TUDNI, TENNI TÖR
AZ ÜGYNÖKAKTÁK MARGÓJÁRA [Pár-sor, 1984 május]
Okosan, a jó ízlésnek engedelmeskedve újra és újra igyekszem elhessenteni a megkísértő ötletet, hogy portrét írjak Sedlnitzky József grófról. Hálátlan munka, hűtöm magam, tengernyi kutatás és legjobb esetben maroknyi tény marad, hisz mindazok, akiknek fejében bizonyára gyakran megfordult a gróf neve, makacsul hallgatnak róla – ugyan honnan tudhatom akkor, milyen volt a termete, a szeme színe, a járása; kedvenc ételeiről és titkos kedvteléseiről nem is beszélve. Nem holmi szarkasztikus pamflet vonz, hiszen őszinte érdeklődéssel, szinte mohó kíváncsisággal színeztem magamban alakját. Bizonyos vagyok abban is, hogy eszes és művelt ember volt, rendkívül tájékozott, jó emberismerő, lelkiismeretes, szorgalmas, és így tovább. Gondoljuk csak meg! 1817-től 1848-ig a bécsi rendőri hivatal vezetőjeként szolgált.
utasított, begyűjtött, tájékoztatott
Micsoda idők! Mi mindenről értesült, mire kellett vigyáznia, egy egész világot óvnia, s közben korszerűen engednie is illett. Férfi lehetett, erős, elszánt férfi, tele tettvággyal, akarattal, óhatatlanul hasonlított azokhoz, akiket oly hosszú időn keresztül megfigyeltetett: Bajzához, Vörösmartyhoz, Schedelhez például, de az ő tekintetében nyoma sem volt az őrült vágynak; szenvedélyek, lángképzelődések nem gyötörték. Markáns arcéle talán az utolsó években megereszkedettebb lett, felpuhult – de hogy be kellett hódolnia az isteni akaratnak, hogy teste szükségképpen hanyatlásnak indult, még nagyobb szorgalommal, még hatalmasabb hűséggel hajolt munkája fölé. Utasított, begyűjtött, tájékoztatott, kezében tartotta ezt a nyughatatlan kis bolyt, a reformnemzedéket, a 19. század első felének magyar értelmiségét. És ma? Mintha meddő, merő haszontalanság lett volna egész roppant életműve – hányan ismerik Sedlnitzky József gróf nevét?
Persze, egyszerűbb felidézni a közelállók társaságát, mondjuk egy meghitt beszélgetést a derék rézmetsző és térképész Karacs Ferenc vendégszerető házában, ahová gyakorta eljárt az Athenaeum szerkesztő triásza is. Karacsné Takács Éva elbeszéléseket, cikkeket írt, a Tudományos Gyűjteményben is megjelent értekezése; komoly, tudással és szenvedéssel teli tekintetéből szigorúság és melegség árad – a baráti összejöveteleken talán Teréz lányukat, a későbbi pedagógus írót is ott találni. Karacséknál forrt, szerveződött a megújulás; felolvasások, viták, javaslatok – még a lassúbb beszédűek is harsányak ilyenkor, sebesek. Vajon megemlékeztek-e egyszer is Sedlnitzky grófról? Talán csak a kisebb hivatalnokok rovására röppentek fel szellemes-irgalmatlan anekdoták, megjegyzések? Mérey Sándor helytartótanácsosról, aki mindenkor oly buzgón követte lépteiket?

Amikor 1835-ben a Vas megyei ellenzéki követ tanácsot kért Vörösmartytól, milyen emlékplakettet csináltassanak a követi tisztségtől búcsúzó Kölcseynek és Eötvös Mihálynak – Karacs neve is felvetődik –, a szorgalmas Mérey a részletnyomozásról is jelentést tesz, például arról, hogy az öreg és neves Willigut ötvösmester kérdőre vonatása során úgy nyilatkozott: őt senki sem kérte föl ilyesféle munkára – aztán hozzáteszi, megnyugtatóan: „Pesten, ahol a Tudós Társaság tevékeny tagjai között Vörösmarty tartózkodik, megkettőzöm a szükséges megfigyelést”.
Heckenast besúgó volt
Tudták-e Karacsék társaságában, hogy hol, mikor és ki fürkészi tetteiket, kijelentéseiket? Tudták-e, hogy a könyvkereskedő és nyomdatulajdonos Heckenast Gusztáv is besúgó? Nem, ezt bizonyára nem tudták. Akárhány emberre is gyanakodtak, az ifjú Heckenastra csöppet sem. A bécsi titkos iratok jelentős része az 1927-es belügyminisztériumi tűzvész idején megsemmisült, de a tény, hogy Heckenast besúgó volt, szinte véletlenszerűen és vicsorogva megmaradt.
A lexikonok tanúsága szerint Heckenast Gusztáv 1811-ben született, és „keserű gyermekkor után” 1826-ban Pestre került sógora, Wigand Ottó könyvkereskedő házába. Erről a keserű gyerekkorról vajmi keveset tudok, de az kétségtelen, hogy apja, Heckenast Mihály evangélikus lelkész volt, emellett írogatott – németül persze –, s hogy nyugalomba vonulása után fia nem éppen nyugodt házában élt, és 1849-ben ott is halt meg. Az ugyancsak német származású Wigandnak előbb Kassán, majd Pesten volt könyvkereskedése, de könyvkiadással is foglalkozott. 1830-ban előfizetőket gyűjtött egyik nagyszabású vállalkozásához, a később Közhasznú Esmeretek Tára címmel tizenkét kötetben megjelentetett lexikonhoz. Voltaképpen a német Brockhaus fordítását adta ki rövidítésekkel, magyar vonatkozású címszavakkal kiegészítve, s ezzel eleve felkeltette Bajza és köre gyanakvását, majd dühödt tiltakozását. A „gondatlan”-nak minősített lexikonra, mely Bajza szerint „áltudomány”-t és „hibás vélemények”-et terjeszt, talán kevésbé haragudtak, mint némely szerkesztőjére, mindenekelőtt az Akadémia első titkárának is megválasztott Döbrenteire, akit csak üggyel-bajjal tudtak megbuktatni.
A Conversations-lexikonpör néven folyó vitában – ez jól látszik – másról, többről volt szó, mint egy hasznos vagy káros lexikon kiadásáról – különböző ízlések és világnézetek ellenében tömörült egy irodalmi csoport, már érlelődött az Athenaeum. Wigand pedig tájékozatlan és ügyetlen volt: szembefordult Bajzáékkal, Schedelt politikai meggondolásból eleve kerülte, ugyanakkor 1832-ben összeütközésbe került a rendőrséggel, mert tiltott könyveket hozatott be az országba, s mert Lipcsében, szintén a cenzúra megkerülésével, kiadta Wesselényi Balítéletekről írott könyvét. A progresszió lelkes követe, sőt, mártírja volt, de elszántan harcolt a progressziót maguknak – és egyedül maguknak – követelő Bajza-csoporttal. Csaknem menekülve hagyta el végül Magyarországot, sógorára testálva üzletét.

Heckenast tehát – tudjuk – spicli volt, ugyanakkor ő adta ki Batsányit, Csokonait, Berzsenyit, Kölcseyt – s persze Bajzát is, sőt, később feleségül vette a nála csaknem harminc évvel fiatalabb Bajza Lenkét, a 19. század második felének hírhedt bestseller-írónőjét. Igaz, a házasság nem volt hosszú életű, Bajza lánya másodszor még jobb partit csinált: Pest megye főispánjához, a Nemzeti Színház intendánsához, Beniczky Ferenchez kötötte életét s az igényes kritikától minduntalan sújtott vagy mellőzött műveit. Bajza József akkor már régen halott volt, és halott Vörösmarty is, aki nagybátyja volt Lenkének.
De ne vágtassunk! Heckenast Gusztáv abban az esztendőben, amikor jövendőbelije megszületik, vagyis 1840-ben, remek üzleti-politikai érzékkel társul Landerer nyomdásszal. Hatvani utcai épületük előtt majd 1848. március 15-én, zuhogó esőben, ötezernyi ember várja a szabad sajtó első termékét. Landerer társtulajdonos úr azonnal enged a berontó ifjú irodalmároknak: megkéri őket, hogy foglaljanak le egy sajtót, és őt a nyomtatás idejére zárják be irodájába. Heckenast és Landerer már a következő évtizedekre készülnek, más korszakhoz rendezik arcvonásaikat, mozdulataikat – még akkor is, ha Landerernek csak néhány év van hátra –; ők mindig gondoskodnak alibiről. Tapasztalatból tudják, mily álnok a szerencse s milyen csapdakészítő a történelem.
mindenki szimatol
A nagy múltú Landerer nyomdászcsaládban is akadt, akit II. József császár nemesi rangra emelt, s akadt, aki 10 esztendeig raboskodott, mert kinyomatta Martinovics Kátéját. Landerer Lajos sok mindent tud. Ő is a bécsi rendőrségnek dolgozik. Heckenasttal adják ki 1841-től 49-ig az erjesztő Pesti Hírlapot, 44-ben viszont azonnal teljesítik Metternich személyes kívánságát: felmondanak a lap szerkesztőjének, Kossuth Lajosnak. Nem saját elhatározásukból, nem meggyőződésük szerint cselekszenek; a kényszer hajtja őket – és istenem, mi mást tehetnének! Különben is: a maga módján, ugye, mindenki szimatol, ügyeskedik.
Amikor 1836-ban Vörösmarty, Bajza és Schedel folyóirat megindítására szövetkeznek, írásban is rögzítik ügyeskedő gondolkodásukat: „Minthogy a felséges kormány bizodalmát könnyebben reményljük megnyerni, hogyha csak egy vállalja magára a mindennemű felelet terhét, mi, Bajza és Schedel, szabad akaratból egyforma tökéletes baráti bizodalommal Vörösmartyt kértük meg a felelő szerkesztői tiszt elvállalására s a Kir. engedelemnek egyedül az ő neve alatt kieszközlésére”. Vörösmartyt ugyan éppúgy megfigyelik, őt is az „egzaltált fejek” s „főkolomposok” között tartja számon a rendőrség, s mégis: hármójuk közül ő a leginkább szalonképes. Bár ha jobban megnézzük, már mind a hárman, sőt, hárman együtt – és az egész írói-irodalmi csoport – nagyhatalommá lettek, megszállottan irányítanak, szerveznek; a vak is látja: szerepet találtak, csináltak maguknak. Metternich, Sedlnitzky, Mérey végül is hagyták őket – s hogy miért, erre csakugyan nehéz válaszolni. Megtehették volna, hogy nem hagyják? Mennyit számított Vörösmartyék hite, lendülete, akarata? Mennyire voltak ellenállhatatlanok? S vajon a hatalomnak volt-e igazán célkitűzése, megragadható szándéka, vagy megelégedett a puszta létezéssel – kényszeresen csak működött, s ez kevés ellenerőnek bizonyult? S egyáltalán: az összekuszált viszonyokban ki kivel mérkőzött? Rablók és pandúrok ismerték-e legalább a saját szerepüket? – Nem. Ezek a kérdések lehetnek kétségbeesettek, de ragacsosak vagy ködösítőek soha. Mert a besúgások, házasságok, kitüntetések és megtorlások, a ringyóságok és összeroppanások sűrűjéből félreérthetetlenül ragyognak elő a biztos pontok. Ott vannak például a művekben.

Vörösmarty költészete elképzelhetetlen a magyar értelmiségi háttér nélkül. Ahhoz, hogy a magyar irodalomban megteremtse a fausti ember képét – Goethével lényegében egyidőben és világirodalmi szinten –, szükséges volt erre a romlottságaiban is eszméltető, kicsiségében komikus, de szédítő távlatot ígérő értelmiségre.
Szerb Antal azt írja, hogy Vörösmarty az első modern költő, s ez olyan lendületes, jól hangzó állítás, amely után bizonyosan eltelik kis idő, míg az ember hümmögve kételkedni kezd: lehet, de mit jelent az, hogy „modern” költő – és akadékoskodik persze, fitogtatja az eszét: Csokonai talán nem modern? Aztán újból vár, valamit sejteni kezd. Vörösmarty egyre időszerűbb. Babits, Schöpflin vagy Szerb Antal is érzékenyebben, kortársibban olvasta, mint a saját kortársai, és az azóta eltelt évtizedek még közelebb hozták hozzánk.
„Modern” költő – mindenekelőtt azért, mert szédítő ellentéteket ütköztetett életművében, s nemcsak úgy, ahogyan Babits elsőként megláttatta. Nem csupán a reformkor dolgos, kötelességtudó irodalmi vezére, „aktív szellem” s ugyanakkor tépett, sötét érzetekkel viaskodó lélek. Nemcsak a kor kihívásainak, lehetőségeinek megfelelő férfi és leari aggastyánná változó, átkot és könnyet morzsoló látnok – számomra a legborzasztóbb feszültsége, hogy a keservesen józan, valóban 20. századi ontológiai tudásához mindvégig romantikus indulatok társulnak. Alvilágjárásait, kínzó látomásait alig enyhíti valamiféle beletörődést sugalmazó bölcs irónia.
De mit jelent az, hogy 20. századi ontológiai tudás? Vörösmarty emberképe, eszméi nagyon is közvetlenül a felvilágosodásra épülnek – vagy inkább ahhoz tartoznak. Az ember – s itt akár lírai hőseire, vagyis saját magára, elbeszélő költeményeinek szereplőire vagy Csongorra gondolhatunk – méltóságtudattal, kíváncsisággal, tettvággyal lép elénk, mindig a világ és önmaga megismerésére, eszmélkedésre törekszik; elégedetlen, de boldogság- és szabadságkereséséhez nem kívülről vár támaszt, sokkal hangsúlyosabban önmaga erőiből merít.
az űrhidegtől didergő ember
A Vörösmarty-versekben képileg-gondolatilag tovább él Kant meghatározása, hogy „az ember ég és föld közé emelkedett kétlábú lény, fölötte a csillagos ég, benne az erkölcsi tudat”; az ő embere őrült sár- és istenarcú lény, vagy félig isten, félig állat – telve metafizikus sóvárgással (milyen gyakori, jellemző szava Vörösmartynak a sovárgás, még így, rövid „o”-val) és önmagával szemben kíméletlenül érzékennyé fejlesztett erkölcsösséggel. Hősei, mint a felvilágosodás megannyi hőse és alkotója, szenvedik a paradicsomi ártatlanság elvesztését; és nála valóban szenvedésről van szó, sohasem langyos nosztalgiáról. A természetből kiszakadó, „második természetet” teremtő embert jeleníti meg, a világfölfedezést vágyó és az űrhidegtől didergő embert. Fiatalkori műveiben ez az egyszerre előre és hátra húzó vágyakozás még közvetlenebb. A mese és a mítosz vonzza. Várkonyi Nándor a Sziriát oszlopaiban írja, hogy „Ősemlékezése (mítoszai) szerint az ember eredetileg benne élt a harmóniában, teljes közösségben a természettel, tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, a természet alanyává küzdötte fel magát, s rendjét saját, önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen a roppant szerkezetbe: a Kozmoszba, előbb fel kellett ismernie hozzá való viszonyát, átélnie a szerkezet lényegét, rendjének törvényeit. Tettének következményeképp elkülönült, magára maradt, s egymagában szembekerült a teremtés többi részével; a magány súlya, a hatalom terhe önvádra, a bűn tudatára ébresztette, s ezt az élményt örökítette meg a bűnbeesés mítoszaival. Élete ettől fogva visszavágyódás az elveszett öntudatlan harmóniába. S minthogy visszalépnie, belemerülnie többé nem lehetett, újrateremteni, lemásolni igyekezett. Áldozataival a természetnek a kiszakadás által megbontott rendjét kívánta helyreállítani, restaurálni, rítusaival a Kozmosz törvényeit utánozni, regéiben, látomásaiban a rend nagy ősképeit idézte maga elé, misztériumaiban a Paradicsom bezárult kapuit nyitogatta”.

Az ember ősemlékezését, egész gondolkodástörténetét átélve Vörösmarty egymaga akarja mindezt újrakölteni. Aligha akad bárki, akit mélyebben megérintett ez az ősi kiszakadás-felülemelkedés-elkülönülés-visszavágyódás élmény – a felvilágosodott ember megrendülése, hogy itt van, maga van, a világ felelősségének terhével, fenségesen és árván. A Zalán futásához talán még jobban hajtja a régi harmóniára törő belső igény, a csillapíthatatlan és mindig fájdalmas vágy, mint a nemzeti dicsőség felmutatása. És a Paradicsom bezárult kapuit döngeti a Tündérvölgy, s még inkább a töredékes Délsziget.
Mit tudtok ti hamar halandó emberek,
Ha lángképzelődés nem játszik veletek?
Az nyit mennyországot, poklot előttetek;
Belenéztek mélyen, s elámul lelketek.
Én is oly dalt mondok világ hallatára,
Melynek égen, földön ne légyen határa,
A mit fül nem hallott, a szem meg nem jára,
Azt én írva lelém lelkem asztalára.
– kezdi a Tündérvölgyet, s ugyanezzel az önmarcangoló szellemi arisztokratizmussal, belemerülési elszánással indítja a Délszigetet:
Messze maradjatok el, nagy messze ti hitlenek innen!
Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni.
Csaba és Hadadur, akárcsak Csongor majd, megéli az ember egész hatalmas történelmét, bár egyikük halott kedveséért indul, másikuk egy magányos szigetet vesz birtokába, s Csongor „csupán” az égi szépet keresi – de hiszen már Odüsszeusz is csak hazafelé evezett és Faust is csak örömtelibben alakítaná újra az életét. A legnagyobb dolgok mindig roppant egyszerűek. Az a tudás és vágy, amely a sajnos, ma már alig olvasott Tündérvölgyben és Délszigetben is megjelenik, a Csongor és Tündében teljes érettségében látható-hallható. A nagyon magyar Csongor szellemi édestestvére a nagyon német Faustnak, s mindketten ízig-vérig a felvilágosodott, európai értelmiség típusai. Nem tudjuk, milyen az orruk és a járásuk, mert csak gondolkodnak, éreznek – vagy ahogyan az Éj mondja: túrnak és tűnődnek, tudni, tenni törnek.
Faust első megszólalásában – ő is egyedül van! – így panaszkodik:
Ó jaj, a filozófiát,
A jog- s az orvostudományt
És – haj – a teológiát:
Mind buzgón búvároltam át.
S most mégis így állok, tudatlan,
Mint amikor munkámba fogtam.
Címem magiszter, mi több: doktor úr,
S tíz éve már, hogy álnokul,
Orránál fogva vezetgetem
Egész tanítvány-seregem –
S látom, semmit se tudhatunk mi!
Ettől fog szívem elhamuhodni.
És Csongor:
Minden országot bejártam,
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt az égi szépet
Semmi földön nem találtam,
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.
A megszerzett tudás és az elvesztett hit, a csalódást növelő ismeret nemcsak Csongor élménye; minderről még közvetlenebbül, ha úgy tetszik, még faustibban beszél a Csongor és Tünde Tudósa – Vörösmarty illúziótlan világképe pedig az Éj monológjában sűrűsödik.

A kör szerkezetű darabban kisebb, zsúfoltabb kör az Éj monológja, az Éj kapcsolja össze a világmindenség múltját, jelenét és jövőjét – a monológon belül aztán egy még kisebb, még zsúfoltabb kör – mert Vörösmarty jó mélyet szívott a fegyelmezett, a rendezett klasszicizmusból is – az ember pályája:
Az ember feljő, lelke fényfolyam,
A nagy mindenség benne tükrözik.
Megmondhatatlan kéjjel föltekint,
Merőn megbámul földet és eget;
De ifjúsága gyorsan elmúlik,
Erőtlen, aggott egy-két nyár után,
S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.
Kiirthatatlan vággyal, amíg él,
Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;
Halandó kézzel halhatatlan
Vél munkálkodni …
Mintha egy nem emberi lény mondaná el a röpke lételű ember sorsát – kívülről, rálátva a képtelen történetre, s leginkább itt érződik, hogy Vörösmartynak ennyi eltolásra szüksége volt, hogy alku nélkül jeleníthesse meg ezt a minden vigaszt, hitmankót nélkülöző, nagyon is emberi gondolkodásmódot. Se teleológia, se romantika; a bujkáló iróniához – végső soron mégis önirónia ez –, amely talán a „t”-vel alliteráló sorban a legnyilvánvalóbb, áhítat is társul, de ez a meghatottság-megrendültség csakis esztétikai természetű. „Az ember feljő, lelke fényfolyam …” – ez szép, ez gyönyörű. A látvány és a mozdulat is. Az önérzetes föltekintés, a méltósággal teli megbámulás, az ember erkölcse, tartása is. Olyasféle „felnőtt” életfilozófia ez, amelyről Engels ír A természet dialektikája bevezető fejezetének végén: „megvan az a bizonyosságunk, hogy az anyag örökké, minden változásában ugyanaz marad, hogy egyetlen attribútuma sem veszhet el soha, hogy tehát ugyanazzal a vaskövetkezetességgel, amellyel a Földön legfőbb virágát, a gondolkodó szellemet ismét ki fogja irtani, máshol és más időben újból létre kell azt hoznia”. Gondolatilag itt is meghaladott a romantika, de a lendületben, a gyönyörködéshez való ragaszkodásban a legszebb hagyományokat érzékelhetjük. A vallástalan, immár önmagának és önmagáért törvényt, méghozzá szép törvényt teremtő ember jő fel a monológban – eszes és dolgos, az a bizonyos kétlábú, lelkes lény, aki kiirthatatlan vággyal csinálja végig a másféle távlatokból nyilván tökéletesen értelmetlen, mert ideiglenes létezést. De ha a távlat más, nincs értelmetlenség, mert értelem sincs. Az egész egyedüli értelme, hogy ez a halandósága tudatában is halhatatlanságra, tudni, tenni törő ember szerethető. Vörösmarty szenvedélyesen szereti, és szenvedélye – mennyire árulkodó – átüt a közönyösre tervezett Éj hangján.
napról napra
A fausti ember a természetből kiszakadt és a kiszakadtságot szenvedő, vissza és még inkább másra vágyakozó ember – de nemcsak sóvárog; meg akarja csinálni a megálmodott másféle világot. Ura akar lenni a saját történetének. Kulcsszava a tett, utópiája az általa teremthető Édenkert, istene a szabadság, melyet napról napra kell megszereznie. Vörösmarty kora igazán alkalmas volt ennek a filozófiának az életben tartására, erősítésére, a belső és a külső kihívás pompásan egybeesett – s mégis: ha Vörösmarty a maga teremtette tündérvölgyben időzik, ha utópiába merítkezik, lelkifurdalást érez, hogy elhanyagolja a férfias cselekvést, a reális, gyakorlatias tennivalókat – de gyötrődik, amikor a reformnemzedék egyik vezéreként tevékenykedik, és nemcsak azért, mert nem jut elegendő ideje a költészetre: szótár-, nyelvtankészítés, folyóirat-szerkesztés, akadémiai tanácskozás közben is a saját hűtlensége bántja. Turóczi-Trostler József úgy látja: „az a félelem, hogy elveszítheti, hogy soha többé nem talál vissza a maga tündérvölgyébe, Vörösmarty mélabújának egyik kiapadhatatlan forrása.

Létezni a fiatal Vörösmarty szemében annyit jelent, mint a Tündérvölgy illúzióiban élni, bennük megnyugodni, feloldódni”. Igaz, Vörösmarty mindvégig, ifjúsága múltán is ragaszkodik illúzióihoz, de ragaszkodik az autentikus megszólaló szerepéhez is, „közfigyelmet akar gerjeszteni s akként a literatúrába befolyni”. Hamar tapasztalja, hogy a kétféle, erős vágy nehezen fér meg szép összhangban, de nem akar, vagy nem is tud próbálkozni semmiféle ellaposító béküléssel. „Korunk világosan nem a poézis kora többé” – írja 1833-ban kérlelhetetlen határozottsággal, de esze ágában sincs feladni az illúziókat és utópiákat dédelgető poézist (talán éppen ezért az önmagának szánt határozottság); ugyanebben az évben még a Szép Ilonka átlagérzelmességét is megtépik-megnemesítik a „lángoló érzemények”, valami igazi sóvárgás, fájdalmas tündérvölgyábránd. De Vörösmarty félelme, hogy elveszítheti a maga utópiáit, vagy hogy elszalasztja a világjobbító tetteket, hogy nem használja ki a lehetőségeit, sohasem „mélabú”-t okoz. Verseiben mélabú igazán nem sok akad, annál több fogvacogtató kín, szorongás, gyötrelem, háborgó lelkiismeret, önvád és keserűség. Az emberek, az Előszó vagy A vén cigány indulata pedig azért is olyan borzoló, mert a bele nem nyugvó ember átkai mögött ott van a józan tudás, hogy „Mindig így volt e világi élet”.
királyvörös nyakravaló
A harmincas, negyvenes években persze háttérbe húzódnak az álmok, a meggyorsult élet, a fellendülő reformmozgalom magával ragadja Vörösmartyt. Kötelesség és szenvedély, ismét két különböző motiváció hajtja, s mint mindig, a kétféleség most is különleges erőt ad, de fel is őrli. Jósika Miklós emlékirataiban idéz egy jelenetet, amelyet magamban éppoly kedvvel színezgetek, alakítgatok tovább, mint a baráti beszélgetést Karacséknál. A múlt század harmincas éveinek derekán három férfi sétál a pesti Váci utcán, mindhármukon királyvörös nyakravaló, de nem is sétálnak, inkább haladnak, vonulnak, s az irodalmi életben még járatlanabb, bár idősebb Jósika is ámulva nézi őket, együtt a hármat, a híres triumvirátust. Harminc évvel később, emlékrendezgetése során persze nem említi, hogy ámult, de én látom őt is, és tudom, hallom a szavaiból, hogy neki is ámulnia kellett. Azok hárman csak úgy ontották magukból az öntudat sugarait, pedig – s ezen az emlékező is elmosolyodik – a középtermetű, ragyás Vörösmartynak, az igen szerény arckifejezésű Bajzának, s a fehér-piros, kissé „dodu” Schedelnek – ő majd hamarosan Toldyra magyarítja a nevét –, nem is volt oly könnyű ez a sugároztatás. Bólintok innen: a piros nyakravaló tökéletesen érthető, csakugyan nélkülözhetetlen kellék.
Hunyorogva nézem őket: mennek tehát, nem túl sietősen, mert méltóságukat viselik, őrzik most is, de nem is andalogva – erre soha sincs idejük. Lépnek a nagy kor, a felvilágosodott, akarattól, tettvágytól feszülő század ütemére. Ne a jövő nyomait keressük rajtuk! Most mintha ott sem volna a megroppant Vörösmarty, az elborult elmével halál felé evező Bajza vagy a világgal, renddel külön kiegyezést kötő majdani Toldy. Ragyogásuk, határozottságuk csakis a jelen lehetőségeit hirdeti, még a múlt keservei-dicsőségei is elhalványodnak: megalázó házitanítóskodás, kényszerű patvaristáskodás vagy a csodálatos látogatás Weimarban, Goethénél – most minden emlék tetszhalott, hisz nekik hármuknak különleges feladat jut, ez nyűgözi-lelkesíti őket, s én csak ezt akarom látni: eleven magyar irodalmat kell csinálniuk, s persze eleven magyar tudományt is, folyóiratokat, kiadókat, egyesületeket teremteni, színházat és könyvtárat sürgetni, majd igazgatni, tankönyveket és szótárakat írni, szerkeszteni – vagyis meg kell változtatni a világot. Rengeteg gondjuk közepette egyetlen dologgal nem törődnek, mégpedig a „változtatás” szó értelmezésével. Nekünk ez hihetetlen, mi bizonyára éppen ebbe kapaszkodnánk, ezen tűnődve védekeznénk, térnénk ki, halasztanánk – nekik a változtatás magától értetődően azt jelenti: jobbá, szebbé, érdekesebbé, lakhatóbbá tenni a világot. Romantikus indulatuk még sok-sok ellenvetést visszaszorít, talán mindenekelőtt azért, mert a változtatást, a tettet, a cselekvést individuálisnak képzelik. A fausti ember eszmélkedik és cselekszik, tettével önmagát határozza meg a világban, megérti a saját tettvágyát, számol tette következményeivel, tehát felelősséggel törekszik a másra – valami egésznek látja magát, sohasem alkatrésznek.

De lehet, hogy tévedek: ahogy elnézem őket ott a Váci utcán, a meglehetősen új épületek között, ezt a három nagyratörő, önerejében bízó fiatal férfit, mást is láthatok. Jönnek szembe, közelítenek felénk, bár a távolság mintha sohasem csökkenne – ütközéstől igazán nem kell tartanunk, de vonásaikat, még szemük csillogását is jól látjuk –, s ha jobban figyelünk, igen, valami kicsinyke mosoly, majdnem kamaszmosolygás az ő szájuk sarkában is megvillan. Büszkék és mámorosak. Minden hatalmas felelősség, minden elszántság, komolyság és pátosz mellett majdnem boldog játékosok. Játszanak. Alkotó értelmiségit, akadémiai tudományosságot, de bírót, szerkesztőt, félelmetes ítészt is; ebben az országban (s ezt pontosan tudják) még sohasem játszhatta eddig senki ezeket a szerepeket, az elődöknek csupa nevetséges, tragikus és mindenképpen csorba mellékszerep jutott, lehettek földbirtokosok, papok, katonák, akármik, maszkjaik mögül csak félszegen nyújtogathatták nyakukat – csak kandikálhattak, úgy mondták mégis a leglényegesebbet; mint Shakespeare bohócai, sírásói, kapuőrei. Ők végre élvezik is a saját faustságukat. Így haladnak a Váci utca új kövein, és fontosságuk tudatában lopva vigyorognak egyet saját fontoskodásukra s minden ezután következő, egyre romlottabb fontoskodásra, minden elhivatottsági pózra, küldetéstudatra.
Vagyis akármilyen egyértelmű a szerepük, mégiscsak ott van, már bennük is létezik valami megkerülhetetlen kétkedés? Hogy miért? Kinek? Kivel? Vörösmarty még jól emlékszik, hogy a nemzeti igényeket beváltó és óriási szenzációt, sőt, sikert arató Zalán futásának 88 előfizetője volt; s most is, hogy az Athenaeumot készülnek megindítani – ugyan mit várhatnak. Híres triumvirátus, igen, igaz, csakhogy 1837 januárjában jelenik meg az Athenaeum első száma, előtte pár nappal pedig még azt írja Vörösmarty Stettner Györgynek, hogy „öröm volna, ha sok előfizetőnk lenne, de máig (köztünk maradjon) csak kettő van; zérusok kellenének hozzá, vagy három”. S aztán is: éppen Vörösmarty szorgalmazására úgy jelenhet meg Petőfi első kötete, hogy az atyai pártfogó gondosan kiszámítja, elegendő, már nem ráfizetéses, ha csak 200 előfizetőt is tudnak toborozni. Van értelmiség, vannak már olvasók, de ez a „háttér”, a szövetség súlyosan felemás.
szerfölött csodálkoznak
Karacsék összejövetelein vagy a Váci utcában sétálgatva haditervet eszelhettek ki a cenzúra, a rendőrség kijátszására, makacs lángolással kereshették a réseket, amelyeken keresztül bújva-préselődve ízlésüknek megfelelőbb világot remélhettek; gúnyolhatták Méreyt, Sedlnitzkyt, Metternichet, akárkit, hisz ha nem is olvasták, bizonyára sejtették, miféle jelentések készülnek róluk, mindjárt az Athenaeum megindítása után például: „A Pesten megjelenő Athenaeum szerkesztősége arra törekszik, hogy a régi klasszikusokból való idézgetésekkel azok szövegeiben a liberalizmust és a demokrata felfogást megkeresse. A folyóirat szerkesztői Schedel, Vörösmarty és Bajza a legliberálisabb írókként ismeretesek és ez utóbbi azokat a helyeket keresi ki a régi klasszikusokból, amelyek az összefüggésben nem tűnnek fel, de a magyar nemzet jelenlegi állapotában annál botrányosabbak, mert feltűnő betűkkel nyomtatvák és a folyóiratot Pest megye az egész országnak ajánlotta. A cenzor pedig, mint Bajza mondá, semmit sem húzhat belőlük, jóllehet ilyen cikkek láttára a fejét csóválja, mivel a régi klasszikusok kézikönyveknek számítanak”. – No igen, a hatalom szolgáit mindig is egyszerűbb megítélni, mint a társakat vagy a lehetséges társakat. Sedlnitzky gróf nyilván közvetlenebbül és egyértelműbben veszélyeztette az Athenaeumot, az Akadémia működését vagy bármi más munkájukat, de ehhez a veszélyeztetettséghez egyszerűbb lehetett viszonyulni. Az egyik rendőri jelentés arról számol be, hogy „Szerfölött csodálkoznak Pesten amiatt, hogy a kormány nem fordít nagyobb figyelmet a Magyar Tudóstársaság, valamint az Athenaeum és melléklapja, a Figyelmező üzelmeire, mert ezt a lapot a társaság legtúlzottabb tagjai, Bajza, Vörösmarty és Schedel szerkesztik és arra törekszenek, hogy a legveszélyesebb ellenzéki elveket észrevétlenül, hathatósan terjesszék. Csodálkoznak, miképp engedhet át a cenzúra egészen feltűnő célzásokat a miniszterekre, a kormányra és a papságra” – a mai olvasó eltűnődhet azon, hogy az irodalmias „szerfölött csodálkoznak” kifejezés mögött nem rejlik-e csakugyan valami gonosz csodálkozásféle. Nem indult-e meg az intrika, a gyanúáradat, az irigység, nem fordult-e mephisztóiba a kétely – s természetesen a „társaságon” belül? De igen. Az ilyesmi elmaradhatatlan.

Akármerre nézünk a magyar irodalom történetében, a dilettáns szűkösség, kicsinyesség, a keserűségre, dacra ingerlő állapotok mellett, azokat felnagyítva, megsokszorozva és elbonyolítva, kezdettől ott találjuk a rafinált áskálódást is. És azért különösen rafinált, mert a fausti ember legszentebb jellegzetességével álcázza magát: az egyéniség jogán, az egyéniség önálló ízlése, kiküzdött hite, függetlensége nevében gáncsol, gyakran csak közönnyel ront.
Vörösmarty 1844 végén, egy hosszú és unalmas akadémiai ülésen írja a Gondolatok a könyvtárban fausti kérdéseit – vagyis ott ül társai, szövetségesei körében. De már a versötlet is tipikus értelmiségi környezetben születik: az Akadémia új könyvtárában látogatja Schedelt. A „társaság”, az immár természetesen létező, működő könyvtár nélkül bizonyára nem, vagy másképpen szólalnak meg ezek a kérdések, de hogy kétségbeesettek, azt mindenekelőtt a csöppnyi, s máris széthúzó, torzulásait szemérmetlenül viselő értelmiség okozza. Vörösmarty – értelmiségihez híven – örökösen szembesül a maga szerepével. Az értelmiségi fúj harci riadót, buzdít és ostoroz, ő érzi, neki fáj, hogy megnyomorított testvéri vannak, számos milliók, teremtő-ítélkező gesztusokkal ő próbál zavart kelteni a vég nélküli kerengésben. Ő kezdi ki a saját gyönyörű törvényeit is, önmagasztalástól és öntiprástól undorodva keres kapaszkodót – viaskodik a mesterségével.
Végül is minden háborúját a mesterségében vívja meg, s ez újabb feszültséget kelt. Mert egy életen keresztül viaskodik önmagában: ízlése, erkölcse csakis az individuális, belátható, a saját személyiséget viselő tett felé vonzza, de nap nap után érzékeli, hogy ez milyen kevés. A fausti ember irtózik az arctalan, kiszámíthatatlan tömeges megmozdulástól; szabadságvágya, történelemismerete viszont újra és újra közel lökné ehhez, kritikai szelleme minden félrendszabályt, félmegoldást visszautasít – a Gondolatok a könyvtárban analízisével összhangban például így: „Anglia dicsősége gyárnépe nyomorával, Irland rongyaival, a szabad és gazdag Amerika a rabszolgaság sötét foltjával homlokán, nem látszik kielégítőnek azok előtt, kik szennytelen s minden hazugságtól ment szabadságot óhajtanak”.
miért e lom?
Vörösmarty egész életműve bizonyítja, hogy – megint csak értelmiségiként – nagy távlatokban gondolkodott: európai és emberiségméretű, no meg kozmikus távlatokban. S aztán mindent néhány kötetnyi írásba szorított. Nevetséges és tragikus – legalábbis ő olyan iszonyúan tragikusnak érezte írósorsát, mint nagyon kevesen. Így érthető, hogy pályája csúcsán, a nemzet költőjeként nem lehetett elégszer kiáltania, kérdeznie, hogy „miért e lom?” – és azóta is szüntelenül ott dörömböl minden becsületes író fejében: miért gyarapítja e lomot?
Milyen merőben ellentétes, s ugyanakkor igaz válaszkerülgetések hangzottak el. Maradéktalanul és rokonszenvesen őszinte az író, ha azt feleli, hogy önmaga miatt ír, hogy írás közben egyetlen szempont vezeti: minél pontosabban fogalmazni. Nekem érthető, ha viszolyogva a különféle ideológiai mankóktól, nem hivatkozik semmiféle néptől, nemzettől, istentől vagy a titokzatos jövőtől kapott feladatokra, ha keserves öniróniával végül is megkerüli a klasszikus, 19. századi kérdéseket. De tetszik, amikor ugyanezt az írót, bár feje fölött üres eget lát, talpa alatt nagyon is bizonytalan földet érez, még mindig a régi ábrándok parazsa fűti.

1848 tavaszán, a legbizakodóbb-legszebb napokban, amikor „a szabadság hajnala csaknem felhőtlen volt” – valamikor április közepén kezdte írni Vörösmarty a Szabadság, egyenlőség, testvériség című tanulmányát. Akkoriban a Horváth-házban lakott, ugyanabban az épületben, ahol a Pesti Hírlapot szerkesztették. Talán Csengery Antal vagy Kemény Zsigmond, az újság szerkesztői felkérték egy „fontos”, „jelentékeny”, „nagy hatású” politikai cikk írására; Vörösmartynak tudnia kellett, hogy szavára sokan figyelnek – szólnia kell.
Ült dolgozószobájában, nézte a sötét íróasztalt, a merített, fehér papírlapokat, a barna tintát, acéltollat; szívesebben ment volna egy tanácskozásra, színészbarátai közé a kávéházba, akadémiai ülésre, bárhová, pedig az utóbbi hetekben egyre vágyódott, hogy végre itt ülhessen, magában, munkája fölé hajolva. Fogta a lapokat és egyenként margót hajtogatott rajtuk – jó nagy margót, legalább hét centimétereset, aztán címet választott: ez volt a legkönnyebb. A rengeteg javítástól, áthúzástól, betoldástól időről időre utálkozva elfordult. Április 29-én a Radical Körben ebédet adtak a kolozsvári küldöttek tiszteletére és a pohárköszöntőt Wesselényi Miklós mondta. Vörösmarty mellette ült, s amíg vak barátja, mint az öreg Teiresziász szónokolt, ő bizonyára kissé oldalra fordult, úgy nézett állva beszélő társára. A fenyegető tragédiáról beszélt Wesselényi, a fellázadt nemzetiségek magyarellenességéről, nagy erővel, romantikus dübörgéssel a legégetőbb gondról. Vörösmarty jól figyelt, egy-egy motívumot készülő tanulmányában is felhasznált, de a szavaknál kirívóbb, megrendítőbb volt maga a nagy testű, korán öregedett, vak látnok. Erős hangja, heves mozdulatai, arcának pusztuló fensége. Vörösmarty nézte.
Aztán újból a kéziratlapok előtt ült, olvasta-böngészte a már megírt részt, még javított, még törölt, kiegészített – s aláhúzta a külön bekezdésbe tett mondatot: „S végtére is a ki akarja a szabadságot, annak hinnie is kell azt.”
kép | vecteezy.com