MONCSICSI
Csilla szüleinél matt linóleum fedi a konyhapadlót. Az ebédlőasztalt kockás viaszosvászon-terítő borítja, a széle felkunkorodott, és a sarokpadon ülve úgy szorulunk Csilla apja mellett, mint verebek a villanyvezetéken. Régimódi gombos telefonján bepötyögöm a hirdetésben megadott telefonszámot, odaadom neki, beszéljen ő. Az asztalon a sörösdoboz mellett a szamárfüles Piața magazin hever, az ingatlanhirdetések között bekarikáztunk néhány kiadó lakást, ezek közel esnek mindkettőnk leendő egyeteméhez, és a bérleti díjat ki tudják fizetni a szüleink. Ez most kicseng, súgja nekünk. Még pont ideálisan részeg, nem is részeg, csak ittas.
Csilla apja, mint az enyém, Csaba. Gyakori név a korosztályukban, ezt nem lehet lefordítani. Apám még megkapta kötőjellel nagyapám keresztnevét, a Bélát, és mivel majdnem minden román női név a-ra végződik, gyakran címeztek neki úgy hivatalos levelet, hogy doamna[1] Csaba-Béla. Néha még a Bélát is sikerült elírniuk Bellára. Doamna Bella az apátok fasza, morogta ilyenkor.
elkényelmesedett generáció
Egy nő veszi fel, Csilla apja úgy vigyorog a készüléknek, mintha a főbérlő látná. Sikeres román érettségi ide vagy oda, de ilyen beszélgetést, ahol központi fűtésről, kaucióról és közös költségről kell érdeklődni, nem tudtunk volna lebonyolítani. Anyám azt mondta, ők azért tanultak meg fiatalon románul, mi pedig nem, mert az ő idejükben nem volt magyar tévé. A külföldi filmeket se szinkronizálták, csak feliratozták románul. Én a Duna tévén futó Bűvöleten elkényelmesedett generáció vagyok, a Știrile Pro tévén gondolkodás nélkül tekertem át, és azt gondoltam, úgy leszek forradalmár, ha nem olvasom el Luceafărul mind a 98 versszakát az érettségire, elég, ha tudom, az 500 lejesen Eminescu van, na, nem mintha láttam volna bármikor is akkora címletet.

Csilla apja látatlanban lefoglalta nekünk a lakást, nincs sok időnk, szeptember végén költözünk Kolozsvárra. A nő euróban kéri a lakbért, e-mailben küld néhány képet a lakásról. Nagy része elmosódott vagy belóg az ujja. A lakást valószínűleg a rendszerváltás előtt újították fel utoljára.
Nem várom meg, amíg Csillának kellemetlen lesz az apja állapota, tudom, mikor kell lelépni. Pedig náluk nyugodtan cigizhetek a teraszon, a szülei nem mondják el az én szüleimnek, az anyja ballagásra is egy összecsavargatott ötven lejest csúsztatott a tenyerembe, az volt az első gondolatom, ez több, mint két egész csomag cigi.
akkor is kamuzott
Gyalog sétálok le a kilencedikről. L, akibe azóta vagyok szerelmes, hogy két éve elvette a szüzességemet, a hatodikon lakik. Már a hetediken a kanyarban összeszorul a gyomrom, rövidnadrágban vagyok, végigsimítom a lábam. Azóta borotválom, hogy egyszer elhúzta a kezét a combomról. Megállok hallgatózni az ajtaja előtt, de valószínűleg nincs otthon, ilyenkor még dolgozik. Ha hallok is valamit, az a szívem kalapálása. Legutóbb akkor láttam, amikor ballagási képet adtam neki, és a borítékba betettem egy összehajtogatott négyoldalas levelet. Pénz van benne?, kérdezte nevetve, amikor megfogta a vaskos borítékot. Egyszer Csilla is lement, erélyesen bekopogott hozzá, vissza akarta kérni a könyvemet, amit pár hónapja kölcsönadtam neki, és azóta se olvasott el. Nem nyitott ajtót, de Csilla azt mondta, hallotta valakivel susmogni odabent. Szerinte akkor is kamuzott, amikor a tömbház előtt futottunk össze vele, és úgy csinált, mint aki telefonál, de ő látta, nincsen senkivel hívásban, csak a háttérképe világított a füle mellett.
Betonból öntött szürke tömbházak előtt sétálok haza, blokkoknak hívjuk. A keleti blokkhoz tartoztunk, és még mindig blokkokban élünk. A Taps-térrel párhuzamos utcában lakunk, 1980-ban apám volt a lakás első lakója. Az elmúlt szinte negyven évben annyi változott, hogy különböző divatáruboltok, turkálók, bankok, gyógyszertárak nyitottak üzletet a földszinten. Amikor meglátom apám autóját a parkolóban, meggondolom magam, mégse megyek haza. A plébánia épülete mellett hátraosonok, a kisboltban veszek két szál cigit. A helyiség olyan pici és annyira telepakolt, hogy oldalazva lehet bemenni. Nincs felkapcsolva a lámpa, a villanykörtén és az áramon is spórol a bácsi. A legolcsóbb cigiből árul szálanként, kiskorúaknak is, dobozonként keres rajta néhány banit. Mondjuk, én már nem vagyok kiskorú, hamarosan tizenkilenc vagyok, de akkor is kiszolgált, amikor tizenhat voltam.

A bolt előtti gödrök pocsolyává teltek a pár órával korábbi esőtől. Továbbsétálok a játszótérre, a hinta nedves, megtapogatom a tenyeremmel, leülök, legalább most nem játszanak lent a gyerekek. Miközben cigizek, azt számolom, még másfél hónap, mire elköltözöm innen, és nem kell tovább bujkálnom, ha rá akarok gyújtani. Nem is egyetemre akarok menni, hanem innen el, nem tudom, milyen lesz elköltözni, nem tudom, azért várom-e, mert azt gondolom, várnom kell, vagy tényleg ezt akarom. Kinga, a nővérem, aki igazából a féltestvérem, de nem használjuk ezt a kifejezést, mindenkinek úgy mutat be, hogy a húgom, a múlt héten mondta, hogy élete legszebb időszaka volt a négy év egyetem Kolozsváron. Pedig neki az húsz évvel ezelőtt volt. Nekem sem szabad elherdálni. Azt is mondta, ő ott rontotta el, hogy miután diplomázott, hazaköltözött.
Maradnom kellett volna, meglátod, Kolozsvár szeles, de legalább nem olyan ködös és hideg, mint Csík, itt az emberek ősztől tavaszig belebetegszenek a szürkeségbe, és a nyár nem elég hosszú, hogy kiolvadjanak. Mikor húsvét után mentem vissza, télikabátban szálltam fel a vonatra, Marosfőnél már vetkőztem, Kolozsváron lenge felsőben szálltam le.
kevés dolgot szeretek magamban
Ellököm magam a hintán, egyre magasabbra hajtom, élvezem a lendületet, az arcomba áramló szellőt. A jobb kezemben még mindig ott az égő cigi, szívok belőle egyet, bal kezemmel kapaszkodom a láncba, fejemet hátravetem, úgy fújom ki a füstöt. A gyújtó kiesik zsebemből, nem nyúlok utána. A hajam hol a szemembe hull, hol a földet éri, amikor hátrahajolok. Kevés dolgot szeretek magamban, az egyik a hosszú hajam, mert végre lehet hosszú, majdnem a derekamig ér. Négyéves koromig nullás borotvagéppel szántotta végig a koponyámat a szomszéd borbély, hogy dús legyen. Legalábbis apám azt mondta, ezt majd egyszer megköszönöm neki. Félévente lesétáltunk a lépcsőn a hetedikről az ötödikre, és én tudtam, ha nem lifttel megyünk, akkor ez hajnyírás lesz. Egy alkalommal visszaszaladtam a lakásba, elbújtam a sarokba a vitrines könyvszekrény és a kanapé közé. Nem vágták le többet a hajam, olyankor nem, amikor nem én akartam.
Még nem akarok hazamenni, a nap kisütött, inkább átsétálok a városon, és átmegyek Kingához. Ő attól a féltestvérem, hogy csak az apánk közös, az anyánk nem. Úgy sajnáltalak, amikor megszülettél, vallotta be a legutóbbi születésnapomon, amikor nem hallotta más. Nem kellett visszakérdeznem, hogy miért, de rosszul esett.

Annak ellenére, hogy csak az apánk közös, nagyon hasonlít az arcunk, a sötét szemünk, anyám szerint még az is, ahogyan a tükör előtt cicomázzuk magunkat, pedig nekem nincsenek emlékeim a rövid időszakról, amikor Kingával együtt éltünk. A majdnem fekete hajunk is hasonlít, de az övé göndör, az enyém idétlenül hullámos, ha nem vasalom ki. Egyszer azt mondtam neki, igazából ő az anyám, csak lepasszolt az apjának. És a matek fejed kitől örökölted? Mert azt nem tőlem, válaszolta nevetve.
Kinga és férje, Ervin, a város áporodott szagú kultúrkocsmájával, az Ólommadárral szemben laknak. Recseg a fapadló, minden szék másmilyen, mert amikor megnyitották, ha vittél egy széket, kaptál három csapolt sört. A kocsmától felfelé, a meredek út jobb oldalán van az elhanyagolt Szabadság park, nem kaszálják a derékig érő gazt, odajárnak szeretkezni a részeg fiatalok. Tavalyelőtti nyáron ennek a parknak a padján lehajtottam a fejem L ölébe, és hagytam, amit különben utálok, hogy a hajamat a fülem mögé simítsa, és az arcomat cirógassa.
Kinga épp akkora résre nyitja ki a bejárati ajtót, hogy beférjek rajta, miközben lesben áll, hogy egyik cicája se szökjön ki az ötből. Nálam fiatalabb volt, amikor eldöntötte, nem akar gyereket, szerinte a nő csak gazdatest, a férfi spermadonor.
kinyílik Pandóra szelencéje
Az ebédlőben állok, az ablakból nézem a hátsó kertet, akár oda is kiülhetnénk, a napsütésbe, de nem merem megkockáztatni, hogy még egyszer kinyissuk a bejárati ajtót. Kinga tölt magának meg nekem szilvapálinkát, a fejét úgy veti hátra, mint én negyedórája a hintán. A falon lóg saját, egyetemista korában készített festménye. Szerinte a pillanatot ábrázolja, amint kinyílik Pandóra szelencéje, és az emberi nyomorúság kiárad a világba. Kicsi voltam, amikor először ezt magyarázta, aztán évről évre egyre többet láttam meg benne. A festmény sarkába festett spermákat tizenegyedik előtti nyáron fedeztem fel.
Képzeld, van lakásunk Kolozsváron, mondom neki, miközben nekem háttal a macskaalmot takarítja. Ó, de jó, én húsz éve kollégiumba mentem, már az első nap ellopták a matracom az ágyamból, amíg zuhanyoztam. Olcsó az albérlet, a lakás lepukkant, de azt mondtam otthon, bentlakásban nem tudnék tanulni. Aha, tanulni, vigyorog Kinga. A bentlakásokhoz vezető utat nem véletlenül hívják hányinger utcának.

Elmeséli, hogy fogadtak a szaktársaival, ki marad józanabb, ha minden kocsmában, ami a kollégium utcájában található, isznak egy felest. Nem emlékszik, ki nyert, de biztosan nem ő, mert aznap éjszaka a hetedik emeleti szoba ablakából hányt ki.
Ha megvárom, hogy besötétedjen, talán előveszi a cigánykártyáját. A kommunizmus alatt festette meg a lapokat titokban, magának és a barátnőinek jósolt belőle. Meg akarom kérdezni a kártyától, milyen lesz majd az egyetem, de úgy látom, nincs túl jó hangulatban, inkább hallgatok.
Leül velem szembe, tölt még egy-egy felest, még az előző is marja a nyelőcsövem. Nem szeretem a pálinkát, azért iszom, mert ez közös rituálénk. Figyelj csak, miközben ezt mondja, az arcom rezdüléseit fürkészi, hogy majd abból is olvasson. Nem értem, miért néz így, neki nem szoktam hazudni. Mély levegőt vesz és felteszi kérdését. Te visszarúgtál a faternak?
Ő hívja így apánkat, fater. Meg én olyankor, amikor vele beszélek róla. Legfeljebb idegen nyelven lehet az apánk, amit mi nem beszélünk.
Én? Mikor? Váratlanul ér a kérdés. Nem emlékszem ilyesmire.
visszarúgtál
A héten bent járt nálam a hivatalban, jobb kézfeje be volt lilulva, kérdeztem, mi történt, azt mondta, visszarúgtál neki. Nem tudom kiolvasni Kinga tekintetéből, azt gondolja-e, ilyet azért mégse tehetek, vagy nem érti, hogy volt bátorságom.
Komolyan? Nekem nem mutatta. Nem tudom, mikor történhetett, szerintem védekezni próbáltam és aközben. Nem volt szándékos, ha erre gondoltál. Kemény vagy, mondja, én sose mertem ellenállni. Felemeli pálinkás poharát, koccint vele az enyémmel, ami az asztalon hever, és lehúzza.
Szeretnék némi sajnálatot kisajtolni belőle, ezért elmesélem, ha elég gyorsan futottam a fater elől, akkor oda tudtam tolni az ágyamat a szobám ajtaja elé úgy, hogy mire odaért, már nem tudott bejönni. Ha nem voltam elég gyors, akkor simán eltolta az ajtóval az ágyat, és csak jobban feldühítettem.
Amikor később elköszönök Kingától és hazaindulok, szorosan megölel, ringatni próbál. Olyan kicsi baba voltál, amikor megszülettél, mint a moncsicsi babám, mondja, miután elenged. Csak akkora résre nyitja az ajtót, hogy behúzott hassal, visszatartott lélegzettel kiférjek rajta.
Este a vacsoránál rásandítok apám bütykös jobb kezére, amivel az ebédről maradt sült húst szeleteli. Valóban nagy, lila véraláfutás van rajta, olyan, mint a tűzfolt vagy gólyacsípés, vagy galaxis a világűrben.

Hárman ülünk az asztalnál, anyám idegesen tologatja, keresi a pontot, ahol nem billeg. Nem tud úgy enni, ha billeg az asztal sarka. A Pro tévén az esti híradó és az időjárás-jelentés között félórás sporthírek mennek, az nem érdekli a szüleimet, olyankor vacsorázunk.
Megint lenémítottad a kurva tévét?, kérdezi apám. Honnan tudom, ha mondják a meteót? Anyám nem válaszol, egész nap pótérettségit javított, fejben még az x-et deriválja, fáradt és nincs kedve vitatkozni, ahhoz sincs kedve, hogy a sporthíradó hangosan menjen a háttérben. Ha apám filmnézés közben kimegy cigizni, anyám kikapcsolja a hangot. Úgy se érted, angolul van, minek menjen hangosan? Azért bazdmeg, mert nem némafilmet akarok nézni! De idővel megszokta, hogy csak nézi a villogó fényeket, nem hallja sem a frontális autóütközéseket, sem a szirénákat.
Isten fizesse
Vacsora után beletörli bajszát az abroszba, már nem fintorgok, nálunk a szalvétába csak szendvicset pakolunk tízóraira, esetleg akkor kerül elő, ha vendégek jönnek, nagyon ritkán, születésnapkor vagy névnapkor, mondjuk Kinga és a férje. Nem igazán járnak hozzánk mások, én is akkor hívom át Csillát, amikor nincsenek itthon. Három éve szöktem meg a nyaralóból, azóta maradhatok egyedül a városban a nyári és téli vakációban. Isten fizesse a vacsorát, köszöni meg apám, és elsiet felhangosítani a tévét. Egészségedre, válaszolja anyám, miután egész idő alatt meredten bámult ki az ablakon. Tudom, az aznapi beszélgetéseit játssza újra fejben, és bosszankodik, melyik mondatnál nem azt válaszolta, amit kellett volna, és hogyan maradt alul a másikkal szemben.
A költözés előtt pár nappal átmegyek Kingához, hátha most előkerül a fiókból a cigánykártya. Rutinosan dugom át a kezem a résen a vaskapu kilincse fölött, és húzom el belülről a reteszt. A régi zsanér nyikorgására a függöny megrezdül nővérem hálószobájában, intek neki, jöjjön le. Hoztam egy üveg bort, meg akarom kérni, üljünk ki a kertbe, ami majdnem olyan elhanyagolt és gazos, mint velük szemben a fiatalok szabadságparkja. Ervin itthon van?, kérdezem, amikor megjelenik Kinga a lépcsőfeljáró tetején. Cigi kell? Lent találod a próbateremben. Meglátja a kezemben az üveg bort, visszafordul a lakásba dugóhúzóért és poharakért.

Lesétálok a lépcsőn a pincébe, amit részben próbateremmé alakított át Ervin, a helyiség másik felében Kinga lekvárjai sorakoznak. Nem kopogok, úgyse hallaná meg, kezében az elektromos gitárjával találom, a Marshall erősítőre kötve, őrlőfogai között pengetővel grimaszol az alternatív rockra, amit játszik. Amikor meglát, fejével a párkány felé int, ott hever a doboz cigije. Kiveszek belőle három szálat, na jó, még kettőt, és otthagyom. Amikor becsukom az ajtót, hátulról látom, ahogy ingatja fejét a ritmusra, és hosszú, copfba fogott őszülő haja a hátát söpri.
Mire felérek, Kinga a kerti kisasztalnál áll cseresznyevirág mintás selyem kimonójában, és próbálja kinyitni a bort. Leülök mellé, észreveszem az asztalon a cigánykártyát. A francba, inkább hozok pálinkát, mondja, amikor beletöri az olcsó parafadugót a palack nyakába. Add ide, belököm a hüvelykujjammal. Kiveszem a kezéből, kis erőlködéssel sikerül is, az üvegben ragadt dugó az ital tetején lebeg. Töltök egy-egy pohárral magunknak, csin-csin. Koccintás után beleiszom, érzem a parafamorzsákat a számban.
kezemben sörösüveg
Keverd meg, közbe gondolj arra, amit tudni szeretnél, tolja elém a paklit Kinga, vénái látványosan kidudorodnak vékony karján. Kezembe veszem a kártyákat, a lapok ujjaim között csúszkálnak. Szorosan behunyom a szemem, elképzelem magam, ahogy a csomagjaimmal nagyot lépve leszállok a vonatról Kolozsváron, ahogy bepakolom a ruháimat az albérlet dohos, molyirtó szagú szekrényébe, ahogy hátraengedem magam egy kád forró vízben a kék-fehér csempés fürdőben. Hallom a reggeli forgalmat és dudaszót, a városi buszon tolongok a kapaszkodó emberek mellett, hogy beérjek az egyetemre. A cipőm sarka néha beleakad a főtér macskakövei közé, ahogy órára sietek. Jó, ez nem hiteles, mert egyedül a banketten hordtam magas sarkút. Látom magam a főépület masszív, tölgyfa kapuját tolni. Péntek este egy diszkó bejáratában a pultos srác karszalagot ragaszt a csuklómra, az arcokat lesem a buliban, látok-e ismerőst vagy olyat, akit szívesen megismernék. Sorban állok a vécére, kezemben sörösüveg, ismeretlen lányokkal beszélgetek, mintha mindig is legjobb barátnők lettünk volna. Hazafelé Csillával egymásba karolva lődörgünk át a városon, mert nem maradt pénzünk taxira. Ilyen lesz majd? Milyen lesz majd?
Kinyitom a szemem, visszaadom Kingának a paklit. Négy sorba teríti a lapokat, figyelmesen nézi, ahogy összeállnak. Törökülésben ül, bal kezével térdén könyököl, állát kézfejére támasztja. Látok jönni egy szerelmes férfit, szólal meg. Mélyen a szemembe néz. És ki az?, kérdezek vissza.

Megjelenik előttem L arca, aki után még mindig vágyakozom. Azt akartam, én is fontos legyek neki. Akinek ölére hajtottam fejem a parkban, és hagytam, úgy rendezze a hajamat, ahogy neki tetszik. Akivel csillaghullást néztem tavaly augusztusban Somlyón az erdő aljában, és azt meséltem, a hullócsillagok angyalok eldobott égő csikkei, amikor Isten rajtakapja őket.
Kinga megérezte, hogy rá gondolok. Nem a Liliomtipró, válaszolja. Őt még nem ismered, a jövőben jelenik meg, itt, és rábök az egyik kártyára. Mit látsz még? Hogy tanulsz tőle, nézd, itt van mögötte a lelkész, és egy másik figurára mutat. Boldog leszek vele? Azt majd elmondod te, amikor megismerted, és mosolyogva összeborogatja a lapokat.
barátkozzon velem
Lassan iszom a bort, hogy minél később fogyjon el, jó itt együtt ülni a kertben, akkor is, ha a szúnyogok a bokámat csípik. Kingával nem voltunk mindig jóban. Óvodásként én nyomultam, hogy barátkozzon velem. Az első pár évben csak akkor találkoztunk, amikor valakinek születésnapja volt a családban. Olyankor rajzoltam neki, akkor is, ha nem őt ünnepeltük. Volt, amikor pirosra satírozott szívecskébe írtam kettőnk nevét. Pár éve bevallotta, az elején összegyűrte, és kidobta, de van néhány, amit Ervin kihalászott a szemétből, kisimítgatott, és eltett emlékbe.
Moncsicsi, gügyögi megint elköszönéskor, mintha gyerekhez beszélne, közben hideg kezével megszorítja a kezem.
Három nappal később görcsbe rándult gyomorral és két bőrönddel állok a vonatállomáson a szüleim között. Apám kezén a folt augusztus óta begyógyult, anyám rövid frizuráját rendezgeti. Mindhárman megkönnyebbülünk, amikor bemondják, a Brassóból érkező, Kolozsváron áthaladó InterCity vonat pontosan érkezik, és két percet áll Csíkszeredában.
Felmászom a vagonba, apám feladja a bőröndöm, mire elhaladok a húgyszagú vécé mellett, már indul is tovább a szerelvény. Anyám a peronról egyik kezével integet, a másikat a homlokához emeli, belesüt a nap a szemébe. Apám a kocsikulcsot keresi a zsebében, én meg nézem, ahogy távolodom, és nem tudom leolvasni szülővárosom román nevét a lepattogzott festékű várostábláról.
Amikor már nem látjuk egymást, leroskadok az ülésre, Gyergyóig nem tudom abbahagyni a sírást. Eddig se volt otthonom, nincs mit elhagynom, és nincs, amire azt mondják, hazamentem.
[1] Hölgyem megszólítás románul
kép | vecteezy.com