REHABILITÁLNI A SZELLEMET
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
„Európa, hozzád,
feléd, tefeléd száll szózatom a század
vak zürzavarában
s míg mások az éjbe kongatva temetnek,
harsány dithyrambbal én tereád víg,
jó reggelt köszöntök.
Ó ősi világrész,
te régi, te rücskös, te szent, te magasztos,
lelkek nevelője, illatokat és ízt
szűrő, csodatévő, nagyhomlokú, könyves,
vén Európa.
Ha mostoha is vagy, viaskodom érted
és verlek a számmal és csókkal igézlek
és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg.
Ki téphet el innen,
kí téphet el engem a te kebeledről?
Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán?
Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel
lámpám sugaránál tanulva a leckéd,
vigyázva, csodálva száznyelvű beszéded,
hogy minden igéje szívembe lopódzott?
Már értik azóta az én gügyögésem,
bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van,
bármerre szakadjak, testvérem ezer van.
Nem láttam-e Kölnben a német anyókát
esőbe csoszogni, Párizsban a tündér
francia leányok könnyü szökelését,
Londonban a lordok hajának ezüstjét
s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben
családi szobákba lármás olaszokkal?
Nem fájt-e velőmig, a szlávok, a sápadt
szlávok unalma, a bánat aranyszín,
fáradt ragyogása?
Mind édes-enyémek a népek e földön,
Kitágul a szívem, beleférnek együtt.
Fogadjatok engem
ti is szívetekbe
s ti távoli népek
kürtösei, költők,
pereljetek értünk otthon a mivélünk
perlőkkel, anyánkért s mi tiértetek majd
itthon perelünk, hogy élhessen anyátok.
Kiáltsatok együtt,
Európa bátor szellemei, költők,
hogy gyáva vadállat bújik el a vackán
és vaksi vakondok fúr alagutat.
Daloljatok együtt,
fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek,
hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk,
ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből
és légi szavakból.
Kezdjetek előlről építeni, költők,
légvár katonái.”
Kosztolányi Dezső: Európa
Hányszor kell elismételni a leckét? És a lecke milyen feladatot ró ránk?
Nem tudjuk másképpen jelezni, hogy megértettük és megtanultuk a leckét, csak ha látjuk, felvállaljuk és végrehajtjuk a feladatot, melyet a lecke ad fel számunkra.
Ma, Magyarországon, a nyilvános beszédben messze vagyunk a megértésétől és a feladat vállalásától. Nem akarjuk érteni, hogy Európa nem úgy örökségünk, hogy kedvünkre sétálhatunk a múlt díszletei között, nemcsak rettegve, de már-már várva, hogy a díszlet összeomoljon. Ha elvétjük Európa értelmét, magunk is rombolói leszünk a múlt díszletének, mely bennünket is maga alá temet majd.
Nem arról beszélek, hogy Európa egyetemes küldetéssel rendelkezik, bár ez a gondolat, a legfensőbb és a legmagasztosabb emberi kultúra és létforma gondolata akár visszhangozhat is a mai közbeszédben. Nem. Ehhez az Európához könnyen lehetne csatlakozni: védművet emelne körénk a kivételesség tudata, erőt adna a hatalmi küzdelmekben az egyetemes emberiségért kirótt sors.
a másikért viselt felelősség
Ahogyan azonban a költő is pontosan látta, a látszólagos egység, az erőt és tekintélyt biztosító közös történelem, a szellemi létezés magasztosságát valló közös meggyőződés a sokféleség egységét jelenti. Az igazi erő a sokféle egységbe rendezésének képességében rejlik. Nem az egyneműsítésében, hanem az integrálásában, megőrizve a sokféleséget, nemcsak beazonosítva a másságot, mint megtűrtet vagy megszüntetendőt, hanem a maga teljes valóságába juttatva. Talán először értjük meg, hogy a szeretet valódi tartalma a másért, a másikért viselt felelősség. A mást a maga teljességébe juttató közös teremtés esztétikai felelőssége.
Mert miféle olvasztótégely tudná magába fogadni, és a maga tisztaságában megőrizve harmóniába ötvözni a sokfélét, ha nem ez a közös formateremtés? Miféle alkímia lenne képes arra, hogy végtelen nyitottságunk, kitettségünk, sebezhetőségünk ne pusztulásunkat okozza, de a közös életmuníciónkat gyarapítsa, ha nem a logosz, a megbeszélt lét?
A kitágult szív szeretetét a szellem fejedelmei sugározzák – olvassuk a versben. A szellemé, mely elszakadva a puszta megélhetés és túlélés megoldandó és legyőzendő kihívásaitól, maga is kihívásokat támaszt magával szemben: mindenekelőtt nem alkuszik. Nem alkuszik a könnyedén vétel kanonizált formáival, és nem engedi, hogy a maga teremtette formák időtlenné kanonizálódjanak.
Jól megfér egymással és nem csupán kiegészíti, de kiteljesíti egymást Európa két lényegmeghatározása. Az egyik Edmund Husserltől származik, abból a korból, mely Kosztolányi kora is, abból a tapasztalatból, mely Kosztolányi reményét is fűti. A pusztító háború után, amelyben magára támadt és elpusztította magát Európa, csendül fel Kosztolányi hitvallása és Husserl szenvedélyes feladatot kijelölő diagnózisa. Husserl szintén a szellem örökkévalóságáról, a Főnix-madárként hamvaiból feltámadó szellemi létezés reményéről beszél, mely feltámadás visszatalálás önmagához, önnön feladatához, hogy Európa valóban egy szellemi alkat kifejlődése legyen. Ma is aktuális azonban, hogy a mindent eltárgyiasító, mindent a hétköznapi tapasztalat sémáival vagy a kiszámított élet megoldóképletével naturalizáló, eltorzult észszerűség, a kalkuláló, instrumentális racionalitás, a teremtő szellem helyébe lépő algoritmikus generálás csakis önmaga kritikája révén, a soha nem látott más elgondolásával térhet vissza oda, hogy az európai emberiség ismét az lehessen, amire rendeltetett, hogy létezését észeszmékből szabadon alakítva akarhasson, és csak így tudjon létezni. Látszólag ez az út a gőgösség, a hübrisz útja: mintha a maga észeszméinek sem felsőbb mércéje, sem kontrollja, sem korlátja nem lenne. Csodálhatjuk-e, hogy a véres háborúk, a polgárháborúk, a forradalmak az észeszmékből projektált utópiák világába, a seholsincs országok fantazmagóriáiba torkollottak? Bár bennük rejlik az utópia lehetősége, az utópia nem az észeszmékre épülő, szabad élet egyetlen formája. Mert éppúgy az észeszmék közé tartoznak a vágyképzeteknek keretet és korlátot szabó, helyesebben a mindenkor feltételes képzeteknek kiteljesedést nyújtó észeszmék is, mindenekelőtt a feltétlen igazság és a feltétlen igazságosság eszméi. Honnan máshonnan tudnánk, hogy egyik történelmi mozgalom sem vezetett a Kánaánba? Honnan vennénk mértéket az ítéletalkotáshoz és az ítélkezéshez, és főleg az újrakezdéshez? Mert ha csak az ellentéteit állítjuk a valóságban eltorzult vágyképzetekkel szemben, akkor egyik tévelygésből a másikba jutunk.
európai válságkultúra
Ezért fontos hallanunk egy másik Európa-meghatározást, az egyedül ismert emberi kultúráról, mely képes magát – azon az áron is, hogy saját magát rombolja le – felülbírálni és tökéletesíteni. Tartós fennállása arra utal, hogy ez nem egyedi, kivételes pillanatokban jellemzi csupán, hanem állandó létmódja. A válságok Európában soha nem külsődleges eseményből, hanem az európai kultúra belső lényegéből fakadnak. Az „európai válság”, a „válságban lévő európai kultúra” kifejezések helyett ezért „az európai válságkultúra” kifejezéssel kell megbarátkoznunk. Az európai kultúra olyan kultúra, amely válságba kerülhet, és ha értjük, hogy a válság a feltétlen eszmék és a megvalósulásuk között tátongó szakadékból tör fel, és az eszméket a magunk életének egyetlen szabad lehetőségeként fogjuk fel, akkor azt kell belátnunk, hogy az európai kultúra rendre magát hozza válságba. Ezt erősítik a külsődleges események, sokszor erre játszanak rá külső-belső hatalmak.
A ma érzékelhető válság egyben különbözik a korábbi válságoktól.
A mindent felülíró igazság és igazságosság nem áll egy szinten egymással. És az elmozdulás az egyetlen, megkérdőjelezhetetlen igazságtól a feltétlen igazságosság felé komoly belső átalakulást igényel. De ma is önmagát önmaga ellen és önmaga védelmében kell ellehetetlenítenie. Akár megingathatatlannak tartott alapjait is lerombolnia, mert ez a plaszticitás jelenti továbbélésének és megújulásának egyetlen garanciáját. Ebben az értelemben fogalmazza meg Derrida a súlyos szavakat: „Európa a szememben a legszebb példája, egyenesen az allegóriája az autoimmunitásnak. A legszebb példának mondom, mert Európa szép, különös szépségű, ezt az autoimmunitás mint túlélés, a legyőzhetetlenség mint autoimmunitás biztosítja. Egy szép öngyilkosság fenséges tragédiája.”
önpusztítás
Értő fülekre találhat-e ma ez a semmivel sem kevésbé hitvallásszerű meghatározás? Nem éppen azoknak a törekvéseknek nyújt táptalajt, vagy azoknak a több mint elképzeléseknek ad igazoló alapot, amelyek a fejére olvassák, hogy visszavonhatatlanul a pusztulása felé tart, ezért inkább magára kell hagyni, kivárva a pusztulását, ha nem egyenesen siettetve az önpusztítását? Lehet-e egyáltalán igenelni egy ilyen kultúrát, és el lehet-e köteleződni mellette?
Ha megértjük, hogy az autoimmunitás az immunológiai folyamatok szerves mozzanata, a szervezet harmonikus működését önmaga újraszervezésével biztosító plasztikus eljárás, azt is felismerjük, hogy kultúránk soha nem volt másmilyen, és minden, amit szeretünk, becsülünk, féltünk, vágyunk benne ilyen autoimmun folyamatok „terméke”. Sorsa soha nem egyetlen igazsághoz és nem a szükségképpeni pusztuláshoz, hanem az életmozgalmassággal együttjáró önfelülmúláshoz rendelte. Ekkor nemcsak valamilyen történelmi kényszer vagy nosztalgikus vágyódás miatt fogjuk igenelni, hanem mindenekelőtt azért, mert benne személyes sorsunkban ismerünk önmagunkra.
Husserl a fáradságot, Derrida a félelmet látta a megújulás gátjának. Erre apellálnak ma a vackukon megbújó vadállatok és az alagutat fúró vaksi vakondok is.
Fáradságot és félelmet nem ismerő, perlekedő testvérek, egyesüljetek! Ne engedjétek veszni a légvárakat!
kép | vecteezy.com
