A SZOLASZTALGIA SZÉPSÉGE
WORLD PRESS PHOTO
„a művészetnek örökké az lesz a feladata, hogy az embereknek elmondja az élet bonyolultságát és szépségét”
Ha nem halt volna meg egy nürnbergi klinikán súlyos tüdőgyulladásban Csingiz Ajtmatov, a világhírű kirgiz író, a fenti mottó megfogalmazója, a Tengerparton futó tarka kutya című kisregény szerzője 2008-ban, bizonyára egyetértene azzal, hogy a pusztulás és az értékvesztés is az élet része, s mint ilyen, művészi nyersanyaggá tehető. Még akkor is, ha szorongás, düh, tehetetlenség kíséri, és megrendíti a jövő kiszámíthatóságába vetett bizalmat.
A táj és a közvetlen élettér fokozatos romlásával elillanó otthonosság-érzésnek például már neve is van: szolasztalgia, „környezeti otthonvesztés”. Kiszáradó tavak, folyók, termőföldek és kertek világa a klímaváltozás egyik oldalán, emelkedő tengerszint által elmosott part menti települések a másikon. A szolasztalgiához nem meglepő módon szinte kizárólag a gyász érzete kapcsolódik, csak ritkán a rezignáció, a melankólia, a beletörődés a megváltoztathatatlanba. Pedig ott leselkedhetne mindenütt – Schell Gergely klímapszichológus finoman hangolt gondolatához fordulva – a cselekvő remény is. Ami nem abból a vágyképből születik, hogy minden helyreállítható, hanem annak a vállalásából nő ki, hogy a bizonytalanság ellenére megtesszük, ami még megtehető.
De vajon a romlásként megélt átalakulás művészi ábrázolása képes lehet a gyász mögé tekinteni és mást, többet is láttatni azon kívül?
sehonnan sehová
A házban, ahol hamarosan homokszőnyeg lepi el a padlót, s ahová majd egyre magasabb dagályhullámok fognak be-betörni, már csak egy sehonnan sehová nem vezető cső jelzi, hogy valamikor még éltek és dolgoztak itt. De hopp, nem egy sombrero csücske, egy poncsó mintája meg egy halászcsizma bumfordi orra az ott, alig belógva a nyílás jobb oldalán? Nézzük meg jobban: hát nagyon nem. Egy ki tudja, miféle oszlop aljának meg tetejének a maradéka, középen az oldalfal kifakult foltjával.
Eközben micsoda rend van középen: a tengerre néző egykori nyílászáró áthidaló falának keskeny sávja, a seszínű égbolt, a fodrozódó víztükör, a szeszélyes föveny és az egykori előtér talaja – mint egy zászló csíkjai, épp csak kicsit meg-megdöntve a síkot, hogy minden nyugtalanítóbb legyen, és minden ugyanoda vezessen, felülről alulra, távolról közelre, kívülről befelé. Ahol a lehulló vakolat már a közelgő enyészet cikkcakkos körvonalait karcolja a falba.
És ennek a fekete-fehér kompozíciónak a közepén ott ólálkodik az Elmúlás Négylábú Tanúja. Talán az egykori házőrző. Talán az épület körül maradt, mert gazdáit erőszakkal kitelepítették, talán át-járőrözött a szomszédból, valamilyen itt felejtett csemege reményében. Majdhogynem mindegy: mivel a fényzugban nem tudunk semmilyen részletet azonosítani rajta, csak egy sötét árnyék. Szellemlény. Mintha egy animációból vagy reklámfilmből ugrott volna ide – stilizált mémkutya.
El kellett innen (is) mennie, de lám, legjobb barátja révén mégis itt az ember. Ám ha a helyzetre megszokottan a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzésével reagálunk, mi engedi mégis, hogy gyönyörködni tudjunk egy ilyen fotográfiában?
Talán meglepő, de nem a művészi erő vagy tehetség. Hanem végső soron annak felismerése és elfogadása, hogy mindaz, amit értünk és érzünk a kép mögött – az átalakuló táj, az elvesző otthon – valahol beleillik a világ és a Természet rendjébe, a lassú lefutású környezeti átalakulások osztályának év-tízezredek óta ismert és minden alkalommal túlélt képviselőjeként.
Alkalmazkodásunk is a folyamatok alakítása, nem puszta elszenvedése. Cselekvés, és nem lemondó beletörődés. Ismét Schell Gergely bölcs szavaihoz fordulva: az énhatékonyság-élmény (pláne, ha nem magányos erkölcsi teljesítményre épül, hanem másokkal végzett, látható eredményeket hozó közös tevékenységre) kapcsolatot tud teremteni a számunkra fontos értékek és a viselkedésünk között. Tanítómestereink, a történelem és a hétköznapi tapasztalat sokat segíthetnek abban, hogy képesek legyünk erre a morális salto mortaléra. De ne becsüljük alá a művészet szerepét sem: ismeretek másképp szerveződő darabkáival keres utat hozzánk, másfajta nyelven szólít meg, más érzékeinkre hat, de bőven ki tudja tágítani a világ személyes átélésének terét, horizontját és megértés-mélységbe torkolló sokszínűségét.
kép | César Rodríguez, Norvég Vöröskereszt, SNCA, The New York Times: Mexikó, klímaváltozás
Mexikó különösen érzékeny az éghajlati szélsőségekre, mivel területének 52%-a száraz vagy félszáraz övezetekben fekszik. Az elmúlt két évtizedben a környezeti katasztrófák miatt mintegy 2,7 millió ember kényszerült elhagyni otthonát, és az előrejelzések szerint ez a szám 2050-re akár 8 millióra is emelkedhet. Ez a projekt emberi léptékben mutatja be a változások óriási költségeit: a tabascói partvonalak gyors eróziójától – ahol a tengerszint háromszor gyorsabban emelkedik, mint a globális átlag – egészen a Monterreyben és Mexikó államban tapasztalható rendszerszintű vízhiányig, ahol a megújuló vízkészletek 1950 óta 81%-kal zuhantak.
Egy kutya kóborol Las Barrancas eltűnő partvidékén. Az óceántól függő halászok és családok a túlélésért küzdenek; sokan kénytelenek elköltözni. Veracruz, Mexikó, 2025. március 10.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info
