ESŐBEN
1995 november
Többször mentünk fölfelé.
Tudtam, hogy víz van alattunk,
mert mintha loccsant volna minden
lépés, csak féltem, hogy semmi város,
semmi táj. Kiszáradt a kezed,
ahogy fogtalak. „Egészben érjünk
oda”, mondogattad. Olyan szagod volt,
mint a régi keksznek, fölhoztad
magaddal, gondoltam. Bántottalak,
mert csak te voltál. Morzsolgattam
az ujjaid. Egyre szárazabb, már semmi
se loccsant. Messze körülöttünk
köd volt vagy semmi volt.
Folyosó-féle. Felülről fedett.
Mindig esett, mégsem kopogott
a tető. Toltak minket a falak,
menni kellett. Talpunk alatt
ujjnyi rések, de lent sötét volt.
Néha egy-egy ablak. A párkányon
elszórt kenyér, biztos madaraknak.
„Nem morzsánként”, mondtad, „egészben
nyelik „. De az ablakon kívül is
csak szürke volt, mint alvás előtt.
Nem látszott, hogy esik, csak néha
vizesek voltunk, meg a kenyér,
ha megfogtam, ragadt.
Többször mentünk lefelé.
Tudtam, hogy fáradt vagy,
mert a homlokod beszürkült.
Időnk volt, de semmi kekszünk.
És a talpunkról lehordtuk
a sarat. A korlát meg
mutatta, hogy esik, úgy jöttek
a cseppek, egyenként. Persze féltem,
mert tudtam, hogy a levegőt
pont úgy veszed, hogy három
cseppet megszámolok. Nem tudnád
összevissza, gondoltam, rend nélkül,
csak úgy? Intettél a szemeddel,
két cseppenként, hogy ne féljek.
De már végképp csak téged láttalak,
a levegőt, a cseppeket meg a szemed.
„Belül”, mondtad, „egész benn” mondtad,
„mindenből csepp lesz”.
kép | vecteezy.com
