TEGNAPUTÁN 23.
TEGNAPUTÁN
Új sorozatunkban folytatásos történetet indítunk, amelyben a részeket más-más szerző írja.
ÜDVTÖRTÉNET
A hivatkozásaira kényes történésznek meg kell jegyeznie, hogy a derritológiai apokrif-hagyomány több irányzatot is számon tart, hogy milyen viszonyban volt a Megváltó és édesanyja, Elsabi. Jóllehet a megváltástörténet szereplőinek személyes viszonya nem képezi az utóbb több rostáláson és reformáláson átesett liturgikus irodalom tárgyát, a ránk maradt krónikák mégis egybehangzóan – és joggal – keltik fel a modern történész érdeklődését. A merelitánus teológia reformált konszenzusa ugyan elveti a perszonalizációt és a krónikák narratív bálványimádását, a korai egyházi irodalom hatalmas szereplőgárdája és a rájuk rótt teológiai szerep tagadhatatlan (erről bővebben lásd az Ovidia és Gildstern vitát[1]).
A Megváltó később sokat idézett evangéliumi mondatai, „Nem tudom”, „Bonyolult”, „Hagyj békén” nem segítenek feloldani a kérdést. Anya és fiú viszonya azért is jelentős, mert Merel édesapjáról hiába történik említés a történet elején, a cselekménybe csak később lép be. A kései SFonte-kabbalizmus ezért majd megkísérli végleg kitörölni a merelitánus hagyományból, ezt azonban bebörtönzött és kiszabadított halász-paraszti népszerűsége megakadályozta. A kabbalista képrombolás egyirányúsága mindenesetre jelzi: Merel mellett egyetlen állandó és megkérdőjelezhetetlen szereplő található a történetben: édesanyja, világrahozója, a boldogemlékűnek nevezett Elsabi.
meglepő és tragikus
A Régens és a Trónörökös megtámadását követő interregnum a Lekvárfőző összeesküvés mellett az elbeszélés leginkább átpolitizált fejezetei közé tartozik, de az összeesküvéshez képest vékony karakterépítést tett lehetővé a krónikások számára – igaz, a történet végéhez közeledve, ennek érthető módon kevésbé érezték szükségét. Mindenesetre a drámaiságában kiemelkedő és számos szempontból meglepő és tragikus befejezés előtt a kevés meghitt jelenetek egyike a vízparti megpihenés meséje, amit a merelitánus kánon valószínűleg érintetlenül vett át az apokrif-hagyományból. A jelenet legelterjedtebb leírását illesztem ide, megőrizve a legtöbb mondat bevett változatát. A megpihenés-korpusz több apokrifben is hasonló fordulatokkal szerepel, ezért okkal feltételezhetjük, hogy valaha létezett belőle egy mára elveszett ős-leírás. A szövegben szögletes zárójelben jelzem, ahol a szövegváltozatok eltérnek egymástól.
MEGPIHENÉS A FOLYÓNÁL – ÖSSZESÍTETT, SZERKESZTETT VÁLTOZAT
Az öttagú csapat sötétedéskor ért a Frág folyóhoz. A Palota felől hullámzó szirénahangok szakadatlanul üvöltöttek az éjszakába – a Frágkapatosba vezető úton menekülők serege hömpölygött, de a szakadatlan szirénaszóban lassan megsüketültek, és ezzel hömpölygésük is alábbhagyott. Onnantól rendezett sorokban gyalogoltak, a halálos veszélyre közömbösen. Merel és társai egy ösvényen elváltak a tömegtől és a folyó egyik holtága felé fordultak. Sötétedés előtt nem tudtak volna a kereskedővárosba érni, sebeik és tagjaik fáradtsága megpihenésre buzdította őket.
Merel apja azonnal álomba merült a puszta földön. Mitike és Nerin a hatalmas zsák végein dőltek le. Elsabi fatörzsnek dőlt, a Megváltó egy nagyobb homokbucka tetejére ült és a Palota vészvillogóit nézte, amik megvilágították a süketen bandukoló menekülteket a főúton. Ahogy visszapillantott, Elsabi szemét látta fényleni. Most ketten voltak világító tekintettel: Elsabi szembogarán megcsillantak a Palota vészjelző vörös lámpái.
– Nem alszol? – kérdezte Merel.
– Az anyák nem mindig tudnak. Te napok alatt felnőttél, de az én idegrendszerem normális időben megy végig a szülés utáni rezdüléseken. Szólj, ha valami bajod lenne éjszaka, kitűnően felkészültem ilyen helyzetekre.
Kicsit hallgattak, fülükbe zúgott még a szirénahang, de a szirénán át még hangosabbnak hallották szeretteik alvó szuszogását.
– Még nem jött el az én időm, asszony – mondta hirtelen Merel. [Ezen a ponton egyes szövegekben a „Mi közöm hozzá?” vagy „Mi közöm mindehhez?” kérdés szerepel, amik bár egységesen árulkodnak a Megváltó zavarodottságáról, eltérő hangsúlyokkal jelölik ki Merel bizonytalanságát].
– Nénikéd az asszony. Hogy érted, hogy nem jött még el az időd?
– Akik gyurmázni akarnak a világgal, még nem végeztek. A régens halott, de a trónörökös is? A Krónikások krónikását valószínűleg megöltem. De az összeesküvők messzebb vannak, vagy valahogyan… hátrébb. A szakszervezetek és a kereskedők forralnak valamit, valószínűleg egymás ellen.
Lenézett a homokbuckáról, nehogy felébressze a többieket, de azok békésen aludtak a polipcsápokon.
– Úgy értem, nem tudom, mi most a feladatom.
Elsabi a fiát nézte, közben kezével földes göröngyöket pöckölt arrébb.
– Hogy ezt eldöntsük, előbb válaszolj. Amióta először felröppentek a Megváltó-pletykák a subderriten, meg akartam kérdezni: minek a megváltója vagy tulajdonképpen? [Elsabi kérdését egyes szöveghelyeken a következő formákban találtam meg: „Mi végre jöttél?”, „Mi végre vagy itt?” „Ki vagy te?” Hogy az apokrifek ebben nem értenek egyet, arra utal, hogy fiához hasonlóan Elsabi kételyeit is több irányból közelíthetjük meg, lásd Gildstern elemzését a Megpihenés-jelenet családi és politikai áthallásairól. Mindenesetre a hagyományban csak a bizonytalanság bizonyos].
– Na látod, anya – mondta Merel –, a kérdéseink ugyanazok.
– Csak mert ha szociális megváltó vagy – folytatta Elsabi –, lenne néhány ötletem, és ideje a szakszervezetekkel szövetségre lépned. Ha forradalmár megváltó vagy, a kereskedők a te embereid, hogy megbízol-e bennük, már a te dolgod. Lehetsz az egész emberiség megváltója is, bár szerintem ez lenne a legunalmasabb megoldás. Ebben az esetben a legegyszerűbb, ha előkapod a gyógyító érintésedet és összerakosgatod a Trónörökös csontjait, hogy legyen valami közéleti legitimációd. A többi, még spirituálisabb megoldásokat elhagynám most.[2]
– Nem nagyon tetszik, ahogyan beszélsz.
– Az anyád vagyok, szóval pont leszarom, kedvesem. Láttam annyi irracionalitást, amióta melletted vagyok, ami egy apácát is cinikussá tenne.
– Mi van, ha csak az a Megváltó vagyok, aki sosem látott édesapját megváltotta a zsarnok fogságából? Az nem lehet?
– Ohó, és most vissza a magánéletbe? – Merel anyja felkacagott[3] – Apa, te, én és a többi útitársunk mind letelepedünk a szülőfaludban? Amint találok egy USB töltőt, elkezdem pörgetni a frágotthon.org-ot, biztosan jók most az ingatlanárak, ha már küszöbön a Szomszéd Birodalom inváziója és az itthoni polgárháború. Nem addig van az, kisfiam. Attól tartok, túl nagy folyamatokat szabadítottál el a birodalomban, hogy most csak úgy visszavonulj egy turné után.
– Anya, nem hiszem, hogy érted: nem akarok Megváltó lenni egy olyan országban, ahol unikornisok vérét vesszük, és titokban mindenki kémkedik valaki után.
– Én pedig azt hiszem, Merel, te nem érted: ez már nem a te döntésedtől függ.
[Merel anyjának vitát eldöntő mondatáról szinte minden fennmaradt szöveg más verziót tartalmaz. A leggyakoribbak: „a birodalomhoz tartozol”, „a történelemhez tartozol”, „az életed nem a tiéd többé”. Különösen érdekes ezeket összevetni, mivel a verziók közti különbségek fényesen cáfolják az Elsabi-válasz nacionalista értelmezését, amit csak a kései szöveggyűjtés próbált ráerőltetni. Merel nem mint hazafi tartozik a birodalomhoz, hanem mint a történelem tárgya, tulajdona, edénye és elszenvedője].
Megint csendben voltak. Elsabi a fiához húzódott és ölébe vette a fejét. Merel engedte, hogy az anyja megsimogassa a haját.
– Okosan világít az arany szemed. Gyerekként magabiztosabb voltál.
– Hogyan tovább innen?
– Ki kell innunk ezt a poharat. Apa már megvan. Reggelre tudni fogjuk, kitört-e a háború és ki maradt élve a palotában. Talán új barátokat is szerzünk, még mielőtt eldől a sorsod. De ami a legfontosabb, végre beszélnünk kell a híveinkhez. Frágkapatoson szerzek magamnak egy töltőt, mert a telefonom már teljesen lemerült. Ha az megvan, regisztrálunk egy agitációs csatornát, merelmessiah.official, valami ilyesmi. Villámgyors kampány lesz, jól átgondolt és döntő.
– Régóta tervezed, hogy a PR-menedzserem leszel? – kérdezte Merel fanyarul, de a vicc héja alatt szomorúan.
– Fel a fejjel. A susnyáson túl a történelem vár.
[Egy általam felfedezett apokrif szerint az Istenanya ezután még elsuttogja: „Gyorsan lettél felnőtt, de remélem, sokáig velem maradsz”. A Megváltó így válaszol: „Áldott vagy az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse”, mire Elsabi finoman fültövön csapja. Az informális lezárást hivatalos üdvtörténetben nem, csak népi szájhagyományban fedeztem fel, ugyanakkor semmi sem igazolja, hogy a feltételezett ős-leírásban is szerepelt és nem csak későbbi hozzátoldás].
[1] Ovidia: Egy vita megnyitása. Gildstern: Az ököl simogatása. Ovidia: Káromlások. Gildstern: Egy vita lezárása. A szövegek a Frágliget folyóirat gondozásában jelentek meg.
[2] A mereliánus teológiának utóbb nem kevés fejfájást okozott a Megváltó világrahozójának látványos és félreérthetetlen ateizmusa.
[3] Lásd a Nevető Istenanya ábrázolásokat a reform előtti mereliánus ikonográfiában.
kép | Bornemisza Eszter művei, Csillag Pál fotói
