KEVESEBB, MINT KÉTEZER

WORLD PRESS PHOTO

Megint feltettek egy dobozt a fára. Azt hiszik, nem vesszük észre.
Észrevesszük.
Nem értek mindent a szőrtelen majmok szokásaiból. Például azt sem, miért kötöznek dobozokat a fákhoz, aztán elmennek, hogy később megtudják, mi történt, amíg nem voltak itt.
Egyszerűbb volna itt maradni.
Bár akkor ők is itt lennének.
Úgyhogy jobb így.
Ketten hozták. Az egyik felmászott, a másik alulról mutogatta, mit csináljon. Ezt már többször megfigyeltem náluk. Amelyik nem mászik, mindig jobban tudja, hogyan kell mászni.
Sokáig forgatták a dobozt. Belenéztek. Megpiszkálták. Aztán elégedetten elmentek.
Később megszagoltam. Szőrtelenmajom-szag. Valami fanyar. Valami keserű. És az a különös illat, amelyet olyan dolgok hagynak maguk után, amelyek nem nőttek ki sehol.
Nem nyúltam hozzá.
Másnap megint megszagoltam. Csak hogy lássam, változott-e valami.
Nem változott.

Állítólag kevesen vagyunk. Ezt nagyon komolyan veszik.
Nem tudom, pontosan mennyi a kevés. Én mindig egy voltam. Néha volt a közelemben egy másik. Egyszer kettő is.
Az már soknak tűnt.
A szőrtelenek viszont szeretnek számolni. Számolják a fákat. A nyomokat. Az ürüléket. A kölyköket. Minket.
Főleg minket.
Kevesebb mint kétezer, mondják.
Mindig olyan hangon, mintha ez valami szörnyűség volna.
Pedig kétezer panda rengeteg panda.
Én néha eggyel sem tudok mit kezdeni.

Leginkább az nyugtalanítja őket, hogy nincs elég kölykünk. Aggódnak a nőstényekért. A hímekért. Azért, hogy találkozunk-e. Azért, hogy ha találkozunk, történik-e valami.
Néha úgy érzem, többet foglalkoznak a mi párzásunkkal, mint a sajátjukkal.
Amit meg is értek.
Láttam már őket az erdő szélén. Egy hímet és egy nőstényt. Ketten ülnek egymás mellett, és mindegyik egy fénylő lapot bámul. Simogatják. Sokáig.
Egymásra alig néznek.
Aztán feljönnek ide, és aggódnak miattunk.
Nem szólok bele.
Minden faj a maga módján bonyolítja meg a legegyszerűbb dolgokat.

Tavasszal volt itt egy nőstény. Yaya.
Nem ez a neve. Nekünk nincs nevünk. A név is szőrtelenmajom-dolog. Elneveznek valamit, és attól úgy érzik, közelebb kerültek hozzá.
Én csak azért hívtam Yayának, mert valahogy hívni kellett, amikor magamban szidtam.
Elviselhetetlen nőstény.
Válogatott a bambuszban. Megszagolta. Megforgatta. Beleharapott. Otthagyta. Fogott egy másikat.
Végül mindig azt ette meg, amelyiket én néztem ki magamnak.
Az ilyen dolgokból lehet tudni, hogy egy nőstény érdeklődik irántad.
Vagy hogy gyűlöl.
Tavasszal nem mindig könnyű megkülönböztetni a kettőt.
Néhány napig ugyanazon a hegyoldalon maradt. Aztán eltűnt.
Nem kerestem.
Sokáig nem.
Később egészen véletlenül arra jártam, amerre elment.
Másnap is.
Nem volt ott.
Nem érdekelt.

A szagát később megtaláltam egy cédruson. Mellette egy hímét.
Nem ismertem.
Erős szag volt. Túl erős.
A fiatal hímek azt hiszik, ha eléggé hozzádörgölőznek egy fához, attól az övék lesz.
Nevetséges.
Az a fa például az enyém volt.
Nem úgy, ahogy a szőrteleneké egy hegy vagy egy erdő. Ezt soha nem értettem. Hogyan lehet egy hegy valakié? Mit csinál vele? Elrejti?
Nem.
Az a fa azért volt az enyém, mert én dörgölőztem hozzá előbb.
Ez más.

A szőrtelenek azt mondják, meg akarnak menteni bennünket.
Kedves tőlük.
Különösen, mert amennyire értem, többnyire tőlük kell megmenteni bennünket.
Nem szemrehányás.
Én is ettem már meg olyan bambuszt, amely később jól jött volna.
Csakhogy én ilyenkor nem gyűjtök össze más pandákat, hogy megbeszéljük, miként lehetne újra bambuszt csinálni belőle.
A szőrtelenek szeretnek előbb megváltoztatni valamit, aztán sokáig fáradozni, hogy ismét olyan legyen, mint korábban. Ehhez sok szőrtelen kell. Sok beszéd. Sok doboz. Sok fénylő lap.
A végén pedig megállapítják, hogy sikerült megóvniuk azt, ami addig is megvolt.
Régebben az erdő attól volt erdő, hogy nem voltak itt.
Most sokan járnak ide azért, hogy az erdő olyan maradjon, mintha nem járnának ide.
Komplikált faj.

Az idegen hím nemrég megint erre járt.
Az én fámnál.
Ezt szeretném világossá tenni.
Friss volt a szaga. Körbejártam. Többször.
Hosszú lába lehet.
Ez önmagában semmit nem jelent.
A hosszú láb bizonyos lejtőkön inkább nevetséges.
A füle is nagynak tűnik.
Yaya valamiért kedveli a nagy füleket.
Ezt abból gondolom, hogy egyszer sokáig nézett rám.

Ma reggel elindultam arra, amerre az idegen ment.
Nem Yaya miatt. Csak tudni akartam, mit keres errefelé.
A nyomok a patakhoz vezettek, aztán vissza a mohás oldalba. Ismertem minden követ, minden vastag törzset.
Az egyiken friss karmolás volt. Magasan.
Feltűnően magasan.
Megálltam alatta.
Bárki fel tud nyúlni magasra, ha nagyon akar.
A kérdés az, miért akar.
Továbbmentem.
Akkor megláttam a dobozt. Egy fatörzs oldalán ült.
Mozdulatlanul.
Szőrtelenek szeme, szőrtelenek nélkül.
És egyszer csak rájöttem, mi zavar bennük.
Nem az, hogy néznek.
Mindenki néz.
Én is nézem a takint, ha erre jár. Nézem a madarakat. Yayát is néztem, amikor háttal állt, de annak megint megvolt az oka.
Az zavar, hogy a szőrtelenek azt hiszik, ha láttak valamit, már tudnak is róla valamit.
Meglátnak engem. Egy.
Meglátnak egy másikat. Kettő.
Ha kölyök van mellette, örülnek. Ha nincs, aggódnak. Ha eltűnünk, keresnek. Ha előkerülünk, megnyugszanak.
Mintha az volna az egész kérdés, hány fekete-fehér test jár még ezek között a fák között.
De tudják-e, hogy Yaya mindig a legjobb bambuszt ette meg?
Tudják-e, hogy amikor elment, napokig nem kerestem, aztán mégis arra indultam?
Tudják-e, ki dörgölőzött az én fámhoz?
És tudják-e, hogy ma hajnalban megint éreztem Yaya szagát?
Mellette az övét.
A hosszú lábúét.
A nagy fülűét.
Nem.
Ők csak azt tudják, hogy kevesebb mint kétezer.

Közelebb mentem a dobozhoz. Ha már úgyis figyel, lásson rendesen.
Megálltam két fa között.
A doboz rám nézett.
Én pedig rá.
Arra gondoltam, hogy valahol később szőrtelenek hajolnak majd egy fénylő lap fölé. Talán örülnek. Talán egyikük rámutat.
Ott van.
Egy.
Talán azt mondják, ez jó. Talán azt, hogy van remény.
Szeretik ezt a szót.
Reménynek hívják, amikor valami még nincs egészen elveszve.
Én közben csak Yaya szagára gondoltam.
Meg a hosszú lábúra.
Úgyhogy belenéztem a doboz szemébe.
Nyugodjatok meg, szőrtelenek.
A faj fennmaradásával majd foglalkozom.
Előbb azonban van itt egy személyes ügyem.

kép | Rob G. Green, National Geographic Society, Henry Luce Foundation: Wanglang hegyvidéki lakója

A legfrissebb populációbecslések szerint kevesebb mint 2000 panda maradt a vadonban, és csupán néhány tucat példány él a Wanglang Nemzeti Természetvédelmi Terület 323 négyzetkilométeres területén. Ezt a ritka megfigyelést a National Geographic Society és a vadon élő állatokkal foglalkozó biológusok közötti kísérleti csereprogram tette lehetővé, amelynek célja a vadon élő állatok megfigyelésének támogatása és a természetvédelem terén a kultúrákon átívelő együttműködés előmozdítása. Az 1965-ben létrehozott Wanglang Kína egyik legrégebbi vadon élő pandákkal rendelkező természetvédelmi területe, és ma a nagyobb Óriáspanda Nemzeti Park-rendszeren belül az oktatás és a tudományos kutatási együttműködés egyik kulcsfontosságú helyszíne.

Vadon élő óriáspanda, amelyet a Wanglang Nemzeti Természetvédelmi Területen egy kameracsapda rögzített. Szecsuán, Kína, 2025. november 11.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info