VÉSZKIJÁRAT

SZÓ_KÖZ: SZABADULÓSZOBA

A recepción Stefannak háromszor kellett aláírnia ugyanazt a nyilatkozatot. Először azt, hogy saját akaratából érkezett. Másodszor, hogy érti a döntés következményeit. Harmadszor pedig, hogy az előző két aláírás között nem változott meg semmi.

Ezen elmosolyodott.

– Volt már, aki a harmadiknál meggondolta magát?

A recepciós felnézett.

– Természetesen.

– És akkor?

– Hazament.

A válasz egyszerűsége megnyugtatta.

Két éve készült erre a napra, bár sokáig nem tudta, hogy készül. Eleinte a bal lába fáradt el hamarabb, aztán egy reggel az inggomb nem akart átmenni a lyukon. Sokáig nézte a két kezét, mintha azok rontottak volna el valamit. Később megtanulta, hogy az embernek milyen sok apró izomra van szüksége, hogy egyetlen gombot átnyomjon egyetlen lyukon. Olyanokra, amelyeknek még a létezéséről sem tudott.

A teste lassanként tárggyá vált. Olyasmivé, amit vinni, emelni, forgatni kell. Még benne lakott, de egyre kevésbé érezte magát otthon.

Az orvos nem mondta meg, mennyi ideje van. Hónapokat emlegetett, éveket, statisztikákat. A végén hozzátette, hogy minden eset más. Stefan azt kérdezte, mikor jön el a nap, amikor már nem tudja majd megvakarni az orrát. Az orvos erre sem tudott felelni.

A kapszula kisebb volt, mint a fényképeken. Fehér, fényes felületű dodzsemszerű tárgy, lekerekített szélekkel. Egy pillanatra kifejezetten szépnek tűnt.

– Mint egy futurisztikus koporsó – mondta.

A mellette álló ápolónő nem reagált.

– Vagy mint egy szabadulószoba.

Régen egyszer elment egy ilyen játékra a lányával. Pincében kellett megtalálniuk három kulcsot, miközben a falon a vörös számláló visszafelé pergett. Amikor tizenöt perc maradt, a lánya pánikba esett. Ő akkor megmutatta neki a vészkijáratot.

Nem kell félni, mondta. Ez csak játék. Ha akarjuk, bármikor kimehetünk.

A mondat most váratlanul eszébe jutott.

A testében nem volt vészkijárat.

Ezért jött ide.

Beült a kapszulába. Az ápolónő segített elhelyezni a lábát. Ezt különösen utálta. Nem a segítséget, hanem a pillanatot, amikor valaki megemelte a bokáját, és a lába engedelmes tárgyként követte az idegen kezet.

– Így jó?

– Jó.

A fedél lassan rácsukódott. Odabent tompa fény izzott. Egy hang elmondta, hogy még megszakíthatja a folyamatot.

Stefan becsukta a szemét.

Még egyszer megkérdezték tőle, biztos-e a döntésében. Bólintott. Nem érzett semmi különöset. Talán csak fáradtságot. Megkönnyebbülést, hogy nem kell többé számon tartania az utolsó dolgokat. Az utolsó zuhanyt. Az utolsó sétát. Az utolsó alkalmat, amikor még fel tud állni egy székből. Az utolsó mondatot, amit segítség nélkül ki tud mondani.

Most már nem lesznek utolsó alkalmak.

Csak ez az egy.

A fény elhalványult. Valami viszketni kezdett a jobb szemöldöke fölött. Először nem törődött vele. Aztán felemelte a kezét. A karja lassan indult meg, mintha víz alatt emelné. Félúton megállt. Várt, majd újra megpróbálta. A mutatóujja hozzáért a homlokához, csak néhány centivel lejjebb.

Majdnem.

Nevethetnékje támadt. Két év alatt megtanulta, hogy az élet nagy része néhány centiméterből áll. A pohárig. A kilincsig. A villanykapcsolóig. A saját arcáig.

Megpróbálta még egyszer. Most közelebb ért. És ekkor eszébe jutott, hogy talán holnap sikerülne.

Holnap.

A szó úgy hangzott, mintha valaki véletlenül ott felejtette volna. Hónapok óta kerülte. Holnap felhívom. Holnap elolvasom. Holnap megpróbálom.

Holnap.

Kinyitotta a szemét, és megpróbált feljebb csúszni. Nem sikerült. Oldalra fordította a fejét. A kapszula belseje hirtelen kisebbnek tűnt. Kereste a gombot. A kart. A vészkijáratot. Nem emlékezett rá, hogy hol van. Amikor elmagyarázták, nem figyelt.

Mert akkor még nem akart kijutni.

– Meggondoltam magam – lihegte.

A hangja idegenül kongott a parányi térben.

A jobb válla fölött meglátott valamit. Egy kapcsolót. Talán az lesz az. Nem volt messze. Csak néhány centi.

Felemelte a karját. A könyöke remegett. Az ujja elindult fölfelé. Most először nem haragudott a kezére. Várt rá, mintha lassan mozgó állat volna, amelyet nem szabad megijeszteni.

Gyerünk!

Még egy kicsit.

Érezte a szívverését. Érezte a nyelvét a szájában. A verejtékcseppeket a tarkóján. A jobb sarkát, ahogy hozzáért a kapszula falához. Érezte a mellkasa emelkedését.

Évek óta nem érezte ennyire a testét.

Az ujja közeledett a kapcsolóhoz. Már alig maradt köztük valami. Egy ujjperc. Talán kevesebb.

Aztán a karja megremegett.

Megállt.

Stefan nézte a kezét.

Várt.

Mint aki egy bezárt szobában végre megtalálta a kijáratot, és most azon gondolkodik, elfordul-e még a kulcs a zárban.

kép | vecteezy.com