GLOBÁLIS – LOKÁLIS
1998 december
Az ezredvég felé közeledve sokan úgy érezzük, hogy az élet mind keményebb és gyorsabb, és a közösségtől elszakadva egyre magányosabbá válunk. Begubózódunk autónk, walkmanünk, mobiltelefonunk, számítógépünk és videojátékaink technoszférájába, és még azt is elfeledjük, milyen lehetett egykor a természet szerves részeként élni.
általános verseny
Sokan közülünk elhiszik, hogy a munkanélküliséget, az ökológiai válságot egyre nagyobb növekedéssel, még több kereskedelemmel oldhatjuk meg. Ez persze még feszültebb versenyhelyzetet teremt, és kiélesíti a pénzforrásokért és az állásokért vívott harcot. És hogy ki húz hasznot mindebből? Biztosan nem a gyermekeink, akik egyre kisebb korban kényszerülnek választani, és a folytonos mérések, tesztek és vizsgák alapján jósolnak nekik sikert vagy kudarcot, bár közös jövőnkről valójában mit sem tudunk. A felnőtteknek az általános verseny meghatározott időre szóló munkaszerződést vagy munkanélküliséget jelent, és ha versenyezni akarnak a kínai, indonéziai vagy burmai munkások „hajlékonyságával”, akkor visszafelé kell alkalmazkodniuk a munkaidő, egészség és biztonság, munkabér, fizetett szabadság és nyugdíj tekintetében.
A bioszféra számára a globális kereskedelem egyre növekvő pusztítást hoz. A civil csoportosulások szerte a világon igyekeznek megértetni az emberekkel, hogy a rendkívül centralizált és államilag támogatott gazdasági rendszer felelős számos személyes, társadalmi és környezeti problémáért. De van még remény, hiszen egyre több mozgalom indul világszerte, hogy saját kezünkbe vegyük a gazdaságot, mint például a helyi hitelegyesületek, az ökofaluk, különböző banki rendszerek és a gazdálkodók saját piacai. Ezek közül a legsikeresebbek a helyi élelmiszerértékesítéssel foglalkozó szervezetek. Ha a termelő és a fogyasztó között lerövidítjük a távolságot, csökkentjük a közlekedést, az üvegházi gázok kibocsátását és a csomagolási költségeket. Ehhez képest ma az angliai boltokban vett új-zélandi vaj olcsóbb, mint a hazai termék, Spanyolországban dán vajat árulnak, Dániában pedig franciát. Az asztalunkra kerülő élelmiszer gyakran többet utazott, mint a legtöbb ember egész életében, az amerikai ételek például átlagosan közel kétezer kilométert tesznek meg a termelőtől a fogyasztóig. Ezt az abszurd helyzetet a nemzeti és nemzetközi politikának köszönhetjük, amely támogatja a kereskedelmet, az iparosodott mezőgazdaságot és az élelmiszerfeldolgozást. Az adófizetők pénzén épített autópályákat folyamatosan javítani és jobbítani kell, hogy óriási teherautók közlekedhessenek rajtuk, így a nagy mennyiségeket forgalmazó cégek jutnak előnyhöz.
Az Iparosok Európai Kerekasztala, amely a 45 legnagyobb transznacionális vállalat képviselőiből áll, Európa-szerte új országutakat és nagy sebességű vonatpályákat akar építtetni. Az Európai Közösség tökéletesen egyetért tervükkel, sőt 1996-ban kidolgoztak egy új projektet a Transzeurópai Útrendszer kifejlesztésére, amelynek keretében 50 000 kilométer új utat építenének, ebből 12 000 km autópályát. Az előrejelzések szerint az árukereskedelem ennek következtében az 1996-os adatokhoz képest 2010-re 90 százalékkal emelkedne. A költségeket 465 és 580 milliárd dollár közti összegre becsülik az elkövetkező 15 évben. A projekt legfontosabb részeinél az Európai Gazdasági Közösség a költségek 90 százalékát fedezi. Érdemes elgondolkodnunk itt egy pillanatra, és összehasonlítanunk ezt a befektetést az Európai Közösség vezetőinek néhány elszórt kijelentésével, hogy például fenntartható fejlődésre van szükség, és csökkenteni kell a szén-dioxid-kibocsátást.
A szintén államilag támogatott médiahálózatok segítségével a legnagyobb, legtöbb profittal dolgozó élelmiszercégek a legkevésbé tápláló ételeket nyomják le az emberek torkán, míg a kisebb, helyi termelők nem engedhetik meg maguknak a reklámköltségeket, és így kiszorulnak az üzletből.
óriási összegek
Az adófizetők pénzéből óriási összegeket költenek a biotechnológiai kutatások finanszírozására, hogy az élelmiszereket még messzebb szállíthassák és még több gyomirtószert tömhessenek beléjük. A mi pénzünk kell ahhoz is, hogy a Világbank 540 millió dolláros kölcsönt adjon Kínának egy autópálya megépítéséhez, amely „javítja a hosszútávú közlekedés és a kereskedelem feltételeit”, Laosz pedig 48 millió dolláros támogatást kap autópályafejlesztésre.
De nemcsak az adónkkal fizetünk, hanem indirekt módon is, például a szükségtelen csomagolásért, majd a feleslegessé vált csomagolás elszállításáért és megsemmisítéséért. A talajerózió és az üvegházhatás miatt emelkednek a biztosítási költségeink is. Azért is fizetnünk kell, hogy a földre öntött gyomirtószereket kivonják az ivóvizünkből. Ingatlanaink értéke jelentősen csökken, ha a közeli út forgalmasabbá, tehát zajosabbá válik. A rossz minőségű élelmiszer egészségügyi következményeit és az ebből származó számlákat is mi álljuk. Ráadásul a helytelen táplálkozás és a gyomirtószerek mérge már az anyaméhben érzékelteti hatását, így generációról generációra száll.
A fejlődő országokban az exportközpontú gazdaság pusztító hatása még erősebb és ijesztőbb. A nagy mennyiségben, alacsony áron exportált termékek gyakran olcsóbbak a helyben termelt áruknál. A tibeti fennsíkon található Ladakhban a Himalája másik feléről, az indiai Punjabból szállítanak élelmiszert, így a 2000 éves helyi gazdaságot teljesen elnyomja a teherautókban tonnaszámra érkező áru. Mongóliában több ezer éves hagyománya van a tejtermékek előállításának, ma is 25 millió tejet adó háziállatuk van, a boltokban mégis többnyire német vajat árulnak. Minden évben vidéki emberek százezrei kényszerülnek a városok nyomornegyedeibe, hogy munkát keressenek. Az urbanizációt egyenértékűnek tekintik a fejlődéssel és a nemzetek jövőjét látják benne. Az előrejelzések szerint 2015-re az emberiség 90 százaléka városokban fog élni. Az átlagos harmadik világbeli megapoliszban azonban kevés a munka, a fizetés és a munkakörülmények bizonytalanok, mert a kormányok igyekeznek vonzó befektetési légkört teremteni a gazdag országok számára. A többség mindebből csak azt érzékeli, hogy egyre nagyobb a társadalmi elszigeteltség, növekszik a bűnözés és az erőszak, terjed az AIDS és a drog, a gyermekeket sorsukra hagyják, emelkedik a hajléktalanok száma, és nő a kétségbeesés. A felsorolt negatív hatások léteznek, de mivel nem jelennek meg a GDP-ben, a legtöbb közgazdász és politikus nem vesz róluk tudomást. A GDP-t ugyanis hidegen hagyja a nemzet egészsége, boldogsága és az emberek, illetve a környezet biztonsága.
lassú folyamat
A politikai elveken kell tehát változtatnunk. Korábban a különböző szervezetek egy-egy konkrét ügyben indítottak kampányt, de mostanra egyértelművé vált, hogy a gazdasági rendszer egészét kell felülvizsgálnunk. Segítségünkre lehetnek ebben a társadalmi igazságért és az emberi jogokért harcoló testületek is. A legfontosabb feladatunk, hogy rávegyük vezetőinket a kereskedelmi egyezségek újratárgyalására. Nemzetközi összefogással kell megakadályozni a nagytermelők rejtett állami támogatását. Ugyanakkor segíteni kell a különböző kultúrákhoz igazodó, kisebb helyi kezdeményezéseket. Ez lassú folyamat, a jellegzetességek alapos ismerete szükséges hozzá, így leginkább az ott lakó emberek összefogása, munkája segíthet. Az ilyen jellegű kezdeményezések természetükből fakadóan hozzák magukkal a visszatérést a kulturális és biológiai diverzitáshoz, és biztos lépést jelentenek a fenntartható fejlődés felé.
Még az állami támogatás teljes hiánya mellett is figyelemreméltó eredményeket értek el a gazdálkodók saját piacaikon. A mozgalom Svájcból indult 25 éve, azóta végigsöpört a világon, egészen Japánig, ahol már sok ezer ember vesz részt benne. Nagy-Britanniában különösen a ,,rekesz-rendszer”-nek nevezett módszer vált sikeressé. Az elképzelés alapja, hogy kihagyják a közvetítőket az élelmiszerkereskedelemből, azaz a különféle közösségek egyenesen a gazdálkodóktól kapják az élelmiszert rekeszekben, hetente egyszer. A gazdálkodók is jobban járnak, a fogyasztók pedig friss termékeket fogyaszthatnak, és még azt is tudják, honnan származik az élelmük. Így a kistermelők anyagi boldogulása és a helyi munkalehetőségek is biztosítottak.
Persze a cél nem az, hogy teljesen megszüntessük a kereskedelmet, tehát nem arról van szó, hogy a hidegebb égtájakon élő emberek ne ehessenek narancsot, hanem hogy alapvető élelmiszereink, például a búza, tojás, tej ne több ezer kilométer távolságból érkezzen, amikor közvetlen közelünkből is hozzájuthatunk.
Az Ecologist 1998 július—augusztusi számában közölt írás rövidített, szerkesztett változata.
