VONATON
1995 november
Tudtam, hogy jönnek érted.
Mikor temetés után a szemedbe néztem,
elárult a holdfény. „Most menj”,
mondtam, „indul a vonat”, mondtam,
„menj, csak vigyázz a széllel”. Öltöztettelek,
mint kiskorodban. Kapaszkodtál, szétbomlott
a hajam. Igazgattam a kontyomat.
A ruhák sorra megálltak rajtad, pedig
nagy szél volt és vacogtál.
„Menj”, mondtam, „kikísérlek”. „Mennünk kell”,
mondtam, „nem szoktuk csak úgy feladni”.
Egy szót se szóltál. Búcsúzóul is
csak ennyit, „nem hervad a koszorú”.
A hajadnak nem volt illata, az a régi,
mikor elbúcsúztunk a lépcső előtt.
Felrázta a kontyomat a szél. Egészen
átfáztál, lila volt az ajkad.
„Nagy a szél”, mondtam, „érzed milyen
sós a tenger felől”, de te már a lépcsőn
álltál. Ritmusra integettél. Nem tudnád
összevissza, rend nélkül, csak úgy?
Intettél a szemeddel, megint, hogy
ne féljek. De én már csak a szelet láttam,
a vonatot meg téged. Nem vártam
meg, míg indul. Követ dobtam a holdra.
kép | vecteezy.com
