AKIT MEGVÁLTOTT A PUSZTA

ISTENHÁTAMÖGÖTTISÉG

Leifur azon az estén érkezett New Szegedre, amikor a nyugati ég alja olyan vörösen izzott, mintha a puszta szélén valaki lassú tűzön főzne babgulyást, esetleg slambucot, de minimum kengurupörköltet a naplementéből. A karaván harminckét tevéből, hat hajcsárból, két szekérből és megszámlálhatatlan káromkodásból állt. A tevék porosan, sértődötten bólogattak, a férfiak pedig úgy támolyogtak mellettük, mintha nem ők vezették volna az állatokat, hanem a dromedárok vonszolnák őket maguk után. Leifur magas, csontos ember volt, szakálla fakószőke, szeme olyan világos, hogy a New Szeged-iek eleinte azt hitték, nem lát rendesen. Pedig nagyon is jól látott, talán jobban is a kelleténél, s éppen ez okozta a legtöbb baját.

A Dzsærdában Robert B. tiszteletes mellé telepedett. Nem azért, mert egyházi vigaszra vágyott, hanem mert a tiszteletes előtt állt a legnagyobb korsó Prága Lelke, s Leifur úgy vélte, aki ekkora sört rendel, annak bizonyosan akad türelme mások történeteihez. Márpedig Leifurt egyre jobban feszítette a vágy, hogy meséljen, hogy ne hallgasson tovább, hogy kiöntse végre a lelkét. Úgy vélte, erre a legalkalmasabb egy italt kedvelő, türelmes idegen a világ végén, az isten háta mögött, de még attól is olyan messze, hogy a legtisztább időben a legélesebb szemű tengerész a legmagasabb árbóckosárból sem látna el odáig. Robert B. valóban türelmes ember volt, kiváltképpen a negyedik korsó után, amikor már minden vallást egyformán igaznak, minden bűnt megbocsáthatónak, minden elbeszélést az isteni kinyilatkoztatás valamely félresikerült változatának tekintett.

– Izlandi vagyok – árulta el Leifur, miután a bemutatkozáson túlestek.

– Az merre fekszik? – érdeklődött a tiszteletes.

– Messze.

– Akkor jó hely – állapította meg Robert B., s intett, hogy hozzanak még két korsóval.

A sokadik Prága Lelke után Leifur beszélni kezdett. Nem egyenesen haladt a történetben, hanem kanyarogva, mint a víz, amely nem ismeri a medrét. Előbb a hó szagáról beszélt, aztán a tűzről, amely a föld gyomrából tört elő 1875-ben, amikor az Askja vulkán hamuja ráborult Kelet-Izlandra. A nappal éjszakává változott, a legelők megfeketedtek, az állatok úgy köhögtek, akár a vénemberek, az emberek pedig úgy jártak a hamuesőben, mintha már életükben saját sírjuk porát hordanák a vállukon. Leifur akkor fiatal házas volt. A feleségét Sigríðurnek hívták, a kislányukat Ástának. Miután a földjükön nem maradt más, csak fekete por, kövek és néhány makacs emlék, amelyet elcsomagoltak a lelkükbe, hajóra szálltak Amerika felé.

– Az ember azt gondolja, azért megy el, mert mögötte elpusztult valami – magyarázta Leifur. – Később rájön, hogy azért, mert előtte még nem pusztult el semmi.

Robert B. ezt följegyezte volna, ha tudja, hol a ceruzája, és ha egyáltalán szokása lett volna bármit följegyezni, mivel azonban sem a ceruzája nem volt kéznél, sem szokásává nem vált a jegyezgetés, csak hümmentett egyet.

Az Egyesült Államokban Leifur előbb rakodott, aztán fát vágott, végül északra sodródott, egészen Alaszkáig. Prémvadász lett. Hónapokra eltűnt a hegyekben és erdőkben, csapdákat rakott, nyúzott, a keze megfagyott, olykor éhezett, s közben azzal a rendíthetetlen hittel számolta a napokat, hogy minden hajnal egy-egy lépéssel közelebb viszi ahhoz az élethez, amelyet Sigríðurnek és Ástának ígért. Egy hosszú csapdázás után, amikor a szakálla összefagyott a leheletével, a csizmájába pedig beleszáradt a vér, hazafelé tartva, egy kisvárosban, amelyben még sosem járt, betért egy kocsmába. Csak egy pohárral akart inni. Az ember sok szerencsétlensége kezdődik ezzel a mértékletes szándékkal.

Másnap hajnalban az asztalra borulva ébredt. A feje úgy kongott, mintha odabenn bányászok dolgoznának serényen a csákányukkal, a gyomrában pedig egy egész kiéhezett farkasfalka üvöltött. Amikor fölemelte a kezét, észrevette, hogy nincs az ujján a jegygyűrűje. Átkutatta a padlót, a zsebeit, a csizmáját, még a sapkáját is kifordította. Sehol sem találta.

A csaposnő, egy vörös hajú, keskeny szájú asszony, végül félrehívta.

– Nálam van – mondta, és megmutatta a gyűrűt.

Leifur nyúlt érte, de az asszony összezárta az ujjait.

– Kétszáz dollár.

Leifur nevetett. Az asszony nem.

– Ha nem fizetsz, megkeresem a feleségedet, akiről részegen annyit gajdoltál. Elmondom neki, hogy te adtad nekem. Fizetségül az együtt töltött parázs éjszakáért.

Leifurnak kétszáz dollárja nem volt. Hetvenhárom dollárja, néhány prémje, két puskája, egy lánya és egy felesége volt, akinek a bizalmát többre becsülte mindennél. Könyörgött. Fenyegetőzött. Alkudozott. A csaposnő csak gúnyosan mosolygott, s minden mosolya csavart egyet a férfi torkára tekeredő, láthatatlan kötélen. Hogy ezután mi történt, Leifur a Dzsærdában sem mondta el egészen világosan. Azt állította, az asszony váratlanul élesen fölnevetett, ő pedig egyszer csak a nő nyakára fonódva találta a kezét. A nevetés előbb hörgéssé változott, aztán csönddé. Mire a férfi fölocsúdott, a vörös hajú nő már a fal mellett feküdt, nyitott szemmel, de már nem látott semmit.

Leifur megfordult. Öreg, görbe hátú kínai ember állt a lépcsőn, seprűvel a kezében. Tágra meredt szemmel bámult rá. Egy hosszú pillanatig nézték egymást. Azután a takarító kiabálni kezdett, Leifur pedig futni. A kocsma sajnos, fogadó is volt, ahová ő botor fejjel bejelentkezett… Pedig akkoriban Alaszkában tíz fogadóból kilencet nem érdekelte, ki száll meg benne, csak fizessen. Ezt az egyet éppen igen.

Még aznap éjjel elérte a legközelebbi kikötőt, ahol hamis néven elszegődött egy bálnavadász hajóra. Nem tudta, merre indulnak; abban a pillanatban minden irány megfelelt neki, amelyik távolabb vezetett a halott asszonytól, a takarító kiáltásától és saját nevétől. Hónapokig hánykolódott a tengeren. Bálnák vére festette vörösre a vizet, matrózok vesztek a hullámokba, és Leifur minden viharban azt remélte, talán most végre elég büntetést kap, elég lesz a halálfélelem és elég a kínzó öklendezés a kiengesztelődésre. De az óceán nem erkölcsi intézmény, nem ad föloldozást.

Japánban szállt partra, az amerikaiak által használt kikötőben, onnan egy portugál kereskedőhajón jutott Ausztráliába. Sydneyben levelet íratott a családjának, mert a keze reszketett, és amúgy is nehezen rótta a betűket. Azt üzente: él, dolgozik, s mihelyt elég pénzt gyűjt össze, maga után hozatja őket. Arról nem írt, miért nem tér vissza. Nemcsak azért, mert nem akart a bűnéről beszámolni. Addigra már maga sem tudta igazán az okot. Szinte biztosra vette, hogy senki sem keresi odaát, hiszen ahogy az alaszkai hatóságokat megismerte, az alapján igen valószínűnek tartotta, hogy a kutyát sem érdekli egy útszéli kocsma csaposnőjének a halála. Ha indult is nyomozás az ügyben, rég lezárták. Mégsem bírt visszatérni…

Karavánosnak állt. Három esztendeig járta Nyugat-Ausztrália út nélküli útjait. Tevékkel szállított lisztet, petróleumot, postát, koporsót, egyszer még egy pianínót is. Minden út után félretett valamennyit. A pénzt vászonzacskóban hordta a mellén, az inge alatt. New Szegedre érkezésekor már csak kevés hiányzott ahhoz, hogy Sigríður és Ásta hajójegyét kifizesse.

– Hamarosan együtt leszünk – mondta, s olyan rendíthetetlenül nézett Robert B. tiszteletesre, mintha neki kellene hitelesítenie ezt a kijelentést.

– Az Úr nem felejti el az övéit – felelte a tiszteletes.

– Én sem felejtettem el őket.

– Az nem ugyanaz – jegyezte meg Robert B., aztán mindketten ittak.

Másnap reggel Leifurt a patakparton találták meg. Arccal feküdt a sekély vízben, kabátja szétszakítva, testén csizmatalp és ököl nyomai. A vászonzacskó eltűnt a melléről. Eleinte halottnak hitték, de amikor kiemelték a vízből, vért köpött, s ez New Szegeden mindig is az élet egyik meggyőző bizonyítékának számított.

Három nap múlva tért magához. Első szava a pénz volt. A második az igazság. Keserű Rebek István kikérdezte a Dzsærda vendégeit, átvizsgálta a karavánosokat, megfenyegette a helybeli gazembereket, akikből kevesebb akadt ugyan, mint más városokban, de azért akadt néhány. Nem került elő sem a pénz, sem a tettes. Senki sem látott semmit, ami természetesen azt is jelenthette, hogy túl sokan láttak valamit és az ellenkezőjét ugyanúgy.

Leifur egy hétig feküdt. Amikor talpra tudott állni, elszántan elindult a város széle felé. Nem vitt magával vizet, élelmet, még kalapot sem. Keserű Rebek István utána szólt, Robert B. tiszteletes Isten nevét emlegette, a Dzsærda ajtajából pedig valaki, vélhetően Timothy, azt kiabálta, bolondság gyalog nekivágni a pusztának, neki elhiheti bárki. Leifur nem fordult vissza. Úgy ment bele a végtelenbe, mintha az nem a halált, hanem valamiféle kijáratot jelentene.

Három napig keresték. Egy hét múlva halottnak nyilvánították. Egy hónap múlva már azt mesélték, a saját árnyéka verte majdnem agyon a patakparton, mások szerint a kifosztója szelleme csalogatta a pusztába. New Szegeden a halállal sokkal gyorsabban megbarátkoztak, mint az élet legtöbb bizonyosságával.

Pontosan egy esztendővel később Leifur visszatért.

Nem egyedül érkezett. Egy szekéren döcögött be a városba, a bakon Sigríður ült mellette, és a már félénk kamasszá serdült Ásta. Mögöttük ládák, takarók és egy izlandi lávakő utazott, amelyet a család valamiért a fél világon át magával cipelt. New Szeged népe a főtéren gyűlt össze, és tátott szájjal bámult: a családot, akiket a puszta köpött ki magából.

Leifur később K. Rebek Istvánnak és a tiszteletesnek a Dzsærdában elmesélte, hogy amikor elindult, két nap múlva összeesett. Bennszülöttek találtak rá. Vizet adtak neki, árnyékba vitték, sebét bekenték, és hetekig magukkal hordozták. Amikor újra járni tudott, az egyik kiszáradt vízmosásban különös fényt látott a kövek között. Lehajolt, kikapart egy sárga fémdarabot. Arany volt. Tovább keresett, újabb érdarabokat talált. Nem sokat, nem annyit, amennyiből palotát, bányát vagy fél várost lehet venni. Éppen annyit csak, amennyi Sigríður és Ásta útjára kellett, meg arra, hogy Leifur visszajusson Sydneybe elébük.

– Véletlenül találtad? – kérdezte Robert B. tiszteletes nem túl elmésen.

– Véletlenül vertek meg. Véletlenül raboltak ki. Véletlenül indultam el meghalni. Véletlenül mentettek meg. Véletlenül találtam aranyat – sorolta Leifur. – Ha ennyi véletlen alakítja a sorsot, tiszteletes úr, az már maga a Gondviselés lehet.

Robert B. ezen sokáig gondolkodott, aztán rendelt négy korsó Prága Lelkét: egyet Leifurnak, egyet K. Rebek Istvánnal, egyet magának, egyet pedig annak a Gondviselésnek, amelyről nem tudta eldönteni, vajon megissza-e, amit elé tesznek. A negyedik korsó estig érintetlenül állt az asztalon. Másnap reggelre azonban kiürült.

Leifur és családja New Szegeden telepedett le. Házukat a patakparttól nem messze építették föl, nem messze attól a helytől, ahol az izlandit egy évvel korábban véresre verve találták.

– A puszta megváltotta – dünnyögte a bajsza alatt Keserű Rebek István, miután megitta az áldomást az elkészült otthonra.

Sigríður soha nem kérdezte meg a férjétől, mi történt Alaszkában, miért ment el. Persze, az is lehet, megtette, csak Leifur nem felelt. Sőt, meglehet, válaszolt is, ám a felelet nem került bele a városi legendába, mert túl nyugtalanító, túl súlyos, és ha foglalkozni kell vele, nem lehet jóízűen sörözni.

Ha viszont azt kérdezték Leifurtól, miért éppen New Szegedet választotta otthonául, mindig ugyanazt felelte:

– Itt ért a szerencsétlenség, amely meghozta a szerencsémet.

A New Szeged-iek szerették ezt a mondatot. Gyakorta idézték, többnyire amikor valami rossz történt velük, és szükségük volt rá, hogy a bajt ne valami végének, hanem egy még ismeretlen jó kezdetének lássák. Hogy Leifur szerencséje azt jelentette-e, hogy megbűnhődte a bűnét, azt senki sem tudhatja. A bűnök ugyanis nem tűnnek el attól, hogy az ember messzire utazik arról a helyről, ahol elkövette, attól sem, hogy családot ment, aranyat talál vagy házat épít. Legföljebb olyan mélyre kerülnek a lélekben, mint az arany a vörös föld alatt. És néha ugyanaz a csákány talál a bűnre, amelyik a megbocsájtásra.

kép | vecteezy.com