SZERETNI AKAROM
WORLD PRESS PHOTO
Szeretni akartam. Ahogy akkurátusan összehajtja a papír zsebkendőt orrfújás előtt, megvakarja az arcát a járomcsont alatt, egyesével megigazítja lábujjain a zoknit.
Csak azt akartam, hogy táncoljon. Súlytalanul, tükörfalú balett-termekben, sötétbarna színpadokon, csillogó parketteken. Csupa csipkében, csupa tüllben. Sercegő szalonnát sütött, amikor én koplalni akartam.
A széltől is óvtam. Akár emeletmagasan kifeszített kötélen is áttáncolok, hogy kimenekítsem egy lakástűzből, vagy a küszöbén alszom, hogy tudjam, épségben hazaért a vak éjszakában, evett és aludt.
Azt akartam, hogy kinyíljon, mint az orgona. Meghajoljon, mint magas fák az erős szélben, lebbenjen, mint a függöny a legkisebb fuvallatra a sarkig tárt franciaablak előtt. A fal felé fordult, amikor beszélgetni akartam.
Gondoskodtam róla. Szótlan szolgája voltam, minden szavára ugrottam. Lesikáltam megtapadó széklete nyomait a vécécsészéről, a sarat cipője talpáról, a faggyú sárga foltjait inge gallérjáról. Lestem óhajait.
A legjobbat akartam neki. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagytam, azzal biztattam, hogy másnak még rosszabb. Mintha emberi fül számára észlelhetetlen rezgéstartományban beszélnék, nem hallotta hangomat.
Elfáradt. Meglazult elemi késztetéseit kordában tartó fegyelme. Hajthatatlan lett, tűzzel-vassal harcolt, foggal-körömmel ragaszkodott. Hetekig vártam a pillanatot, hogy szót érthessünk. Megszaporodtak titkai.
Megváltozott. Alig ismertem rá, amikor fürdés után törölközőbe csavartam kopott haját, levágtam töredezett lábkörmét, szemöldökcsipesszel kitépdestem szőrszálait. Ha elfogytak az érvei, durva lett.
Egyre rosszabb véleménnyel voltam róla. Magamban csúnya szavakkal illettem, és hidegen figyeltem, ahogy beletörli a konyharuhába, majd visszateszi a fiókba a kenyérvágó kést. Marka mellé sepri a morzsát.
Sokat bántottam. Azokról mondtam rosszat, akik a legkedvesebbek voltak neki. Megsértettem érzéseiben, kicsúfoltam vágyait, nevetség tárgyává tettem gyengeségeit. Megvontam tőle a táplálékot.
Csenddel büntetett. Nem szólt egy rossz szót sem, csak nem nézett a szemembe. De én szerettem, nem tettem szóvá, ha készakarva rossz döntést hozott, elrontotta örömöm, esős időben folyton a torkát köszörülte.
A végére teljesen elvadult tőlem. Rezzenéstelen arccal hallgatta vádjaim és vicceim. Végtelen önuralommal vártam válaszát elkerülhetetlen, eldöntendő kérdéseimre. Hümmögését igennek és nemnek is lehetett érteni.
Pengeélen táncoltam. Sosem tudtam, mivel vívom ki haragját. Kiszámíthatatlan lett, mint a pusztító természeti katasztrófák, földrengés, vulkánkitörés, szökőár. Az első jelek után már nincs idő menedékbe vonulni.
A jéghideg könyörtelenség napjainak hívtam. Előre sejteni lehetett, ahogy felkapcsolás közben meglökte az állólámpát, az utolsó pillanatban elkapta, a műanyag talp megcsikordult. Órák kérdése, és kő kövön nem marad.
Elidegenedtünk. Először nem ismertem fel a jeleket, csak nagy sokára jutott eszembe, hogy a bontópereken ezt hívják elhidegülésnek. Amikor az öröm pillanatai közt feltartóztathatatlanul nő a távolság.
Nem maradt belőle semmi. Elnézem a régi fényképeken, amikor még duzzadt az erőtől, és majd kicsattant az egészségtől. Egyáltalán nem hasonlít önmagára. Csak a körme ápolt még mindig sovány ujjain.
Olyan lett, mint egy kisgyerek. Két szeme óriási, teste szőrtelen. Megigazítom feje alatt a horpadt párnát, elrendezgetem rajta a takarót. Etetem, itatom, mosdatom. Arcán örök csodálkozás, kezében táblagép.
Már nem kezdhetek vele semmit. Térde megduzzadt, könnye ragacsos lett, bőre szikes, mint a föld, feszül, mint a széltől dagadó vitorla. Jártányi ereje sem maradt. Tagjai ólomsúlyúak, csontjai zörögnek.
Haldoklik. Nincs, aki megfogja kezét, letörölgesse homlokáról az izzadságot. Azt kívánom, bárcsak hozzá lettem volna olyan jó, mint a virágokhoz. Már soha többé nem táncol. Mozdíthatatlan, mint a csend.
kép | Sanna Sjöswärd, a Corren megbízásából: Engla Louise
Engla Louise, egykori táncosnő, tízéves kora óta súlyos anorexia nervosában szenved. 46 évesen kevesebb mint 25 kilogrammot nyom, és 2019 óta szondán keresztül táplálják. A kutatók egyre inkább úgy tekintenek az anorexiára, mint a testet és az elmét egyaránt érintő betegségre. Okai még nem teljesen ismertek, feltehetően neurobiológiai, genetikai és környezeti tényezőkkel függnek össze. 23 évnyi kezelés után Engla Louise-t ma már terápiával nem kezelhetőnek tekintik, és otthon palliatív ellátásban részesül. A projekt célja, hogy szélesebbé tegye a súlyos étkezési rendellenességekkel élő emberek gondozásáról szóló vitát.
felső kép | Engla Louise apjával, Hans Ericssonnal együtt a Löfstad-kastélyba tett egynapos kiránduláson ünnepli 46. születésnapját. „A súlyos anorexiában szenvedő betegek nem részesülnek megfelelő ellátásban Svédországban” – mondja az apja. Norrköping, Svédország, 2025. szeptember 28.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info
