállalok annyi felelősséget, hogy életben maradjak. Nem gondolhatják, hogy önként választottam ezt. A gyomrom nem tűri a szilárd ételt, csöveken keresztül táplálkozom. Olyan törékeny vagyok, hogy ha levernék egy vázát a helyéről, nem tudnám, a tárgyat vagy a karomat féltsem jobban. Pedig egykor balett-táncos voltam; otthonomnak tartottam a színpadot, ahol minden az izmok megfeszüléséről és a fegyelmezett életerőről szólt. Aztán valami történhetett, tízéves koromban vagy még annál is régebben, aminek ellen kellett volna tartani, de egy idő után nem ment. Dehogynem küzdök. Három évtizede.
kecsesen
Egy rosszabb időszakomban az egyik ápolóm azt mondta, ne merészeljem elengedni a balettet. A „terápiarezisztens” nem halálos ítélet. Összeszorítottam a számat, és nem kérdeztem meg: akkor mi? Aznap többet sírtam. Táncolni tényleg szerettem, most is szeretek. Emlékszem a mozdulatokra, még a kerekesszékben sem szoktam le a gyakorlásról. A technikám rendben is van, szépen tartom a lábam, kecsesen emelem a karom. De az erő és a ruganyosság hiányzik. Az orvosok sem tudják, miért nem sikerült soha visszatérnem az egykor természetes állapothoz, újra szövetségre lépnem a testemmel. Néha erősebben próbálom megérteni, csak erre koncentrálok, összefüggéseket keresek és vetek el. Végül kicsúszik a kezem közül. Csak a sebek köré rendeződő, egyféle folytatást ismerő történet marad. Magamra nézek, és mintha más anyagból gyúrtak volna, mint a többi embert.
A nap nagy részében itt fekszem a rózsaszín-fehér ágyban. Körülöttem csend, halk zene vagy motozás a másik szobában. A segítőim nyugodtak és kedvesek. Nem esznek előttem. Számukra nem ijesztő a fehér arcom és a feldagadt térdem. A gyöngysor, a hajamba tűzött korona és a virágos ruha legalább én vagyok. Mégis van valami királynői ebben, pedig máshogy esik az anyag a kidudorodó csontokon. Nem terveztem, hogy a pusztulásban leszek elegáns.
Néha sétálok pár lépést a parkban. Van, hogy gyönyörködtetnek a virágok, van, hogy dühös leszek tőlük. Mi ez a kiszolgáltatottság? És mi ez az erőtlen harag bennem? Még ordítani se tudnék rendesen, ha valakit lehordanék a sárga földig. Próbáltam, a tükörben. Olyan fáradt vagyok.
kép | Sanna Sjöswärd, a Corren megbízásából: Engla Louise
Engla Louise, egykori táncosnő, tízéves kora óta súlyos anorexia nervosában szenved. 46 évesen kevesebb mint 25 kilogrammot nyom, és 2019 óta szondán keresztül táplálják. A kutatók egyre inkább úgy tekintenek az anorexiára, mint a testet és az elmét egyaránt érintő betegségre. Okai még nem teljesen ismertek, feltehetően neurobiológiai, genetikai és környezeti tényezőkkel függnek össze. 23 évnyi kezelés után Engla Louise-t ma már terápiával nem kezelhetőnek tekintik, és otthon palliatív ellátásban részesül. A projekt célja, hogy szélesebbé tegye a súlyos étkezési rendellenességekkel élő emberek gondozásáról szóló vitát.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info
