APRÓSÁG, LEGYINTSÜNK RÁ

SZÓ_KÖZ: TÁRSASJÁTÉK

APRÓSÁG, LEGYINTSÜNK RÁ

A neveink, mondják a filozófusok, azért vannak, hogy a tér és az idő színpadán zajló játékban össze ne zavarodjunk. Mások miatt kellenek – magunknak alig van szükségünk a nevünkre, mi tudni véljük, kik vagyunk.

Mondanom sem érdemes, hogy a filozófusok közül Saul Kripkére gondolok most. Szerinte a név nem leír, hanem rámutat. És attól mutat rá, hogy hagyományként adódik tovább, valahonnan a régmúltból, a keresztelőn át, kézről kézre. Most, hogy mégis kimondtam Kripke nevét, én is továbbadtam.

Persze a név önmagában nem beszél. Aztán jön egy tetőcske vagy egy kötőjel, és kiderül, hogy mégis beszél. Legalábbis annak, aki érti mögötte a játékot.

Nagyapámat Šoper Józsefnek anyakönyvezték, és Sebő Józsefként halt meg. Közben az állam átíratta a nevét. A feleségéét is: a Korcsikból Kurcsik lett, mert a hivatal szerint a Korcsik csak elírás lehetett.

Nagyapám nevében az első hang, hallják, átvészelte az átírást. Ez talán hozzátartozott a játékszabályhoz. A jel nem.

ez az ő játéka

A név első betűje egy lágy S volt. Fölötte egy apró, fordított háztető állt, amit a szlovének strešicának, tetőcskének hívnak. Nagyapám történelemtanár volt, és a diákok dolgozataira, a jegy alá mindig odaírta a kezdőbetűit, ez volt a dolgok rendje akkoriban is. Hivatalosan Sebő volt, de az S fölé mindig odarajzolt egy kis tetőcskét, titokban, mintha visszaírná a nevét szülei nyelvéhez. Azt mondta, ez az ő játéka. És aki tudta, mit keres, észrevette. A többiek nem. A monogram magánügy, mert így játszunk. Egy jel magánügy, amíg senki sem olvassa. Attól lesz lépés, hogy valaki válaszol rá.

Gyakran elmesélte nekünk Habsburg Ottó történetét is. Azt mondta, ő érti. Az 1919-es osztrák törvény kitiltotta a Habsburgokat az országból, elvette ősi nevüket, vagyonukat, címeiket, országukat. Csak azokat engedte vissza, akik lemondanak mindarról, amit a név egykor hordott, és hűséget fogadnak a köztársaságnak. A törvény címe, polgári dacból talán, kötőjellel írja a nevet: Habsburg-Lothringen. Ottó 1961 májusában aláírta a nyilatkozatot. Az aláírásából hiányzott az aprócska kötőjel. Nagyapám tudni vélte, miért. Ő értette a játékot. A névben ugyanis nem volt helye annak a kötőjelnek. Habsburg und Lothringen – mondta nagyapám. S talán még az und-ot is beleírta volna.

De nem kell. Halljuk.

Persze mások is hallani vélték. Hogy hiányzik a jel, aminek hangja sincs.

Az osztrák alkotmánybíróság honlapján ma is megnézhetik a lemondás átiratát. Abban ott a kötőjel. Szándék volt, szokás vagy tévedés?

Nagyapám úgy gondolta, hogy a Habsburg-válság öt éve alatt ott lapult csendesen az érvek mögött a kérdés: jelent-e valamit a hiányzó kötőjel. Én tudom, hogy a hangos vita az irat elégségességéről szólt, nem a kötőjelről. De nagyapám azt is tanította, hogy a viták azon fordulnak meg, amit senki sem mond ki. Ő tudta, hogy egy aprócska jel, ami játék is lehetne, leírássá változtatja a nevet.

A törvény kimondhatja, hogy a múlt nem létezett. Legyintsünk rá.

Az állam ír, az ember visszaír, az irattár kijavít. Három lépés, és nincs, aki mindhármat egyszerre látná. A nevet a hagyomány adja tovább, a jelet a kéz, a jelentést az olvasó.

kép | vecteezy.com

Előző cikk
Kováts Albert (1936–2026)