Levendel Júlia

BEKÖSZÖNTŐ [1988]

1988 ősz

BEKÖSZÖNTŐ [1988]

1988-1-borito1-2

Milyen jó volna most olyasféle büszkeséggel, boldog öntudattal megszólalni, mint például Bajza József az Athenaeum indulásakor. Hozzá hasonlóan előrenézni a jövőbe és otthonosan, a birtokos magabiztosságával látni az idővégtelent: hogy immár van ott kiküzdött, megérdemelt helyünk. Mondanám a szavait, elragadtatottan próbálnám azokat a mozdulatokat – „Alig lehet ember szebb viszonyban embertársaival, mint vannak azok, akik az időszaki iratokat, ezeket a szellemi közlekedés léghajóit kormányozzák” –, és kételkedés nélkül hirdetném, hogy lapunknak „éppen az leend kitűzött célja, hogy a léleknek nemesebb és hasznosabb táplálékot nyújtson”. Mondanám és próbálnám, ahogyan Bajza, ahogyan Kazinczy és Arany, Ignotus és a többiek, akik elfogódottan, lámpalázzal ajánlották induló lapjukat az olvasók figyelmébe. Mámorosak voltak, tudom, de ezerszer is elmormolták a leírt szavakat – milyen mérhetetlenül jelentősek a gondolat- és felkiáltójelek!

Minden sors-döntő, mert lapot indítani óriási tett, hatalmas lehetőség. Vöröslött a fülük, kiszáradt a szájuk, szemükben üdvözült eszelősség, de józan, sőt ravasz fény is: a kiválasztottak leleményessége. Arany János szerényen csak másodjára szólal meg a Koszorúban. Maga elé tolja Gróf Mikó Imrét, hadd méltassa a címet, a lap törekvéseit, ígérjen, lelkesítsen, ujjongjon, a szerkesztő csupán megtoldja a „föntebbi”-t, mondván, hogy abban „nem csak dicséret, hanem annak kiérdemlésére való buzdítás, nem puszta remény, de megváró bizalom, nem annyira díj, mint kötelezés foglaltatik”. Lobogás és józan erő vezérli, mikor a magyar szűkösségből is „hasznot húz”, s megmagyarázza: a lap „egyszerű alak”-ja arra való, hogy „minden figyelem s követelés fokozott mértékben a bensőre irányuljon”. Az első világháború utáni műhely-beharangozásokban megszaporodik a visszatekintés és a rettenet, a mentegetődzés és a védekezés. De akkor is, a második világháború küszöbén is, mindig, a friss lapok programjában érzékelhető a műhelyteremtés eufóriája; az összecsengő gondolatok, akaratok, a közös megnyilatkozás szerelmes gyönyörűsége röptetik a mondatokat.

A történelem- és kultúra-formálás felelősségteljes gesztusai közben bizonyára érezték, hogy azért ez móka is. A komolyság mellett talán megfértek a komolykodás ördögfiai – de öniróniát nem találok a beköszöntőkben. „A szólástehetség felséges adományá”-val pompásan éltek. Mi talán bátortalanabbul indítjuk a Ligetet? Nem, dehogy. És ha szemérmesen rejtegetnénk is, az öröm, a régi lelkesedés, az elődöktől örökölt hit és játékszenvedély úgyis megmutatja magát. Miért sóvárgok hát Bajza magabiztosságára? Mindenekelőtt azért, mert a repdeső örömöt évtizedek kudarcainak súlya nyomja. Az ember lelke tükrében kutakodik és biztatja magát: most sincs későn. Nekiindul – mintha sohasem törték volna le reményeit –, de nem dicsekedhet azzal, hogy a jussát kiverekedte, nem áltathatja magát a győzelemmel.

Magyarországon negyven év óta most először indul spontán kezdeményezésre lap. A centralizált kultúrpolitika keményen megakadályozta a műhelyek létrejöttét, s még a kinevezett, pártirányítással működő, de karakteresebb orgánumokat is szétzúzta. Sohasem gyenge színvonal vagy olvasói érdektelenség miatt váltottak szerkesztőket; lap itt meg nem bukott. A műhely-hiány mára szinte fölmérhetetlen károkat okozott, a szellemi züllesztést minden nemzedék megsínyli.

Húsz évvel ezelőtt Eszmélet címmel akartunk lapot. Most azt mondom: jó, hogy az egykori társak közül itt szerepel Bojtár Endre, Csoóri Sándor, Kodolányi Gyula. Jó, hogy talpon maradtunk. Hogy újra és újra próbálkoztunk: periodikával, antológiával, műhelynaplóval, felolvasásokkal – mennyi agyafúrt ötlet. S mennyi alkalom a barátságra, a társakra találásra. S az elvesztésükre is.

A Liget is újraindul, ahogy mostanában divatos: a dobozból vesszük elő. 1986 tavaszán ugyanis 10 000 példányban megjelent – vagyis éppen, hogy nem jelent meg az újságárusoknál, mert a terjesztés előtt betiltották (bezúzták?). Az első szám – melyet kézben tart az Olvasó – jelentékeny részben újraközlése a két és fél évvel ezelőtti Ligetnek. Van tehát egy negyedévenként jelentkező lap, amelyik az alkotók képzeletében született meg – itt van a III/KUL/135/1988-as számú lapalapítási engedély. Egyikünk sem látott eddig lapalapítási engedélyt, pedig sokat gondoltunk rá. S mióta van, többen megkérdezték: hogyan akarjuk, mit kezdünk most a Ligettel. A politikától felajzott környezetben bízunk-e az érdeklődésben? Hisszük-e, hogy a nehezebb és főként egyenlőtlenségtől sújtott gazdasági helyzetben az olvasók figyelnek a szóra, ha nem harsány? Néhány komor jóslat is elhangzott. Ezt így szokás.

A Liget – hát persze hogy hisszük – találkozni fog és termékeny kapcsolatot alakít ki olvasóival anélkül, hogy engedményeket tennénk a rossz ízlésnek vagy a torz ösztönöknek. „Mint különös hírmondó”, szoronghatunk: a nyüzsgés s a gyors változások, átalakítások közepette hogyan hat a „nagy hír”. Ha Babits nyomán most kimondjuk, kiáltjuk végre, „amit mindenki tud: ősz van!” – vajon lesznek-e, akik úgy érzik, ilyesféle közlésekre vágytak. Az aktualitások villogása mellett tűnődésre, szépségre, s a szemlélődés közben nyugtalanító igazságokra.

Felnőtt lapnak szeretnénk a Ligetet. Ezt azért is említem, mert 1968-ban, magunk is eszmélkedve úgy gondoltuk, hogy elegendő, ha nekivágunk, és keressük a még nem sejtett utakat, stílusokat, eszméket. Ma jobban tudjuk, hogy mit akarunk, kik vagyunk, holott fellépésünket nem könnyíti-egyszerűsíti közös világnézet vagy nemzedéki összetartozás. Az ökológia számunkra nemcsak tudomány, hanem az érzékenység formálója is, áthatja gondolkodásunkat és erkölcsünket. Új belátása az ősrégi tudásnak, hogy minden együtt, egységben működik. Meggyőződésünk, hogy a Liget akkor lehet érték- és mértékteremtő, ha nem kapkod naprakész válaszokért, de nem is emigrál a jelenből; ha úgy tud felülemelkedni, hogy a történelem alkalmiságát elbírja.