KATARZIS

KONZERVDOBOZBAN TALÁLTAM

Az öregember délután a kamrában talált egy különös, címke nélküli konzervdobozt, miközben azt a fölöslegesnek ítélt limlomot rendezgette, amelyet az ember már nem is azért őriz, mert kellhet még valamire, hanem mert olyan régen együtt él vele, hogy szinte fáj kidobni. A doboz a felső polc sarkában lapult, enyhén horpadtan, mintha évtizedek óta csak arra várna, hogy valaki végre újra kézbe vegye. Itt-ott rozsdafoltok pettyezték a fémet. Az öreg sokáig forgatta, mielőtt belekukkantott. Azt hitte, üres. Vagy ha nem az, hát gombok vannak benne, esetleg gyufa, ilyesmi.

még csak készülődött a mosoly

Fényképet talált benne. Egy nő fotóját. Kis, kemény kartonra húzott, megsárgult fényképet. Amilyet valaha műtermekben készítettek. Azokban az időkben, amikor az emberek még úgy ültek a kamera elé, mintha ítéletre várnának. A nő fiatal volt. Komoly. A szája sarka mintha mindjárt megmozdulna, végül persze, mégsem mozdult meg, akárhogy is nézte az öregember. A fényképész abban a pillanatban rögzítette a portrét, amikor még csak készülődött a mosoly, mintegy a mosoly ígéretét kapta el az objektív. Az öreg nézte az arcot, közelebb emelte a szeméhez, aztán távolabb tartotta. Végül leült a kisszékre, amelyen befőzéskor szokott ücsörögni a menye, és csak annyit mondott maga elé:

– Te volnál az?

De valójában nem tudta, ki a nő. Ez volt a legkülönösebb. Ismerősnek tűnt, ám az ismerősség bizonytalan, foszladozó fajtájával, amely könnyen megtéveszti az embert. Mint amikor messziről valaki nagyon hasonlít egy régi cimborára, és az ember már emelné a kezét, hogy köszönjön, ám mire közelebb ér, kiderül, hogy egy idegennek készül integetni. Mégis, az öregben valami megmozdult. A halántéka mögött és a mellkasa közepén, valahol ott, ahol az emlékezet és a szeretet fészkel. Egy név motoszkált benne. Nem tudta kimondani. Talán két szótagból áll. Talán magánhangzóval végződik. Talán annak idején sokszor ejtette ki halkan, de sosem elégszer.

Aztán, ahogy ott ült a kamrában, a kisszéken, lassan megelevenedett benne egy történet. Előbb csak egy nyári délután. Poros utca. Fehér ruha. A nő – akkoriban inkább még csak lány – a patika előtt áll, vagy talán a postánál, és ő fiatal még, sovány, izmos, és úgy tesz, mintha nem a lányt figyelné, pedig csak őt figyeli. Azután a történet tovább terjeszkedett: sétálnak a folyóparton, a lány nevet valamin, amit ő mondott, noha utóbb már nem tudta, mi lehetett olyan mulatságos. A lány haja világos, vagy sötét, ebben nem volt biztos; de hogy befonva viselte, arra mérget vett volna. És egyszer, egy este, mikor már korán sötétedett, talán meg is fogta a kezét. Vagy csak akarta.

csaknem teljes bizonyossággal

Mire a délutáni fény kifelé kúszott a kamrából, az öreg már csaknem teljes bizonyossággal hitte, hogy megfejtette a múltat. Nem pusztán a nő arcát vélte fölismerni, hanem az egész történetet, amely hozzá tartozott, rekonstruálta magában. Egy nagy szerelme, igen, egy szépséges, nagy szerelme ez az arc, szép és reménytelen szerelem, mint a régi dalokban. Egy szerelem, ami, int oly sok hasonló szenvedély, valami végzetszerű borzalmon, egy rosszkor érkező behívón, egy makacs apán, egy hosszúra nyúlt hallgatáson vagy a történelem valami goromba közbeszólásán siklott ki, ahogyan túl gyorsan száguldó tehervonat a rosszul állított váltón. Persze, ő aztán megnősült, mert az ember végül többnyire megnősül, s az a nagy szerelem, amit most fölidéz, eltűnt az életéből. Azonban nem tűnt el egészen, mert lám, itt maradt ez a fénykép, ebben a konzervdobozban, mint valami szándékos üzenet, sajátos palackposta az öregség számára.

Az öregember egy idő után meghatódott a fölfedezésétől. Az utóbbi időben egyébként is könnyen érzékenyült el. Fölállt, aztán visszaült, a fényképet a tenyerében simogatta, mintha eleven arc volna. Úgy érezte, sikerült megragadnia az életéből valamit, amit addig hiába keresett. Hogy mégsem pusztán annyi volt ez az élet, amennyinek látszik, mert akad benne egy nagy, szép szerelem is, csak ő elfelejtette, elásta magában, ki tudja, miért…. Vagy a világ végezte el helyette a felejtés mocskos munkáját? Még az is megfordult a fejében, hogy estére előveszi a régi papírokat, följegyzéseket, iratokat, megőrzött jegyeket, brosúrákat – hátha talál egy nevet, egy dátumot, egy elsárgult levelet. Már-már boldognak érezte magát. Régóta nem érzett így. Ráadásul olyan ritka boldogság szállt belé, amely inkább hasonlít megrendüléshez, mint örömhöz. Talán a katarzis egy fajtája.

Éppen ezt elemezgette magában, amikor nyílt a konyhaajtó. A fia jött meg, az öregnél is testesebb, lomha járású, sörhasú férfi, az arcán néhány vonás az apjára emlékeztetett. Benézett a kamrába, meglátta az öreg kezében a dobozt, és nyomban földerült.

– Hát itt van? – kurjantott föl. – Már azt hittem, elveszett! Keresem tavasz óta.

– Mit? – értetlenkedett az öregember.

– Az ócskapiacon vettem tavaly év végén – mutatott a konzervdobozra a férfi –, első világháborús konzervnek mondta az eladó. És az is, kétségtelenül.

Az öregember tudta, hogy a fia háborús relikviákat gyűjt. Mindenféléket.

– Az ócskapiacon? – motyogta.

– Ott, bizony – bizonygatta a fia. – A fénykép is onnan van, amit a másik kezedben szorongatsz. Egyszerre vettem a kettőt, azért tettem a dobozba a fotót. Fogalmam sincs, kicsoda, de valahogy nekem összeillett a kettő. El is akartam vinni egyszer a múzeumba, megmutatni az ismerősömnek, aztán itt felejtettem.

furcsa módon

Az öreg nem szólt. Előbb a fiára nézett, aztán a dobozra, végül újra a fényképre. A nő a képen ugyanaz maradt, mint egy perccel korábban: komoly, fiatal, majdnem mosolygó. Csak éppen most már biztos volt abban, hogy soha életében nem látta. Vagy ha látta is, legföljebb úgy, mint bármely idegent az utcán. Mégis furcsa módon nem érezte, hogy minden odavan. Inkább csak azt, hogy a történet, amelyet az elmúlt órákban összerakott, nem az övé ugyan, de akár az övé is lehetett volna. És ez majdnem ugyanannyit ér, gondolta.

– Szép darab – mondta végül, és visszacsúsztatta a fényképet a konzervdobozba. A fia bólintott, örült, hogy megkerült a zsákmánya.

Az öregember arra gondolt, az emlékezet talán nem is azért hazudik olykor, hogy becsapjon bennünket, hanem hogy az utolsó pillanatig legyen mit sajnálnunk, legyen mit szeretnünk, legyen mit elveszítenünk. Még olyasmit is, ami soha nem volt a miénk.

kép | vecteezy.com