TEGNAPUTÁN 8.

TEGNAPUTÁN

Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.

ELŐZŐ RÉSZ

FIÚK

Senkiben sem bízhatok, hasított a gondolat a trónörökösbe, miközben táblagépét egy közeli asztalra vetette, nem törődve azzal, összetörik-e a képernyője. Fel-alá járkált a szobában, mutatóujja körmével addig kapargatva hüvelykje körömágyát, míg kiserkent a vér. Előbb langyosan csordult, majd, mint legördülő vízcsepp az ablakon, halovány nyomvonala végére érve megnyugtatóan hűvössé vált és megállt a csuklójánál. Mohda, jutott eszébe ekkor, és rögvest megtorpant. Mohda, az a jó öreg koncogóbaszó, hát persze, őt nem érdekli semmi más, csak az élvezetek: egyszerű, mint a jégtulok, zabálni és sokasodni akar, és mint ilyen, végtelenül kiszámítható. Igen, mosolyodott el a trónörökös, nekem most egy kiszámítható ember kell, akinek nem olyan tekervényes az észjárása, mint Atropiusnak. Valaki, aki öntörvényű és gátlástalan, aki ösztöneit követve nyílegyenes utat vág a civilizáció burjánzó szabályrendszerén át. Atropiusról különben is mindig egykori udvari tanítója, a szúrós szagú, karót nyelt Pervelin mester jutott eszébe, ahogy gúnyos és valahogy mohó – igen, mások szenvedésére éhező – pillantásaival rendre nevetségessé tette az ő ifjonti lelkesedéssel előadott okfejtéseit. Ezeket a pillantásokat sosem felejti, mert Pervelin is csak azt plántálta belé hasznos ismeretek helyett, amit Szemafor sem volt rest nap nap után éreztetni vele és a teljes udvartartással, hogy még nem áll készen, még nem érett be az idegrendszere, még nem méltó a hatalomra. Hogy még csak kisgyerek, örök kisgyerek. Mohda kell ide, hű cimborája, akivel a bordélyt látogatva, az unikornisverejtéktől beállva, meredező farokkal tudja megélni, hogy már felnőtt, tettre kész férfi, aki igenis alkalmas a hatalom megragadására és bármely más birodalom leigázására is. A trónörökös megnyomta a cselédhívó gombot. Egy perc múlva ott állt előtte a szobalány. A lány még a szokásosnál is zavartabban viselkedett, feje elvégre tele volt tiltott információkkal, haldokló császárokkal és ma született megváltókkal, talán attól tartott, hogy a lángoló tekintetű trónörökös belelát elméjébe. A trónörökös azonban egyáltalán nem foglalkozott a szobalány tudatával.

– Mit parancsolsz, uram? – kérdezte a lány, megkönnyebbülve, hogy létezésének jelentéktelensége ezúttal is jótékony rejtekhelynek bizonyult.

– Üzenj Mohdáért! – utasította a trónörökös. – Mielőbb látni kívánom!

A halásznépek körében évszázadok óta kering egy legenda a lakramanták titkáról. Azt mondják, aki képes a tó fenekéig követni a végtelennek tűnő gyökereket, a mély vaksötétjében megpillantja az igazságot. SFonte, ha erről kérdezték, minden alkalommal ugyanazt felelte: az efféle legendáknak általában vagy semmilyen alapja nincs, vagy magyarázhatóak a spirituális igényekre fittyet hányó tudományos jelenséggel is, mely ez esetben gyaníthatóan a mélységi nyomás által kiváltott hallucinációkat jelentené. A halászok azonban ritkábban faggatták SFontét, így makacs meggyőződésük maradt, hogy egy napon valaki képes lesz elviselni a merülést, és a világtalanság kellős közepén ráeszmélni a valóságra, hogy a tóból kilépve aztán elvigye a hírt az embereknek. Akárhogyan is, a lakramanták mózeskosár-virágaiban sütkérező vámpírvidrakolónia tagjait nem hozták lázba a misztikus sejtések, de még csak foglyul ejtett társuk hiánya sem. Ringatóztak a sziromcsónakokban, figyelték az égen átsikló drónsasok csapatait, egyszerre voltak egyek a világgal, és közömbös idegenek annak történéseivel szemben.

Merel anyja, Elsabi, mintha álomban létezne, s elfogadná annak minden különös törvényét, kissé kóválygó fejjel sétált az immár totyogva közlekedő kisfiúval oldalán. Azt is igyekezett tudomásul venni, hogy Merel, mire elérték a zsúfolásig teli Kilőtt Drón bejáratát, már egybefüggő mondatokban beszélt.

– Nagyon sokféle terv kavarog odabent – állapította meg a fiú, és anyjára pillantott. Elsabi visszanézett fiára. Az arany szempárban önmagát látta homályosan, a gömb perspektívájában kissé eltorzultan visszatükröződni. Ezt is meg kell szokni, gondolta az anya, valahányszor rátekintek majd, saját szokatlanságommal szembesülök, de ez bizonyára nem baj, ez bizonyára jól van így.

– Sokféle terv? – kérdezett vissza Elsabi. – Mire gondolsz?

– Mindenki gyurmázni akar a világgal – válaszolta Merel.

– Oké… – szólt halkan Elsabi, de mivel a kocsma körül lézengő népek meglehetősen baljós érzésekkel töltötték el, ahelyett, hogy további kérdéseket intézett volna fiához, megfogta a kezét, belökte a csehó ajtaját és belépett a füstös, az erjedt italok gázaitól nehéz levegőjű térbe. Hatalmas volt a nyüzsgés; nagyhangú gurmund kereskedők, kimért androidok, részeges elektromágusok, halászok és programozók, diákok és tanárok, kotnyeles banyák és hepciás katonák tülekedtek a pultnál, az asztaloknál, a zenegépnél. Mit keresünk itt, villant át a gondolat Elsabin, ám közben egy belső erő húzta tovább, teste pedig ellenállás nélkül engedelmeskedett, mint aki biztos benne, hogy jó pályán mozog. A csapos megtermett, bozontos szemöldökű férfi volt, még orrlyukából és füléből is vastag, fekete szőrszálak meredeztek, ajka húsos és sebektől tarkított, mintha gyakran bonyolódna verekedésbe. Végigmérte Elsabit és Merelt.

– Kiskorúakat nem szolgálunk ki, mint ahogyan szoptatós anyákat sem – vakkantotta, miközben görbe ujjával Elsabi kifakadt tejtől foltos ruhájára bökött.

– Ez derék dolog – válaszolta Elsabi. – De nem italért jöttünk.

– Hanem? – a férfi bizalmatlanul vizsgálgatta őket. Elsabi rádöbbent, nem tudja megmondani, mit keresnek itt. Az rendben van, hogy a belső iránytű vezérli, de szavakat nem ad a szájába. Ekkor Merel szólalt meg:

– Egy Mitike nevű halászt keresünk.

A csapos elkerekedett szemmel bámult az aranypillantású, beszélő totyogóra.

– Mi dolgotok Mitikével?

– Ő tudja, hol van az apám – felelt a gyermek. Elsabi nagy levegőt vett. Tudta, hogy eljön majd az idő, amikor közölnie kell Merellel a szomorú hírt, hogy édesapja egy óriáspolip gyomrában halt dicstelen halált, de arra nem számított, hogy erre már az első napokban sor kerül.

– Kisfiam – szólt csendesen Merelhez. – Apád sajnos…

– Apát nem nyelte le semmilyen polip – vágott közbe némiképp türelmetlenül a fiú. – Nektek persze, azt mondták, így tűnt el. Valójában még él, nagyon is él.

kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói