AMIT MAGÁRA VETT

ISTENHÁTAMÖGÖTTISÉG

Amikor Karl Schultzot eltanácsolták a bécsi egyetemről, sokan úgy vélekedtek, ez még a legjobb, ami történhetett vele, kiváltképpen, mert a fiatalember addigra jóval több időt szentelt Franz Anton Mesmer uram különös tanainak, semmint a bonctannak, élettannak és egyéb, vaskos könyvekbe zárt tudományoknak. A professzorok szerint Karl feje tele volt láthatatlan fluidumokkal, állati magnetizmussal, delejes áramlásokkal és egyéb hagymázas badarságokkal, amelyeket tisztességes orvosnövendéknek legföljebb cáfolni illik, semmiképp sem hirdetni. Ő azonban a bonctani előadásokon is arról beszélt társainak, hogy az ember nem húsból, csontból és a hitelezők által számontartott tartozásokból áll csupán, hanem finom, láthatatlan erőkből is, amelyek összekötik az élőket a holtakkal, a fákat a kövekkel, a vizet a csillagokkal, s talán még a rossz lelkiismeretet is a másnapossággal.

furcsaságok

Így történt, hogy Karl Schultz, miután Bécsben végképp elfogyott körülötte a türelem és a levegő, előbb Triesztbe vetődött, ahol hajóra szállt, majd hosszú, keserves és a tengeri betegség egyetlen rútságától sem mentes út végén Ausztráliába érkezett. Hogy Sidney-ből aztán miért nyugatra indult tovább, s miért nem fordult vissza, amikor elérte a sivatagot, azt senki sem tudta megmondani. Egyesek szerint hallott New Szegedről Sidney-ben, és úgy gondolta, az afféle Isten háta mögötti településeken könnyebben elfogadják, ha az ember furcsaságokat állít a világról. Mások úgy tudták, egy részeg karavános ajánlotta neki a várost, mondván, ott annyi a nyavalyás, hogy egy félig orvos, félig varázsló ember hamarosan vagy meggazdagodik, vagy megkövezik. Karl mindenesetre vállalta a kockázatot, s egy szép napon megérkezett New Szegedre, ahol akkoriban több volt a remény, mint a pénz, több a baj, mint a remény, és több a megmagyarázhatatlan esemény, mint amennyit egy rendes város józan ésszel elbírhatna.

Érkezésekor a városalapító Keserű Rebek István napok óta az otthonában feküdt mozdulatlanul, s a nép egy része már lemondott róla. Nem volt beteg a szó megszokott értelmében. Evett, ha elé tették az ételt, ivott, ha a kezébe adták a poharat, s ha valaki fölemelte a fejét, hogy nézzen szét, megtette, nem tiltakozott. Csakhogy kedve nem volt semmihez. A mennyezetet bámulta napestig, olyan állhatatosan, mintha valaki oda írta volna föl az élet értelmét.

A frissen érkezett Karl, alighogy berendezkedett egy kicsiny kunyhóban, meglátogatta. Nem hozott keserű főzeteket, nem rendelt piócákat, nem gyújtott gyertyát, nem szólította föl Robert B. tiszteletest imádságra, noha az utóbbit New Szegeden mindig hasznosnak vélték, ha másért nem, hát azért, mert a tiszteletes legalább elfoglalta magát egy időre. Karl csak leült a beteg ágya mellé, hosszú ideig nézte az arcát, aztán fölemelte a kezét, s lassú mozdulatokkal a férfi feje fölött, mellkasa előtt, karjai mentén simogatta a levegőt, mintha láthatatlan port söpörne le.

– Delejezte – mondták később a tanúk áhítatosan, bár akkor még senki sem tudta pontosan, mit jelent ez a szó, sőt, egyesek eleinte azt hitték, valami német káromkodás.

Három órán át ült Karl K. Rebek István mellett. Az egykori betyár is, a bécsi medikus is úgy festett néha, mintha aludnának. Máskor inkább úgy, mintha mindkettő figyelne valamire, ami nem a szobában van, mégis ott munkál az emberek bőre alatt. A harmadik óra végén Karl a tenyerét Keserű Rebek István mellkasára helyezte, lehunyta a szemét, és halkan mormolt valamit németül, amiből csak annyi maradt meg a fültanúk emlékezetében: magnetismus. Ez a szó aztán hetekig keringett New Szegeden, mint egy szárnyas bogár, amelyet senki sem tud megfogni.

Keserű Rebek István másnap fölkelt. Harmadnap kiment az utcára. Egy hét múlva már segített a kikötőben rakodni – jóllehet New Szegeden ez, kikötő nem lévén, többnyire azt jelentette, hogy a patak mellett álló kocsiról pakolt le zsákokat, de az esemény ettől még nagy hatást tett a városra.

Rövidesen mindenki Karlhoz fordult: akinek fájt a dereka, akit üldöztek az álmai, aki nem tudott aludni, aki túl sokat aludt, az is, akinek a felesége folyton beszélt és az is, aki attól szenvedett, hogy az övé soha nem szól egy kukkot se.

Mrs. O’Connor különösen lelkes hívévé vált a delejezésnek. Valahányszor Karl kezelte ilyen-olyan nyavalyáival, különös révületbe esett. Néha idegen nyelveken beszélt, amelyekről valaki azt állította, ősi kelta dialektusok; néha gyermekhangon nevetett, egyszer pedig szentül állította, hogy saját magát látja madár alakjában az imaház teteje fölött körözni. Robert B. tiszteletes ezt előbb blaszfémiának nevezte, később azonban, amikor Mrs. O’Connor szemmel láthatóan jobban lett, úgy döntött, az Úr útjai nemcsak kifürkészhetetlenek, de olykor bizony meglehetősen kacskaringósak is.

szemfényvesztés

Nem mindenki hitt azonban Karlban. Jack Gossip, a település legszorgalmasabb kételkedője, aki még újság nélkül is képes volt közvéleményt teremteni, kijelentette, hogy az egész szemfényvesztés. Ha valóban gyógyít, mondogatta a Dzsærdában, akkor gyógyítson meg valakit, aki tényleg beteg, nem csupán unatkozik, bánkódik, hisztériázik vagy lustaságból heverészik naphosszat. Ebből hetekig tartó vita kerekedett. Vitatkoztak a kocsmában, a néha nagyzoló módon rakpartnak nevezett patakparton, a vasárnapi ebédeknél, a karámok mellett, s egy idő után New Szeged két táborra szakadt: azokra, akik szerint a delejezés a jövő tudománya, és azokra, akik szerint legföljebb ügyesen megideologizált kézlengetés.

Ekkor érkezett meg a bennszülött testvérpár. Egy fiú és egy lány. Senki sem tudta pontosan, honnan jöttek. Egy kereskedőkaraván hozta őket, vagy csak a karaván árnyékához tapadtak valahol a pusztában, erre nézvést eltértek a források, már amennyiben a kocsmai visszaemlékezéseket annak nevezhetjük. Nem beszéltek. Nem kértek semmit. Alig ettek, és csak annyit ittak, amennyi az életben maradáshoz okvetlenül szükséges. A tekintetük olyan volt, mint a kiszáradt folyómeder: az ember látta benne, hogy valaha víz járt ott, de azt is, hogy jó ideje üres és repedezett.

Jack Gossipnak támadt az ötlete: próbálja ki rajtuk Schultz úr a tudományát!

– Ha őket megmenti, elhiszem, hogy valóban tudós – jelentette ki.

Karl először ellenkezett.

– A delejes kezelés nem mutatvány, nem kakasviadal, nem vásári látványosság, hogy fogadásokat kössenek rá – vonogatta a vállát sértetten.

Aztán mégis beleegyezett a kezelésbe, mert a gyermekek némasága és mozdulatlansága olyan erősen hívta magához, mint a mágnes a vasreszeléket.

Napokon át ült velük. A kezét hol a fejük fölött tartotta, hol a válluk fölött mozgatta, hol a mellkasuk előtt húzta végig a levegőben, mintha nem is ő gyógyítaná őket, hanem valamiféle láthatatlan áramlatot próbálna értelmes rendbe terelni, egy áramlatot, amely összegubancolódott bennük. Semmi nem történt. Legalábbis három napig úgy tűnt, semmi. A negyedik napon azonban, amikor tenyerét a fiú vállára tette, különös érzés fogta el. Mintha nem gyermeket érintene, hanem egy mély, fekete emlékezet kapuját tárná szélesre. Látta a tüzet. Látta a fegyvereseket. Látta az összeomló kunyhókat. Látta a holtan összerogyó ébenfekete testeket. És látta, hogy a két gyermek mindent végignéz egy bokor tövében hasalva. Nem úgy látta mindezt, ahogyan az ember mások történetét elképzeli, hanem úgy, mintha a képek belülről perzselnék a szemhéját.

Amikor fölállt, úgy érezte, az egész világ súlya ránehezedik. Másnap nem jött ki a kunyhójából. Harmadnap sem. Aki meglátogatta, azt mondta, ugyanazzal az üres tekintettel bámulja a falat, mint egykor Keserű Rebek István a mennyezetet. New Szeged fogékonyabb lakói ekkor gyanítani kezdték, hogy a delejezés nem csupán abból állhat, hogy az ember valamit levesz a másikról, hanem abból is, hogy azt a valamit, ha óvatlan, magára veszi. Ez a gondolat kellemetlenül bizsergett, ezért a legtöbben gyorsan elhallgattatták magukban.

elemi módon

A hetedik napon történt az első változás. A bennszülött kislány sírni kezdett. Nem hangosan, nem színpadiasan, nem úgy, hogy bárki vigasztalni merte volna, csak kitartóan, halkan, elemi módon, mint amikor a föld alól végre előbuggyan a régóta keresett víz. Sírt reggeltől estig. Sírt másnap is. És harmadnap is. New Szeged népe nem tudta eldönteni, aggódjon-e vagy örüljön. A negyedik reggelen a lány fölkelt, odament a bátyjához és átölelte. A fiú pedig hirtelen úgy vett levegőt, mint aki hosszú idő után először jut ismét lélegzethez. Aznap végre rendesen ettek. Másnap beszélni kezdtek saját, érthetetlen nyelvükön. Harmadnap mosolyogtak, noha mosolyuk olyan gyönge volt még, mint az első fűszál a szárazság után.

Mielőtt továbbindultak volna, elköszöntek Karl Schultztól. A kunyhójában keresték föl. A lány odalépett hozzá, szót nem szólt egyet se, csak szorosan megölelte. Karl azonnal sírni kezdett. Nem a gyöngeségtől, nem is meghatottságból, legalábbis nem csupán attól, sokkal inkább azért, mert abból az ölelésből valami visszaáramlott belé, amit elveszített, amikor a gyermekek fájdalmát magába engedte. A település lakói később azt mondták, abban az ölelésben több erő lakozott, mint minden delejes kezelésben együttvéve. Maga Karl, de még Jack Gossip sem vitatkozott velük – utóbbi tény New Szegeden nagyobb csodának számított, mint a testvérek és a delejező gyógyulása.

Néhány hét múlva Karl végleg letette a gyógyító mesterséget. Bár sokan keresték még, senkit sem fogadott. Elhagyta a kunyhóját és karavánosnak állt. Városról városra járt, csomagokat, híreket és történeteket szállított, s ha valaki, aki hallott már felőle, a gyógyításról kérdezte, csak annyit mondott: vannak sebek, amelyeket nem lehet beforrasztani, csak eltemetni és hordozni, akár egy puskagolyót, ami nem ölte meg a katonát, de a testében maradt örökre, s ha megmozdul, talán véget vet a férfi életének, talán jobbá teszi. Ezt a mondatát aztán számtalanszor idézték New Szegeden, többnyire hibásan, olykor egészen más értelemben, de mindig komolyan, mert a település népe érezte, hogy van benne valami megfellebbezhetetlen igazság, még akkor is, ha az igazságokat arrafelé soha nem sikerült pontosan megfogalmazni.

Jack Gossipnak viszont időnként lelkifurdalása támadt Karl miatt. Különösen esténként. Különösen, amikor eszébe jutott az összeomlott arc, a két gyermek üres tekintete, meg az a csönd, amely a lány ölelése után nehezedett az elcsapott bécsi diák kunyhójára. Lelkifurdalását azzal enyhítette, hogy mindenkinek azt ismételgette:

– Lehet, hogy jó ember volt, de attól még nekem lett igazam.

Nos, ami az igazságot illeti, New Szegeden abban még sok évvel később sem sikerült megegyezni. Csak a történetet mesélték tovább és tovább. A történetet, ami bizonyosan megesett. Vagy legalábbis eléggé hasonlított egy olyanra, ami kétségkívül megtörtént.

kép | vecteezy.com