EGY NÉPDALRÓL
PORKA HAVAK ESEDEZNEK …
Porka havak esedeznek, de hó reme, róma,
nyulak, rókák játszadoznak, de hó reme, róma.
Bényomoztunk a faluba, de hó reme, róma,
Fóris Mózses udvarára, de hó reme, róma.
Ottan látnánk rakva házat, de hó reme, róma,
abba látnánk vetve ágyat, de hó reme, róma.
Küjjel fekszik jámbor gazda, de hó reme, róma,
belől fekszik gyenge hölgye, de hó reme, róma,
közbül fekszik párizs gyermek, de hó reme, róma,
serkengeti atyját s anyját: de hó reme, róma.
Kejj fel, atyám, kejj fel anyám, de hó reme, róma,
mert eljöttek a régijek, de hó reme, róma.
Régi törvén, nagy rétt ökör, de hó reme, róma,
annak fele regösöké, de hó reme, róma.
Hátán hosszan sült pecsenye, de hó reme, róma,
annak fele regösöké, de hó reme, róma.
Szarva teli főtt pereccel, de hó reme, róma,
annak fele regösöké, de hó reme, róma.
Farka bojtján egy korsó sör, de hó reme, róma,
a maradjon a gazdának, de hó reme, róma.
kődökibe köböl komló, de hó reme, róma,
a maradjon az asszonynak, de hó reme, róma.
A regölés Sopron, Vas, Zala megye, Somogy és Veszprém nyugati felében gyerekkoromig élt. Karácsony másnapján jártunk házról házra, kántáltuk a rejtélyes verset. Voltunk félpogányok mi is. csak a gyepük népe maradt az egyházi parancstól annyira távol, hogy tiltott szokásait megőrizhesse. Szent István szolgái tartották a téli napforduló pogány misztériumát.
A „szabad megtartani” nem éppen a házigazdának való kérés, hanem ezeréves. Ne siess, Szent István király, az én halálomra, ne négyelj föl, mint Koppány vezérünket, akinek csonkját kitűzted Veszprém falára, esedezünk, a régi szokást hadd tartsuk meg!
A szó esdeklő, a dallam vad, a világkép másféle csillagállással egyezik, a kívánságok korabeliek. „Adjon az úristen ennek a gazdának hat jó ökröt! A hat jó ökör mellé hat jó bérest. A kisebbik béresnek arany esztekenyelet, a nagyobbik béresnek arany ostornyelet.” A fiatalok összeregölése, párosítása vaskos: „Ágyba hömbölödjenek, összegöndörödjenek, mint a cica farka, úgy száradjon rajta, mint a fán a héjja.” Mikor az utolsó strófához értünk, őrjítően ráztuk láncos botjainkat, vertük a cintányért, rágörbültünk a köcsögdudára, előre-hátra hajladoztunk, s gyerekfejjel nem gyanítottuk, hogy a szeretkezést játszottuk meg.
A dunántúli regölés tagolódása: beköszöntő, beengedési kérelem, a csodaszarvasról szóló ének, s a gazdának és a gazdaasszonynak minden jót kívánó rész, aztán a párosítás és a záradék, a fölhívás ajándékozásra: Szegen vagyon csatos erszény, abban vagyon száztíz garas, fele szegény regösöké, fele a gazdáé!
A Porka havak esedeznek erdélyi, udvarhely megyei gyűjtés. Bizonyítja, hogy ezt az ősi formát a gyepük népe őrizte, az együvé tartozó törzs, amíg rendeltetésük miatt el nem választattak. Erdélyben a hagyomány erőtlenebb, s ez a maradvány bármilyen gyönyörűséges, mégis töredéke a teljes, tagolt kompozíciónak, hiányzik a csodaszarvas égbeli, napos, holdas, csillagos, misegyertyás látomása, a kívánságok ráolvasó energiája, s marad az adomány szinte már követelőző felsorolása az epikus közelítés után, ahogy a regölők jönnek a havas, nyulas, rókás mezőn át a faluig Fóris Mózses udvarába, házába, ágyas szobája felé a jámbor gazda és gyenge hölgye álmát zavarandó. Itt nem a regölők mondják: Kelj fel gazda! Kelj fel! hanem a szülei között fekvő párizs (pirospozsgás) gyermek – Kelj fel, atyám! Kelj fel, anyám! Mert bejöttek a régiek, vagyis az ősi szokás megtartói, akik régi törvény szerint válják el a nagy rétt (rőt) ökör felét, háta fele pecsenyehúsát, akkora főtt perecet, mint a szarva, s mintha már a felét sem hagynák a gazdának, csak a farkára akasztott korsó sört, köldökében a köböl komlót az asszonynak. Nem hivatkoznak szegénységükre, mint a Dunántúlon: „Hajdina köntösünk van, cserfa bocskorunk van.”
Híján az alázkodásnak ihletőbb József Attila számára. Az ő Regös éneke a szürreálissá vált történetiséget újabb
szürrealitással tetézi: koromorrú bikát fejtem, lángol a tej, nem oltja, hanem szítja, s a kívánság ördögre való ráolvasás, aki az úr s a kasznár. váljon szénájuk szalmává, tányér tiszta piócává. Láng legyen kecskéjük szarva, böködjön a paplanukba!
Nagy Lászlóra hatott még a regös ének. A Rege a tűzről és a jácintról betétverse a megtérítést időszerűsíti, akkor kaloda, kard, papos zivatar, most a parasztság széttörése, térítős újba kényszerítés. A vers hűségtevés és visszakéredzkedés.