BOSZORKÁNY

WORLD PRESS PHOTO

Szemük nem tudta megszokni a mély sötétséget. Sóhajaik, lihegésük, torokköszörüléseik szinte látható árnyalatot és formát öltöttek éhes pupillájukban. Plazmaszerűen szétnyúló pecsétfoltok. Orruk megtelt a pince nyirkos szagával, és a szagnak is színe lett, többségük számára talán penészzöld vagy világosszürke. Közben érzékelték a mellettük állók leheletének és verejtékének kipárolgásait, társaik jelenlétéből így tompa színekből, villanó fényekből, sűrű szagokból összetapasztott, ködös látomás állt össze, ami kitöltötte a pincét.

Nandi idegesen gyűrögette a balettruhát, amiből most semmit nem látott, mégis, eljátszott a gondolattal, hogy tenyere a fehér anyag puszta érintésétől is világosabbá válik, ami aztán kúszik tovább a bőrén, lehatol a pórusokon át a szövetek alsóbb rétegeibe, és onnan szertefut mindenhová a testében: minden szervét, minden mirigyét, minden porcikáját az elasztán fényes fehérjébe csomagolva. De jó is volna! Mert a porcelán, az egészséges fog, a rizsporos paróka, az elefántcsont, a tejszínhab, Dorothy az Ózból, a hó, amit csak filmben látott, a szamojéd kutya, a beluga, a felhők vattája, a párna puha tolla, a varázslók szakálla, az igazgyöngy, szóval minden, ami elegáns, minden, ami légiesen szép, minden, ami elérhetetlenül jó, az fehér.

Egyik társa, talán elzsibbadt a combja a sok álldogálástól, véletlenül az ő lábfejére taposott, majd egy kapkodó bocs hangzott el. Nandi nem ismerte fel a másik hangját, de Ayandára gyanakodott. Nem baj, suttogta, nyugi. Ő is nehezen viselte az egy helyben ácsorgást, főként, hogy az információk teljes hiányában végső soron akár az örökkévalóságig is elhúzódhatott e tétlen, nyomorúságos várakozás. Nandi a semmibe meredt. A sötétségből most maszatos vonásokkal kivált egy eleinte keszekusza körvonal, mintha rajzolni még nem tudó gyerek kente volna szét a festéket, aztán összeálltak az alakzatok, lábak, sok láb, szőrös, duzzadt póktest, azon emberfej, rémisztő banyafej; a póktestű boszorkány a pince plafonján mászott végig, hogy az egyik sarokban fürkész éberséggel elpöffeszkedjen. Nandit kirázta a hideg, felsikoltott volna, ám ekkor kattant valami, és a pince mennyezeti lámpája sárgás fénnyel terítette be őket. A plafon, a sarok üres volt, Nandi szíve mégsem nyugodott, mert a banya közelségét azért még nagyon is érezte. Léptek hallatszottak, nyílt a pinceajtó.

Elani volt az, kedves mosolyú balett-tanáruk. Összecsapta tenyerét, jaj, lányok, kiáltotta azon a mindenkit felkaroló hangján, hát miért nem szóltatok, hogy nem ég a lámpa? Itt kuksoltok a sötétben? Senki nem felelt, a rettegés még hálóban tartotta az összes lányt. Elani, mintha gondolatukban olvasott volna, közéjük lépett, és bátorítón szólt hozzájuk: nem kell félni Zsuzsa nénitől, nagyon aranyos, igen, csupa lélek, és azért jött, hogy átadja nektek a tudását. A messzi Európából repült ide. Mosolyogjatok, ha felmentek hozzá!

gyomrában a rémület

A lépcsőn felfelé sokan még mindig hunyorogva vagy lehunyt szemmel araszolgattak, bántóan éles volt a fény. Nandi a korlátba kapaszkodott, és minden lépésnél húzott egyet, eljátszva a gondolattal, hogy egy kötélnél fogva épp kútból rángatja ki magát. De nem, ez mégsem jó, mert a kútból menekülni szokás, fel és ki a szabadságba, miközben neki, ahogy közeledtek az emeleti irodához, egyre tömörebbé vált gyomrában a rémület. A lépcső mentén a falat okker és bézs, négyzet alakú csempék fedték, óriási tetrispályává formálva a függőleges teret. Zsuzsa, ízlelgette a szót Nandi, milyen idegenül csengő név, zsizseg, mint egy rovarraj vagy mint a szélben surrogó sás. Elani vezette a sort, széles fenekének tömött farrészei egymást váltva, egyenletes ritmusban döccentek, ahogy haladt felfelé. Néha-néha hátrafordult, és biztató mosolyt repített feléjük, ám Nandi látta, hogy Elani is izgul, a mosolya nem ezt üzente, de a szeme igen.

Nandi Ayanda után következett. Az iroda szűkös volt és meglehetősen lepusztult, a plafonon korábbi beázások sárgás foltjai, a fal mentén sorakozó szekrények polcai meghajoltak a tömött kartotékdobozok súlya alatt, a padlót takaró linóleumot fakóra szívta az ablakon át beszakadó fény, a szoba közepén álló asztal lapján már töredezett az egykor talán szépen csillogó festékréteg. Nandi óvatos lépésekkel közelített az asztalhoz. Annak túloldalán egy-egy székben Elani és Zsuzsa foglalt helyet. Nandi is leült az asztal innenső oldalán őt váró székbe. Gyanakvó, de figyelmes tekintettel mérte végig Zsuzsa nénit. Zsuzsa nem is volt igazán néni, legfeljebb harminc lehetett, vörös, göndör fürtjeit copfba fogta, hófehér arcát kávébarna szeplők borították, nyaka vékony és hosszú volt, áttetsző bőrét világoskék erek hálózták be, felső fogsora, ahogy vértelen ajka mosolyra húzódott, feltűnően nagy volt, lószerű, nem is, inkább rágcsálóforma külsőt kölcsönözve neki. Nandi egyszeriben úgy érezte magát, mintha egy kastély kandallójából koromtól fedve mászott volna ki a királyné elé. Hiába volt közöttük Zsuzsa a kakukktojás, a kislány a nő jelenlétében csak afrikainak látta önmagát, a fehér lányok balettruhájában parádézó négernek, akiről érdekes fotót lehet mutogatni Európában. Irigykedve, sőt, haraggal szemlélte az idegent, aki annyira el akarja hozni számukra a tudást.

Elani feszélyezetten mocorgott. Bizonyára észlelte a helyzet feszültségét: Zsuzsa kitartóan mosolyog, Nandi ellenben, hiába kérte Elani a lányokat ugyanerre, sötétlőn fürkészi Zsuzsát. Ő itt Nandi, törte meg a csendet Elani, az egyik legtehetségesebb diákom. Nandi kétnyelvű, a zulut és az angolt is kiválóan beszéli, ugyanis az édesanyja Birminghamben nőtt fel, csak kamaszként költözött ide a családjával. Elani lopva Nandira sandított, mielőtt folytatta. Szegény már nem él. Újra csönd ült közéjük. Nandi döbbent és fájdalmas gyűlölettel meredt Elanira, ahogy az árulókra szokás rácsodálkozni. Elani rövid időre le is sütötte szemét, és onnantól kerülte a kislány tekintetét. Nagyszerű, szólalt meg Zsuzsa is angolul. Hangja meglepően magas és bizonytalan volt, nagyszerű, akkor tudunk közvetlenül is beszélni egymással, igaz, Nandi? A lány bólintott, de még mindig Elanit figyelte. Miért lökte oda az ő lelkét a fehér banya elé? Talán, hogy a sajátját mentse? Zsuzsa is Elanira pillantott, mint aki bátorításra szorul, aztán vissza Nandira. Megfoghatatlan volt számára ez a kislány, egyszerre ártatlan és rémisztő, félénk és dühös, és volt valami mélység a szemében, amitől hátborzongatóan idősebbnek tűnt a koránál. Elani vakarózott, gyors, erős mozdulatokkal, mint aki fájdalmat akar okozni magának. Mobilja ekkor, tulajdonosát menekítve, élesen felcsörgött. Elani felpattant. Bocsánat, hadarta, de ezt most muszáj… Azzal kiviharzott az irodából. Nandi egyedül maradt Zsuzsával.

Most egymás szemébe néztek. Zsuzsa, ha nehezen is, de állta a lány kemény tekintetét. Mondd csak, szólalt meg aztán, mit szeretsz a táncban? Nandi sokáig nem felelt. Jó, gondolta Zsuzsa, erre nem könnyű választ adni, talán ő sem tudná elmagyarázni, mi fogta meg annak idején a balettban. Ha egyáltalán megfogta valami, és nemcsak édesanyja elvárását teljesítette. Elméjének e sötét útvesztőjébe azonban inkább nem tért be. Arra gondolt, milyen különös az élet, tegnapelőtt még Soroksáron ült a panellakásban, most meg itt, az isten háta mögött, Sowetóban, ami hiába Afrika, nem is annyival melegebb, mint Pest, persze mennyire kínos, hogy Afrikáról csak ennyi a képzete, hogy itt bizonyára mindenünnen forróság dől az emberre, miközben tessék, alig néhány fok a különbség. Igaz, így is nagyon más világ. Az otthoni bérházak zárt udvarai, a gangos házak sárgásszürke vakolata, a 4-es-6-oson magukba zárkózó emberek látványa után az élet itt egészen más arcát mutatta: élénk színekre mázolt kerítések, konténerekből átalakított fodrászatok, luxusvillák közvetlen szomszédságában nyomort csíráztató bádogvárosok, Amapiano ritmusok, még az utakon ide-odacikázó fehér minibuszokon is zene szólt, az ősi rönkdobok digitálisan elmélyített lüktetése, mintha egy óriási kéz puha kalapáccsal ütögetné a föld kérgét. És ez jó volt, a zene segített neki otthonosságot lelni ebben a rémisztő idegenben, és igen, most már tudta, hogy ez az ő személyes válasza a Nandinak feltett kérdésére. Mert a zene volt az első, ami már az általános iskolában oldani kezdte, a zene volt a menedék a kegyetlenkedő osztályfőnök, Irma néni és a teljes körű pedantériát megkövetelő szülői szigor elől. Először Halász Judit, Gryllus Vilmos, a 100 Folk Celsius, aztán a Beatles, a Rolling Stones, a Cream, a Doors és Janis Joplin, aztán a Pink Floyd, Tom Waits és Nick Cave, aztán – bár ezek gyermekkora óta a balett révén egyébként is vele voltak – Csajkovszkij, Prokofjev, Hacsaturján, Orff és Ravel, aztán Glass és Richter és Yorke. És a zenével jött a mozgás, a zene által szőtt mozdulatok, mert arra hamar rájött, hogy igazán jól csak akkor tud táncolni, ha magába engedi a zenét, átfolyatja magán, és hagyja, hogy húzza az izmok szalagjait, befészkeljen az agy minden régiójába, és ahogy elindultak végre fesztelenül a mozdulatok, ahogy birtokba vette saját testét és lelkét, amíg szólt a zene és fordult utána a test, addig nem maradt helye gátlásnak, félsznek, túlszabályozottságnak. Addig szabad volt.

Nandi még mindig némán fürkészte őt. Zsuzsa egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ő ebben a szűkös irodában a lány szemében semmi más, csak umlungu, ahogy a helyiek mondják. Umlungu, úgyis mint fehér ember, de úgyis mint gazdag ember, főnök. És ő sosem szeretett főnök lenni. A program, melynek keretében ideutazott, a Határtalan tánc, sokkal inkább számára volt lehetőség, és ha japán vőlegénye, a szintén táncművész Minato nem bátorította, sőt, noszogatta volna, talán nem is jelentkezik rá. Nem akart ő a kultúrmisszionárius szerepében tetszelegni, nem akart üveggolyó-álmokkal házaló hódító lenni. Sejtette, hogy ittléte néhány hetében lehetetlenség csodákat művelni vagy rendkívüli tehetségeket felkarolni, mert azt már megtanulta, hogy a világ a maga hideg és könyörtelen szabályai mentén éles vonalakkal húzza meg a kitörés és felemelkedés határait. Mégis itt volt, és ha már itt volt, nem akart ölbe tett kézzel alibizni.

megmagyarázhatatlan

Zsuzsa elővette okostelefonját, feloldotta a képernyőzárat, és az asztal közepére helyezte az eszközt. Nandi rezzenéstelen tekintettel figyelte minden mozdulatát. Zsuzsa rövid görgetés után kiválasztott egy zenét és elindította a lejátszást. Csajkovszkij Csipkerózsikája, Carabosse belépője. Ez jó lesz, gondolta Zsuzsa. Hátha a zene felszámolja a köztük húzódó távolságot, hátha a lány is megfelelőbb közös nyelvnek érzi ezt a vadabb dallamot, ami talán haragját is segít formába egyengetni. Nandi lehunyta szemét. Vonásai először még inkább megkeményedtek, száját is összeszorította, mint aki küzd az előtörni készülő ordítás ellen. Aztán, továbbra is lehunyt szemmel, hátratolta székét és felállt. Zsuzsa kíváncsian szemlélte. Nandi néhány pillanatig csak finoman dülöngélt, mint szélfútta irtás közepén a nagyobb fák védelmétől megfosztott, gyönge törzsű csemete. Hajladozásának íve nem sokkal rá egyre szélesebbé vált, karja, mint a Newton-bölcső szélén elhelyezkedő fémgolyó, az oldalirányú mozgás ingaerejét felvéve meg-megemelkedett. Vékony lába a mozdulatok hullámverésének engedve előbb csusszanó, szűkebb, majd mind nagyobb útvonalat járt be. Az üstdobok dübörgő tremolójába most réztányérok fémes csattanása hasított, Nandi, mint akibe villám csapott, megremegett, és ahogy a hegedűk és brácsák fel-alá cikázó, félhangonként lépkedő futamokba fogtak, a lány megperdült oldalra dőlt testének ferde tengelye körül, jobb karját a föld, bal karját a plafon irányába szegezve. Beszálltak a fafúvósok, az oboa rikoltásai csak úgy cibálták Nandi végtagjait. Zsuzsa visszafojtott lélegzettel figyelte a lányt, elámulva törékeny testének rugalmasságán, az izmok kiszámíthatatlan játékán, de legfőképpen a Nandiból áradó erő mértékén. Olyannyira lekötötte az egyre tombolóbbá fokozódó tánc, hogy nem észlelte a megmagyarázhatatlant: odakint beborult az ég, az iroda egészen elsötétedett, levegője, mintha alkotórészei közé új elem furakodott volna, fekete színezetet vett fel, a kartotékdobozokba szorított iratok vihartól tépett levélként reszkettek, és az okostelefonból harsogó zene hangjegyeiről leválva súlyos szekér keréknyikorgása és a szekeret fújtatva vonszoló termetes patkányok visítása töltötte meg a teret. Nandi felsikoltott, a földre zuhant, a zene elhallgatott. Ebben a másodpercben nyílt az ajtó.

Elani megszeppenve állt a küszöbön. Nem értette, mi történhetett távollétében. Zsuzsa továbbra is az asztal mögött ült, arcára döbbent, majdhogynem bamba kifejezés dermedt, Nandi a padlón hevert, háta reszketett. A falakon körös-körül fekete vonalak, mint egy Jackson Pollock alkotás, vagy még inkább valami láthatatlan teremtmény karmolásnyomai. Elani megrázta magát, Nandihoz sietett, hogy felsegítse, de mikor megérintette, a lány felugrott, és Elanit durván félrelökve kivágtatott a szobából.

A folyosón, ügyet sem vetve ott várakozó társairól, lélekszakadva suhant keresztül, mígnem egy sarkon befordulva nyitott szertárt talált. Oda bevette magát, és bezárta a poros földgömböktől, falitérképektől és anatómiai modellektől zsúfolt helyiség ajtaját. Egyedül akart lenni. Hiába hallotta Elani hangját, aki a nevén szólongatta, és hiába kereste a többi lány, Amahle, Naledi, Nomvula és Melokuhle is, ő csak kuksolt odabent, sokáig, míg végre elcsendesedett minden. Akkor óvatosan kinyitotta az ajtót, és újra a folyosóra merészkedett. Késő délután lehetett, a napsugarak már tompábban és ferdébben estek be az ablakokon. Nandi végiglopakodott a folyosón. Mi történt vele, amikor a boszorkány betette azt a zenét? Valami ismeretlen hatalom markába került. És közben olyan kedvesen nézett rá az a vörös hajú démon, olyan kedvesen… Mint annak idején anya. Ment tovább, összeszorított szájjal. Az egyik ablaknál megtorpant. Az ablak a belső udvarra nézett. A fehér banya ott sétálgatott, füléhez szorítva telefonját. Nandi nesztelenül kinyitotta az ablakot és leguggolt alá. Így már hallotta a telefonbeszélgetést is. Zsuzsa angolul magyarázott, de mivel olyan szavakat használt, mint édesem, meg kicsim, Nandi hamar kitalálta, hogy a párjával beszél. A lány guggolt az ablak alatt és fülelt. Nem tudta, miért, de egyszerre volt enyhet adó és mégis nehéz érzés Zsuzsa hangját hallgatnia, ami most lágyabb is volt, mint korábban. Nandi nem akarta bevallani magának, de irigyelte Zsuzsa párját, irigyelte, amiért Zsuzsa hozzá és csakis neki beszél ilyen lágyan. Aztán megváltozott minden. Mert Zsuzsa azt fejtegette, hogy mennyire képzetlenek ezek a helyi lányok, hogy ebben a pár hétben képtelenség ezt a lemaradást érdemben kezelni, hogy milyen szomorú szembesülni ezzel, mármint a felzárkóztatás lehetetlenségével, pedig van köztük, van köztük egy, ilyet te még nem láttál, Minato, abban tényleg van valami, de hát nem vihetem magammal, érted, itt kell hagynom, veszni a tehetségét! Nandiban újult erővel ágaskodott fel a fojtogató düh. Kuporgott az ablak alatt, mintha valaki fentről lefelé nyomná, tuszkolná, mintha a testét a padlóba akarnák passzírozni, a benne gyülemlő harag meg iszonytató erejű rugóként csak annál nagyobbat lökne rajta felfelé, főleg, mikor Zsuzsa már a könnyeivel küszködve, és megint vékonyabb, bántóbb hangon folytatta, hogy ez borzalmas, Minato, erre nem voltam felkészülve, hülyeség volt idejönni. Nandi most felpattant, és úgy üvöltötte, hogy elég, elég, elhallgass, ne beszélj tovább! Testéből kiröppent minden erő, már csak Zsuzsa fájdalmas szisszenését hallotta, aztán mindent elborított a feketeség.

Elani lázas izgalommal kereste a lányt, közben egyre többször pillantott karórájára is. Már otthon kellene lennie, hisz megígérte kisfiának, hogy bobotie-t készít neki vacsorára, erre itt nyitogatja az ajtókat, csak remélve, hogy Nandi még az épületben van. Istenem, gondolta Elani, mennyi baj van ezzel a lánnyal! A folyosón átsietve kinézett az ablakon. Szívéről leesett a súly. A belső udvaron ott volt Nandi, a földön ült. Elani nagyot sóhajtott, arcára mosolyt erőltetett, úgy ment ki növendékéhez. Hát itt vagy, csillagom, nem is tudod, mennyire aggódtam, már minden zegzugot átkutattam érted! Nandi nem válaszolt, ült tovább. Nem messze tőle a földön okostelefon hevert. Elani összevonta szemöldökét, felvette a telefont, majd értetlenül körbenézett. Nem láttad Zsuzsa nénit, kérdezte Nanditól. A lány lassan megcsóválta fejét. Elani arra gondolt, hát ez nagyszerű, most kereshetem őt is. Finoman megérintette Nandi vállát. Maradj itt, kiscsillag, gyorsan megkeresem Zsuzsa nénit, és jövök vissza hozzád. Elani, ezúttal Zsuzsát szólongatva, elsietett.

Nandi megvárta, hogy Elani eltávolodjon, csak aztán nyitotta szét egymásnak tapasztott, kosarat formáló tenyerét. Kis termetű patkányt tartott kezében. A rémült állat szaporán szimatolt. Nandi, hogy megnyugtassa, a tőle telhető legfinomabb mozdulatokkal simogatta szép, fehér bundáját. Ki tudja, talán apa engedi, hogy megtartsa.

kép | Ihsaan Haffejee, a GroundUp számára: Joburg Balettiskola

Az apartheid idején Dél-Afrikában a balett a fehér kultúra kiváltsága volt, amelyhez a színes bőrű emberek nem férhettek hozzá. Ma a Joburg Balettiskola támogatott képzést kínál a történelmileg hátrányos helyzetű háttérrel rendelkező gyermekek számára Sowetóban, Alexandrában és Braamfonteinben működő telephelyein. A szülők elmondása szerint soha nem gondolták volna, hogy gyermekeik balettot tanulhatnak.

A Joburg Balettiskola fiatal táncosai a Soweto Színház színfalai mögött az évzáró előadásuk során. Soweto, Dél-Afrika, 2025. december 7.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info