KAPCSOLATOK HÁLÓZATA
Az Istenember William Blake és Alekszandr Blok költészetében
„A művészet az alkotó szellem,
amely formába rendezi a káoszt.”
Alekszandr Blok [1]
A felvilágosodás során kialakult közmegegyezés szerint a természeti lények hierarchiájában az értelem ad kitüntető helyet az embernek. A kozmikus rend működésében megmutatkozó fizikai törvények felismerésében elért sikere fényében úgy tűnt, a ráció szinte osztozik a világot mozgató és örökké megújító időtlen energia hatalmában. A 18. század általában Newton nevével jelölte a tudományos gondolkodásnak a teljes világmagyarázat felé tett páratlan előrelépését.[2] Alexander Pope epigrammával búcsúztatta:
Természeten s törvényein az éj sötétje ült,
Isten szólt: „Legyen Newton.” S mindenre fény derült.
(Rakovszky Zsuzsa fordítása)
A természet világában bekövetkező katasztrófák (például a lisszaboni földrengés, 1755) és a történelmi eseményekben felszabaduló agresszív indulatok (például a francia forradalomban eluralkodó erőszak) azonban „az ész önelégültségét” hiú téveszmének mutatták, és ellenáramlatként megfogalmazódott a művészetben, a filozófiában, a társadalomtudományokban, hogy az észt morális kontroll alá kell helyezni, a szenvedélyeket fékek beállításával megfelelő irányba terelni[3], hogy összhangba kerüljön a tudás/ráció és a hit/intuíció között.
istenélmény
Káosz és rend, széthullás és összekapcsolódás, felbomlás és szerves egység között keres egyensúlyt a 17. század óta, körülbelül a cambridge-i platonisták fellépésétől az európai kultúra egyik vonulata: „a vallás és a tudomány szent szövetségének” kialakítására törekszenek.[4] Az alábbiakban bemutatom, hogyan feszíti szét a keresztény teológia fogalmi illesztékeit, és hogyan jeleníti meg saját mitikus költői világában Krisztus alakját két rendkívüli hatású modern költő, William Blake és Alekszandr Blok. Mindketten többek között Jakob Böhme protestáns miszticizmusa és Emanuel Swendenborg misztikus teozófiája szerint értelmezik saját istenélményüket. Univerzális, istennel telített világmagyarázat bontakozik ki verseikből, melyben a misztikus intuíció egyértelműen humanista morális felszólítással társul.
Az orosz irodalomtörténet-írásban régi hagyomány a folytonosság hangsúlyozása a romantika és a szimbolizmus között. Vlagyimir Zsirmunszkij, az orosz formalizmusból induló komparatista irodalomtörténész A német romantika és a mai miszticizmus címmel 1914-ben megjelent monográfiájában már kifejtette, hogy a korabeli szimbolizmusnak – azon belül Blok lírájának – vallásos irányultságát a német romantikáig lehet visszavezetni, s a német romantikát átjáró misztikus hagyományok a 19. században végig kimutathatók az orosz irodalomban.[5] Zsirmunszkij az angol romantikusokat is említi, de Blake nem került a látóterébe, holott már 1834-ben „Művész, költő, őrült” címen oroszul is megjelent egy ismertetés Blake művészi világáról. A 19. század végén és a 20. század elején az ezüst kor Blake-ben egyenesen a szimbolizmus megalapítóját látta. 1897-es az első orosz tanulmány, amely Blake sajátos kép- és hitvilágát Jakob Böhme és Emanuel Swedenborg látásmódjából vezeti le. 1904-ben „A szimbolisták előfutáráról” címmel Konsztantyin Balmont közölt esszét Blake-ről, és ő fordította először oroszra A tigrist.[6]
Blok azonban nem utal Blake-re, valószínűleg nem ismerte költészetét. Yeats legfontosabb mesterének tekintette, s ő adta ki elsőként Blake összes verseit 1893-ban, hosszú, értelmező kommentár kíséretében. A rokoni érzésekről, sőt, az azonosulás kényszeréről vall Yeats a kései, keserves, epilógus-szerű Egy holdnyi fű című versében: „Újra kell alkotnom magam, míg […] William Blake nem leszek, aki addig dörömbölt a falon, míg az Igazság nem válaszolt.”
a ráció felől
Az első angol nyelvű értelmezést Blake misztikus, teozófiai előzményeiről Henry Crabb Robinson írta. Robinson 1800 és 1805 között a Times tudósítójaként Frankfurtban, illetve Jénában, majd Weimarban élt. Minthogy a német szellemi miliőt jól ismerte, s az angliai irodalmi élet legjelentősebb figuráival baráti kapcsolatot ápolt, összekötő kapocsként működött a német szellemi élet és a háborús események miatt a kontinenstől elzárt angol irodalom meghatározó alakjai között. Blake-tanulmányát is német környezetben jelentette meg[7], ahol remélhető volt, hogy érzékenyebben reagálnak a költő világlátásának ezoterikus előzményeire. Angliában ugyanis a romantika első vonulata inkább az észszerű gondolkodásmódnak teret adva, a ráció felől igyekezett a keresztény teológiát minden „babonaságtól” megtisztítani, s az empirikus filozófia igényeit összeegyeztetni a halhatatlanság eszméjével. Angliában Robinson volt az első, aki 1826-ban Dorothy Wordsworth-höz írt levelében Blake művészi világát Jakob Böhme és Emanuel Swedenborg látomásos metafizikájával rokonította.
A mi történelmi perspektívánkból nagyon eltérő kulturális közegben működtek (amúgy is száz év választotta el őket): Blake-nek, akárcsak Bloknak, meggyőződése volt, hogy a forradalmakkal, háborúkkal terhes korszak, amelyben élnek, apokaliptikus idő, de megtisztulás követheti. Mindketten úgy vélték, a jelentős művész természetfeletti képességgel rendelkezik, hogy meglássa a jövő előjeleit korának kaotikus eseményeiben. Hitték, hogy a vallásgyakorlat kiüresedett formáit a művészetnek kell felváltania. Blok elit neveltetést kapott és értelmiségi kapcsolatrendszerének felhajtó energiájában részesült. Pályája elején Ljubov Mengyelejevának írt levelében fogalmazza meg, miért ír verset: „Vajon nem közeledem-e én is a tiszta művészet megtagadásához és ahhoz a felismeréshez, hogy a költészetnek szükségszerűen vallássá kell alakulnia. Régóta érzem ezt az irányultságot én is (de nem tudtam meghatározni, ahogy Bugajevnek,[8] D. Merezskovszkijnak és Z. Gippiusznak sikerült) … Felolvadok Istenben, szétáradok a világban és meggyötröm álmait.”[9] Korai naplóbejegyzésében kijelenti: „A versek imák”.[10]
Blake elszigetelt volt, a német romantikát nem ismerte. Rá az ultraprotestáns szekták és a művészvilág peremén működő mesterek ideológiája hatott leginkább, és száz évvel korábban még hangsúlyosabban tett egyenlőségjelet művészet és vallásos áhítat között. A Jeruzsálem (1804) című költeményében kijelentette: „… én nem ismerek más kereszténységet, sem más Evangéliumot, mint testnek is, léleknek is szabadságát, hogy a képzelet isteni művészetét gyakorolják.” [11] A Laokoon-metszet (1815) aforizmatikus kijelentései között olvasható Blok művészet-koncepciójával igen közeli rokonságot mutató tétele: „A művészet tanulmányozása ima” és „A művészet gyakorlása Isten dicsőítése”.[12]
Az orosz szimbolizmus történetének kétségkívül legvitatottabb költeménye Blok Tizenketten című poémája volt. A vers döbbenetesen idézi fel a sötét, havas, széltépte Nyevszkij proszpekten menetelő vöröskatonákat, a forradalmi események felszabadította féktelen energiát, amelyet „a szent harag” és a bosszú szenvedélye irányít. A ritmikai bravúrral egyedivé formált 12 részből, villódzó fényekből, fenyegető mozgásból, kaotikus hangokból összeállított 335 soros költemény zárószakaszában viharos széltől cibált vörös zászlóval a kezében a tizenkét vörösgárdista élén az utolsó sorban megjelenik Jézus Krisztus.
… Így vonulnak a nagy éjben,
nyomukban az éhes eb,
előttük a hóesésben
– véres zászló a kezében,
a golyó nem sebzi meg –
vad viharban, mord borúban,
fehér rózsa-koszorúsan,
hógyöngyösen, hófehéren
Jézus Krisztus megy az élen.
(Lator László fordítás)
A szimbolikus Krisztus nagy vihart kavart annak idején.[13] Blok maga is zavarban volt. Miután befejezte a verset, 1818. jan. 29-én ezt jegyezte naplójába: „Ma zseniális vagyok”. Az utolsó sorról viszont: „Nekem se tetszik a Tizenketten vége. Másképp szerettem volna befejezni. Mikor lezártam a művet, magam is csodálkoztam: miért Krisztus? De minél tovább néztem, annál világosabban láttam őt. És akkor ezt jegyeztem fel magamnak: sajnos, Krisztus.”[14] Később, ugyanebben az évben: „A marxisták a legintelligensebb kritikusok, és a bolsevikoknak igazuk van, ha tartózkodóan ítélik meg a Tizenkettent. De a művész tragédiája mindenképp tragédia marad. Ha volna valódi papság Oroszországban, nemcsak az az erkölcsileg eltompult emberekből álló osztály, amit papságnak neveznek, már régen ’világossá vált volna’, hogy ’Krisztus a vörösgárdistákkal van’. Aligha kételkedhet ebben, aki olvasta az evangéliumot és belegondolt, mit jelent…. Dicsőítettem volna Krisztust…? Én csak megerősítettem a tényt, hogy ha valaki azon az úton a hóvihar szemébe néz, Jézus Krisztust látja.” Két évvel később: „[A Tizenkettő] a legjobb mű, amit valaha írtam, mert akkor együtt éltem a történelemmel.”[15]
Blok költészetének olyan kompakt a nyelvi anyaga, hogy a szavak leginkább az ismétlődés által telnek meg szimbolikus tartalommal. A költemény keletkezésének idején több esszéjében is reagált a korabeli történelmi eseményekre, amelyekben feltűnik néhány pszichológiai és nyelvi motívum, amelyek a versben is szerepelnek.
Pár héttel a vers befejezése után Blok esszét írt Catilináról, a „római bolsevikről”, amelyben a „forradalmárt” így jellemzi: „Arról, hogy Catilina a nép barátja lett volna, és általában egyenlőségről álmodozott volna, természetesen szó sincs. Catilina forradalmár volt testestől-lelkestől; kegyetlen és gyakorlatias nép fia volt.”[16] Később kibővíti a forradalmár jellemzését: a versben is domináns szimbolikus szél motívumát újra felhasználva: „A szél nem az egyes emberek akaratából támad föl; vannak emberek, akik megérzik és mintha vonzanák a szélvészt: egyeseket csak a szélvihar éltet, úgy élnek és cselekszenek, hogy teleszívják magukat vele; mások belevetik magukat a szélbe, felkapja őket a szél, a széltől sodortatva élnek és cselekednek.
Catilina az utóbbihoz tartozott. Az ő korában olyan szél fújt, amely a régi pogány világot elsöprő viharrá növekedett. Felkapta őt a szél, amely az új idő hírnöke, Jézus Krisztus születése előtt fújt.”[17]
A vörösgárdisták élén haladó Jézus Krisztus ‒ a feltámadó szél analógiája is erre utal ‒ jelzi, hogy az apokaliptikus világzengést követően a világtörténelem, az emberi civilizáció újabb korszaka kezdődik, feltehetően elkövetkezik az evangéliumi ígéret beteljesülése.
a káoszban felsejlő új világrend
A Tizenketten előtt néhány nappal született Az értelmiség és forradalom című esszéjében a forradalom gerjesztette káoszról és a káoszban felsejlő új világrendről írt: „Mit gondoltak önök? A forradalom idill? Az alkotás nem zúz szét útjában semmit? Azt hitték önök, hogy ’vértelenül’, ’simán’ oldódik meg az évszázados viszály az ’alacsony’ és ’előkelő’ származás, a ’műveltek’ és ’műveletlenek’, az értelmiség és a nép között?… A borzalmakkal harcolni csak a szellem képes. Minek elzárni a lélekkel a szellemhez vezető utakat? A szépség amúgy is nehéz.”[18]
A zűrzavaros érzelmek és elszabadult indulatok foglyaként nem látjuk, hogyan emelkedik ki a lerombolt világból az új rend, a szépség. A költő küldetése pedig éppen az, hogy a történelmi és lelki átrendeződés irányát megmutassa. Éppen a Catilina-tanulmányban fogalmazza meg a művész küldetését: „A művésznek… az a feladata, hogy visszaállítsa az összefüggést, megtisztítsa a látóhatárt azoknak a semmitmondó tényeknek az összevissza halmazától, amelyek, mint vihardöntötte fa, eltorlaszolják a történelmi perspektívát.”[19].
Mielőtt belekezdett a Tizenkettőbe, 1918 elején Blok feljegyezte: „Csakis a zene tudja elhozni a megváltást.”[20] Gyöngyösi Mária Alekszandr Blok líra- és művészetfelfogásáról című tanulmányában megjelöli azokat az elemeket Blok szóhasználatában, amelyek a zene szimbolikus jelentéstartományát létrehozzák. Emlékeztet, hogy a komplex fogalom kialakulásában jelentős szerepe volt Nietzsche mitikus szóhasználatának, elsősorban A tragédia születése a zene szelleméből érvelésének. Blok kései, A költő rendeltetése című tanulmányában határozza meg a műalkotás születésének három fázisát. A folyamat az öntudatlanba, a káoszba történő dionüszoszi alászállással kezdődik, ezt követően a hallott hang számára a költőnek meg kell találnia a megfelelő szót, majd ki kell vinnie a művet a csőcselék közé. „… a nagy mű előbb-utóbb eléri a szíveket, véghezviszi a válogatást „az emberi salak halmaiban”, és így a formába foglalt harmónia, tehát a szépség, egyfajta hasznossággal, a nagy egészre kifejtett hatással párosul; a civilizáció kultúrává nemesül, a ’forradalmak viharában’ az ember Művésszé válik.”[21] Gyöngyösi idézi Blok naplóbejegyzését is: „A zene teremti a világot. A zene a világ szellemi teste.”[22] A pár héttel az októberi forradalom győzelme után írt Értelmiség és forradalomban Blok nem győzi sürgetni kortársait, hogy hallgassák a kor zenéjét: „A szellem zene. A daimonion egykor azt sugallta Szókratésznek, hogy hallgassa a zene szellemét.[23]
Egész testetekkel, egész szívetekkel, egész valótokkal hallgassátok a Forradalmat.”[24]
Blok akkor bizonyára „együtt élt a történelemmel”, vagyis egész valójával „hallotta a Forradalom zenéjét”.
A költészetében újra és újra megjelenő Krisztus szimbolikus jelenségtartalmáról szinte áttekinthetetlen mennyiségű értelmezési lehetőség gyűlt össze – itt csak egyetlen aspektusról szeretnék írni: vajon hogyan magyarázható a különös rokonság a romantikus Blake krisztológiája és Blok szimbolista Krisztusa között. Mi az a közös metafizikai, illetve teológiai hagyomány, amely látásmódjukat alapvetően meghatározta?
Blake, ahogy Blok is, általában transzracionális, misztikus látomásaira hivatkozott, amikor költői vagy grafikai megnyilvánulásainak értelméről kérdezték. Blok azt állította, hogy akármilyen makacsul nézte a tizenkét vörösgárdista menetét, annál tisztábban látta Krisztust az élen. Az Utolsó ítélet című metszetéről írt kommentárjában Blake így jellemezte sajátos látásmódját: „Ami engem illet, én állíthatom magamról, hogy egy pillantást se vetek a külső teremtésre, hogy annak rám semmi hatása nincs, számomra csak akadály. Olyan, mint a cipőmre tapadó kosz – semmi részem benne. ’De hát amikor feljön a nap’ – kérdezheti bárki –, ’te nem látsz egy fényes tűzkorongot az égen, olyasmit, mintha aranypénz lenne?’ Ó nem, nem, én a mennyei seregeket látom, amint így kiáltanak: ’Szent, szent, szent a mindenható Isten’. Én nem faggatom a testi szememet a látvány felől, ahogy az ablakot sem. Azon keresztül, de nem azzal látok.”[25]
A racionális gondolkodáson túllépő intuitív felismerésről, amit gyakran zenének nevez, illetve annak filozófiai előzményéről Blok 1902 elején írt egy levélben. Merezskovszkij vallásfilozófiai elképzeléséről vitatkozott a címzettel: „néha úgy érzem, ezen a ’reálisabb’ színtézisen kívül van egy magasabb rendű, még kívánatosabb szintézis is, amely belső megnyilatkozások által már most hírt ad magáról (körülbelül úgy, mint Plótinosznál és Szolovjovnál), de egyáltalán nem logikus, nem, ez már a végső apokaliptikus szintézis, amelyről megmondatott: ‘és semmi elátkozott nem lesz többé’. ‘És a Lélek és a Menyasszony azt mondja: Jövel.’ ‘Én vagyok az Alpha és az Ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó.’ […] a lépcső utolsó fokán felizzik az igazi értelem, és egyesül a második fok ’megérzésével’ és az első fok ’primitív nyerseségével’, és ’érzékiségével’ (amely talán nincs híján az ’életszerű’, eleven, nyers igazságnak).… Hiszen mindenre emlékezni kell. És lehet, hogy a lépcső legfelső fokán az is eszünkbe jut, amire csak gyermekkorunkban emlékeztünk, a ’létezés különösségére’, s tágra nyitjuk csodálkozó szemünket”[26] Tehát a szemlélet legmagasabb fokán az értelem, az érzés és a “primitív, nyers” érzékelés összjátéka során az ember megtapasztalja a létezés egységét, “a létezés különösségét”. Blok bibliai, illetve neoplatonikus/misztikus textusokat emleget levelében. Az idézetek a Jelenések könyvéből valók, s arra utalnak, hogy eljött az idő, amikor „az új Jeruzsálem Istentől alászáll a mennyből elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony”.[27]
Blake is jól ismerte a misztikusok látomásos élményéhez vezető felemelkedés stációit:
Most nekem négyes látomás ragyog,
Négyes látomás részese vagyok,
Négyes a látás gyönyöröm mélyén,
És hármas szelíd Beulah éjén,
A kettős Állandó. Egyszeres látástól
S Newton hitétől tartson Isten távol.
(Vámos György fordítása)
Blake nemcsak a newtoni percepciót ‒ ami Bloknál az első fok „primitív nyersesége” ‒ és az érzelmi kapcsolódást a fizikai világhoz ‒ Bloknál „megérzés” ‒ említi, mielőtt felizzik „az igazi értelem”, mielőtt megadatik a négyes látomás élménye, hanem a tudatalatti intuitív ösztönöket és ösztönzéseket is. Mitikus költeményeiben a Beulahnak nevezett tartományt is beiktatja a misztikus eksztázis előzményeinek sorába. Ez nyilván ugyanaz a szellemi tartomány, ahová Blok szerint a művésznek alá kell szállnia, hogy „kiszabadítsa a hangokat az őselemből”.
Blok Plótinoszra és Vlagyimir Szolovjovra hivatkozik, egy pogány, illetve egy keresztény misztikus látnokra, hogy hitelesítse saját tapasztalatát az Abszolút intuitív megsejtéséről, „az istenség elgondolhatatlan, kifejezhetetlen abszolútumának” misztikus tapasztalatáról. Blok szellemi világtapasztalatának értelmezésében feltehetően megerősítést nyert Plótinosz és Szolovjov metafizikájának „dinamikus panteista rendszerétől”.[28] Dukon Ágnes Szolovjov eszmetörténeti jelentőségét egy lezáratlan szintézis létrehozásában jelöli meg. „E ’kifejezhetetlen abszolút’ nevében az egymástól különböző tanok és filozófiai rendszerek igazságmagvai is egyesíthetők, s ezen a ponton megszűnik az egymással szembenálló eszmék örök ismétlődéssel fenyegető harca. Éppen ezért [Szolovjov] az egyes filozófiai rendszerek befejezetlenségében és nem lezártságában látja az emberi szellem fejlődésének lehetőségét.”[29]
Vlagyimir Szolovjov a felvilágosodást követően felerősödő vallási kételyekre, szkepszisre, a nihilizmus és az ateizmus térhódítására s az egyre növekvő társadalmi feszültségekre keresett megoldást. „A társadalmi viszonyokat kívánta… megújítani, hogy azt a kereszténységre alapozza, de mindezt csakis racionalista formában tartotta kivitelezhetőnek – ezt tekintette ugyanis az emberi nem legfőbb differentia specificájának ‒, vagyis a kereszténységet magát is racionális alapon tartotta újraértelmezendőnek, ami – meglátása szerint – a filozófia igazi feladata” – foglalja össze Farkas Zoltán.[30] Szolovjov remélte, „hogy a hit kibékülhet az ésszel, a vallás szociális alapelvei a társadalomban megvalósíthatók, a politikában keresztény szociális szellem érvényesülhet, a vallások és keresztény felekezetek egyesülhetnek. Szolovjov a „Minden Egységének” megszállottja, ennek az egységnek következetes hirdetője volt”[31] – írja Dévény István.
az Ég királynője
A „mindenegység” eszméjén alapuló univerzális keresztény teológia kidolgozására Szolovjov hosszan készülődött. 1875–76-ban Londonban a British Libraryben a misztikus, teozófikus, gnosztikus, kabbalisztikus irodalmat tanulmányozta.[32] Ehhez az időszakhoz látomásos élménye is fűződött, egy misztikus találkozás az Ég királynőjével, Sophiával, ami megerősítette kutatásai irányát. Ekkor tanulmányozta többek között Paracelsus, Böhme és Swedenborg írásait, hatásuk valamilyen formában beépült gondolkodásába és költészetébe. 1878-ban édesanyjának küldött levelében írta: „csak Böhme, Swedenborg és Paracelsus nyomán remélhető, hogy az ’isteni Bölcsesség’ művében el tudjunk mélyedni.” Érdeklődése a misztikus hagyomány iránt pályája végéig kitartott. Egyik utolsó levele szerint (1900 március) Jacob Böhme ismerte fel a kereszténység lényegét.[33] Ennek a misztikus, teozofikus hagyománynak Szolovjov a keresztény gondolkodás fejlődésében kitüntetett helyet adott: „Böhme és Swedenborg tanítása az őskereszténység teljes és legtökéletesebb megfogalmazása. Schelling pozitív filozófiája az első embrionális formája egy új kereszténységnek vagy egy, az Újtestamentumra épített egyetemes vallásnak, amely még gyönge és tökéletlen, Szolovjov magát ebben a fejlődési folyamatban helyezi el a harmadik korszakban”, foglalja össze Szergej M. Szolovjov a protestáns misztikus, teozofikus hagyomány szerepét Szolovjov vallástörténetében. [34]
1900-ban, halálának évében írta Szolovjov a Bruckhaus-Efron Enciklopédia Swedenborgról szóló szócikkét, amely Swedenborg rendkívül alapos ismeretéről tanúskodik, s egyértelművé teszi Szolovjov rokoni vonzódását a svéd egyházalapítóhoz, ugyanakkor világos elhatárolódását is tőle. A tudományos kutatóról épp úgy számot ad, mint a látnokról és a bibliai exegétáról. A legfontosabb megállapítása szerint Swedenborg Jakob Böhmét követően a teozófia legkiválóbb képviselője.[35] De Swedenborg, ahogy általában a neoplatonikusok és Böhme, nem ismerte fel az ellentétek dialektikus feloldódásának lehetőségét. „Mostanáig (az én rendszeremig) a spirituális alapra épített teozófiai rendszereknek nem volt helyes ismeretük a világfolyamatról: vagy teljességgel figyelmen kívül hagyták (neoplatonizmus, Swedenborg), vagy helyet adtak benne a véletlennek és önkényesnek (eredeti bűn): a kabbala, Böhme: mind a két irányzat az ördögöknél és az örök pokolnál köt ki.”[36]
Szolovjov kiemeli, hogy Swedenborg nem fogadja el a Szentháromság tanát, viszont magában Krisztusban hangsúlyozza annak hármas jellegű természetét: egyszerre isteni Isten, racionális ember és isteni-természet.
Szolovjov ír arról is, hogy Swedenborg a létezés manifesztációjának két formáját különbözteti meg: a valóságos vagy reális létezést, amely a korrespondencia elve alapján hozza létre a külsődleges világot, amely csak látszólagos.[37] „Semmi nem létezhet az anyagi világban, ami nem feleltethető meg valamivel a szellemi valóságban ‒ mert ha létezne, nem lett volna ok arra, hogy létrejöjjön és nem lenne rá lehetősége, hogy fennmaradjon. Az anyagi világban minden valaminek a hatása. S minden hatás oka a spirituális világban található, s ezen ok oka még mélyebben a mennyben.”[38]
ez a világ a tiéd
Ez a szimbolikus költészet alapgondolata. Az anyagi és a szellemi valóság közötti korrespondencia magyarázza, hogy „Jelképek erdején visz az ember útja… melyek a végtelen kapuit nyitogatják”, ahogy Baudelaire írta híres Kapcsolatok című szonettjében. Ilyen értelemben beszélt nagyon gyakran kapcsolatokról talán Blok is, például, mikor Vjacseszlav Ivanovnak kijelentette: „Szabad vagy ebben a varázslatos világban, mely kapcsolatok hálózata. Alkoss, amit akarsz, mert ez a világ a tiéd.”[39] Blake pedig egy esztétikai fejtegetésében a természeti valóság és az örökkévalóság közötti kapcsolatot szintén a korrespondencia elvével magyarázza: „Mindaz, amit a természet mulandó tükre mutat, állandó formájában az örökkévalóságban létezik.”[40]
Szolovjov az Előadások az Istenemberről[41] című könyvében fejti ki legrészletesebben, hogy teológiai, társadalmi és pszichológiai vonatkozásban egyaránt a mindenegység visszanyerésére van szükség, hogy az ember tökéletesedése által eljusson az istenember morális szintjére. A folyamat végpontja az Istenemberré válás. De ahogy Kiss Lajos András írja, „az ember csak a saját erejére hagyatkozva képtelen véghez vinni az egyetemes egység megvalósulását, mert Krisztus segítsége nélkül csak negatív, romboló egység megalkotásához van ereje.”[42] Szolovjov rendszerében, a panteista, immanens implikációk ellentételezéseként, Krisztus alászállását az anyagi világba ellensúlyozza a Böhménél, Swedenborgnál is jelentős keresztény szeretet elve, Sophia, aki az Isten iránti vágy energiájával egészíti ki Szolovjov dinamikus lélekábrázolását.
Mint a neoplatonikus Plótinosz rendszerében, a világmindenséget, a mindenegységet Szolovjov vallásbölcseletében is két egymással ellentétes mozgás örök egyensúlya tartja fenn, az emanáció, ami eltávolodást jelent a centrumtól, illetve a vágy, a központ felé igyekvő mozgás dialektikus szimultaneitása. Szolovjov rendszerében a Logosz az Istentől az ember felé irányul, a Sophia az embertől az Isten felé tartó elv.[43] Szofia és Logosz egysége Krisztusban valósul meg.[44] Szophia „lényegében véve ez az egység elve, minden létező lényege, amely összetartja a foszlékony világot”, írja Hajnády Zoltán[45], vagy Török Endre megfogalmazása szerint Sophia az a „kikerülhetetlen metafizikai szomjúság”, amely „az embert a teljes létezés felé vonzza”, hogy a teljes létezésben egyesülhessen „azzal, ami lényegileg minden, vagyis Istennel.”[46]
Sophia a maszkulin Logosszal azonos jelentőségű: az észelvűség ezen a ponton kiegészül a különböző feminin alakokban elképzelt abszolút szép elvével, az abszolút nőiség princípiumával.[47]
Szolovjovot a szimbolizmus második nemzedéke, főleg Belij és Blok „már-már kultikus rajongással” kezelte,[48] vallásbölcselete ‒ beleértve a krisztológiát s az attól elválaszthatatlan sophiológiát ‒ szinte mágikus hatást gyakorolt rájuk. Blok egyik Belijnek írt levelében megvallotta: „Krisztust kevésbé szeretem, mint Sophiát, dicsőítésben, hálaadásban és könyörgésben mindig Hozzá fordulok.”[49] A Tizenkettő megjelenése után Belij elmarasztalta barátját, hogy a poéma lezárásában Krisztust helyezte a vörösgárdisták élére, és nem Sophiát. „A keresztény tudat problémáiban én inkább logoszpárti vagyok, A. A. [Blok] pedig inkább kozmikus és Sophiára hangolt.”[50]
A Tizenketten zárósorában megjelenő alak – Belij és még maga Blok is hiába tanúsítja, hogy Krisztust látja benne – feltűnően androgün jelenség. Nem tudhatjuk, Blok elhatárolódása a saját meghökkentő verssorától tudatának milyen szintjén fogalmazódott meg. Mindenesetre azt is mondta: „gyakran én magam is gyűlölöm ezt a nőies kísértetet”[51] A gyöngyök, a fehér rózsák, a hófehér szín az eget a földdel összekapcsoló hóesést idézi, de az energikus szenvedélyek meghatározta maszkulin világban megjeleníti az ártatlanságot is, a szeretetet, Krisztus feminin kiegészítését: vagyis biztosítja a Logosznak Sophiával, a világlélekkel együtt alkotott teremtő teljességét.
Blake igen ritkán szólt a saját személyéről. Van azonban egy levele 1800 szeptemberéből, amelyben barátjának, John Faxmannak elmeséli szellemi fejlődésének legfontosabb történéseit: „Mennyei részemről [intellektuális fejlődésemről] elmondhatom: Gyerekként Milton szeretett, felfödte nékem arcát; / Ézsaiás prófétával Ezsdrás jött, érettebb éveimben Shakespeare nyújtott kezet; / Paracelsus és Böhme tűnt elém; iszonyat kelt a Mennyben / És lent a Pokolban, és rettentő változás árnya ülte meg a Földet. / Kitört az amerikai háború: sötét rémsége arcom előtt szállt / Az Atlanti óceánon át francia földre. Sűrű fellegek közt megkezdődött a francia forradalom.”[52]
ezoterikus hagyományok
Az angol irodalmi hagyományok mellett Blake éppúgy, mint Szolovjov egy fél évszázaddal később, fontos forrást talált a 16–17. századi ezoterikus hagyományokban. Swedenborgot a „legerősebb férfinek” nevezte, Sámsonnak, „kinek lenyírta haját az Egyház”.[53] De ő is kifogásolta, hogy Swedenborg nem ismerte fel az ellentétek dialektikus kapcsolatát: a Menny és Pokol házasságát Blake többek között éppen Swedenborg teológiájának, konkrétabban a Menny és Pokol látottak és hallottak szerint című műve korrekciójaként írta, mert látásmódját ebben a versében Paracelsus és Böhme világmagyarázatának gyenge utóérzéseként határozta meg.[54]
1757-ben, véletlenül éppen abban az évben, amikor Blake született, játszódott le Swedenborg sorsfordító élménye: látomásában megtapasztalta az Utolsó Ítéletet, s ezt követően megalapította az Új Jeruzsálem Egyházat. Az angliai swedenborgiánus Új Jeruzsálem Egyházát 1787-ben létesítették Londonban. A hittételek megfogalmazására összehívott konferencián 1789-ben Blake is részt vett feleségével együtt, s mindketten aláírták a konferencia által elfogadott swedenborgiánus manifesztumot. A manifesztumnak két olyan hittétele volt, amelyet Blake élete végéig magáénak vallott és műveiben fennen hirdetett:
„[…] minden olyan hit és vallási gyakorlat, amely nem Jézus Krisztus felé, az Istenember voltában [Divine Humanity] egy Isten felé, hanem egy láthatatlan és felfoghatatlan Isten felé irányul, közvetlenül arra szolgál, hogy aláássa a Szent Igét, és minden spiritualizmusától megfossza az Egyházat.
[…] az Úr Jézus Krisztus, a Megváltó az egyetlen Isten Földön és Mennyben és embervoltában isteni.”[55]
Henry Crabb Robinson megkérdezte Blake-et 1825 decemberében, mi a véleménye az akkoriban széles körben tárgyalt kérdésről, Istennek tekinti-e Jézus Krisztust. Blake gondolkodás nélkül azt válaszolta: „Ő az egyetlen Isten.” Majd hozzátette, „az vagyok én is, akárcsak Ön.”[56] Vagyis Blake hite az emberben oly szélsőséges, hogy egyenesen tagadja az emberi valóságtól független, transzcendens Isten létezését.
„Egyedül a szimbolikus Jézus, az ’Istenember’ képes egyszerre láthatóvá tenni az egyetemest és az egyedit, s az azonosulási vágy vele az egyetlen remény, hogy az egyedi formák közötti harmonikus egység helyreállhat. Ezt a harmóniát Blake úgy gondolta el, hogy az nem szünteti meg a sokféleséget: „… az Isten / ember, aki az egyedüli általános és egyetemes forma, / minden egyéni arc feléje törekszik, őt keresi szeretettel és együttérzéssel. / Minden átfogó és általános elv a jóakarattól való, / aki megőrzi az apró egyedeket, minden egyest saját individualitásában.”
Az Istenember, vagyis Jézus az egyetlen univerzális forma/idea, s minden más idea a szeretet által érintkezik vele.”[57]
Blake Krisztusának az egyik leggazdagabb ábrázolása a Jób könyvéhez készített illusztrációsorozat 14. metszete. A margón a bibliai teremtéstörténet hat epizódja látható, a metszet belső mezőjén pedig a misztikus eksztázis pillanatában Jób előtt feltárul a teremtés isteni rendje s egyben az emberben örökké működő teremtőerő dinamizmusa. A középpontban a keresztre feszített Jézus látható, aki egyben az Atya is, karjai átfogják az ellentéteket: az Apokalipszis négy lován szárnyaló napkorongos Apollónt s a másik oldalon a holdsarlós Dianát, aki kantáron két sárkányt vezet. Az alsó mezőben Jób látható, jobbján felesége, balján a barátai. Istennek, Krisztusnak és Jóbnak az arca azonos: a szentháromság eszméje Swedenborg nyomán Krisztusban testesül meg. Az emberi látásmód pedig újra rátalált a mindenegységre, a teljességre: a metszeten organikusan összekapcsolódik az érzékelés (Jób), az érzelmek (Diana), a ráció (Apollón) és a képzelet/a misztikus intuíció (Jézus).
Az illusztráció-sorozat egyik legérdekesebb kérdése Jób feleségének jelenlétére vonatkozik. A bibliai Jób történetben a feleség egyetlen versszakban szerepel (39,9), majd teljesen eltűnik a szövegből. Elképzelhető, hogy az Istenember és az isteni teljesség felé igyekvő ember közé kapocsnak Blake be akarta iktatni a végtelen szeretetet. Fontosnak tartotta a feminin és a maszkulin látásmód összekapcsolását, a Logosz és a Sophia egységét a kreatív világértelmezésben.
„A művész tragédiája mindenképp tragédia marad”, idéztem Blok egyik naplóbejegyzését 1918-ból. A művész tragédiája talán abból adódik, hogy ki kell kapcsolnia személyes ítéletét, ha meg akarja hallani a „zenét”, ha a káoszban fel akarja ismerni a Szépség megmutatkozásait. Keats egyenesen azt állítja, hogy a műalkotás megteremtésének sikere, a mű „intenzitása” attól függ, mennyire képes a költő megszüntetni saját egyéniségét, mennyire rendelkezik az önkioltó „negatív képességgel”, ugyanis „az igazi költőben a Szépség minden más megfontolást megelőz, jobban mondva megszüntet minden más megfontolást.”[58] A személyiségnek ezt az önként vállalt kioltását a teológiai terminusokban még igen gazdag romantikus elméleti írásokban gyakran hasonlították Krisztus önfeláldozó gesztusához a filippibeliekhez írott levél egyik szakasza alapján: „önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén.” (Fil. 2,7) Blake legkidolgozottabb szövege a költészet mibenlétéről és a költő természetéről a Milton című költemény, melyben példaképének költővé érési folyamatát írja le. Mikor Milton kész elkezdeni küldetéses munkáját, így jelenti be indulását: „Az én célom, hogy a halál megvetését tanítsam és / Magunk bátor és méltóságos eltörlését… ímé jövök, önsemmisítőn, Ihlet fölségében”.[59]
Blok Jurij Annyenkovnak, a Tizenketten illusztrátorának így fogalmazta meg a Krisztus-ábrázolással kapcsolatos bizonytalanságát: „Az egészet újra megnéztem, néztem, néztem, s hirtelen eszembe jutott: Dürer… Krisztusa”.[60] Reeve szerint Blok az 1500-ból való „Önarckép prémes kabátban” című festményre célzott. Dürer a középkori ikonfestészet Krisztus-ábrázolásához igazodott: a férfi szimmetrikus arca, a nézőre koncentráló tekintete, áldásra emelt keze Krisztust idézi meg. Blok maga is gyakran azonosította verseiben a művészt Krisztussal.
Oroszország, ó, Oroszország,
Szélfútta dalaid, nincstelen,
Süppedt kunyhóid, könnyes orcád,
Akár az első szerelem!
Nem tudlak szánni! A keresztet
Vállamra emelem, megyek…
Add hát boszorkánymestereknek
Haramia-szépségedet.
(Lator László fordítása)
Krisztus alakja Blake, illetve Blok költészetében egyszerre sugall esztétikai és morális célzatosságot. Az isteni teljesség egyetlen megtapasztalható formájaként Krisztus „az univerzális forma, amely minden partikuláris formát tartalmaz, az univerzális képzelet, amelyen át az ember képes meglátni a valóságot, és az isteni princípium, mely egyrészt jelen van az ember lelke legmélyén, másrészt képes átalakítani erkölcsi világát, hogy elhozza számára a megváltást.”[61] Ugyanez a szimbolikus erőtér veszi körül száz évvel később Blok sejtelmes Krisztusát, aki a zászlót magasba emelve a tizenkét vörösgárdista/apostol előtt halad, s akinek alakját ugyanaz az esztétikai és morális aura veszi körül, mint Blake Jézusát. Egyszerre utal az emberi gondolkodás kreativitására és az ember morális értelemben vett képességére, hogy a káoszból kiemelkedve a jót, a rendet szolgálja. 1909 szeptemberében Blok levélben írja: „A művészet az alkotó szellem, amely formába rendezi a káoszt.” Pár nap múlva naplójába jegyzi: „A művészetben a forma az esszencia, a kreatív rend.”[62]
[1] Alekszandr A. Blok: Szobranyije szocsinyenyij. 1‒8. Hud. Lit-ra, 1962. 8, 293.
[2] A Google Ngram angol szövegkorpusza azt mutatja, hogy körülbelül 1690 és1780 között Newton volt a legtöbbet emlegetett szerző az angol irodalomban, aki a később kultikussá váló Shakespeare-t és Miltont is megelőzte a hivatkozások száma szerint. Zemplén Gábor: „A tudomány és a próza a 18‒19. században”. Az angol irodalom története: 1640‒1830, 2. köt. Szerk.: Komáromy Zsolt, Gárdos Bálint, Péti Miklós. Kijárat Kiadó, 2021. 2. 168‒176. 170.
[3] „Gyakorlati téren az értelem erőtlennek bizonyult a szenvedélyekkel és az érdekekkel szemben, a francia forradalom által felmagasztosított észuralom pedig az esztelenség és az erőszak vak káoszába torkollott.” Vlagyimir V. Szolovjov: Előadások az Istenemberségről. Ford.: Farkas Zoltán. Máriabesnyő, Attraktor Könyvkiadó, 2014. 147.
[4] Basil Willey: The Eighteenth-century Background: Studies in the Idea of Nature in the Thought of the Period. Chatto & Windus, 1950. 168.
[5] Viktor M. Zsirmunszkij: Nemeckij romantyizm i szovremennaja misztyika. Szent-Pétervár, 1814. 198–199.
[6] Vera Serdechnaia and Evgenii Szerdechnyi: „The Reception of Blake in Russia and the USSR”. Sibylle Erle and Morton Paley (eds.): The Reception of William Blake in Europe 2 vols. Bloomsbury Academic, 2019. Vol. 2. 501–532. 503.
[7] William Blake: Künstler, Dichter und religiöser Schwärmer, Vaterländisches Museum, 1811. 2, 107–136.
[8] Andrej Belij eredeti neve.
[9] Blok 1965, 7, 44–45.
[10] Idézi Gyöngyösi Mária: „Alekszandr Blok líra- és művészetfelfogásáról.” Filológiai Közlöny 68/3 (2022), 20–31.
[11]William Blake: Versek és Próféciák. Európa Könyvkiadó, 1959. 295.
[12] David V. Erdman (ed.): The Complete Poetry & Prose of William Blake with a Commentary by Harold Bloom, Anchor Books, (1965) 1988. 274.
[13] L. Bakcsi György: Blok világa. Európa Könyvkiadó, 1978. 180‒186.
[14] Bakcsi György fordítása, Bakcsi 186.
[15] Idézi Franklin D. Reeve: Aleksandr Blok: Between Image and Idea, Columbia University Press, 1962. 209, 210.
[16] Alekszandr Blok Válogatott művei. Európa Könyvkiadó, 1972. 393. Recski Ágnes fordítása.
[17] Blok 1972, 396.
[18] Blok 1972, 377–8.
[19] Blok 1972, 412.
[20] Idézi Sergei Hackel: The poet and the Revolution – Aleksandr Blok’s „The Twelve”. Oxford University Press, 1975. 45, 48, 27.
[21] Gyöngyösi 2022, 29.
[22] Gyöngyösi 2022, 29.
[23] Platón: Szókratész védőbeszéde 40ab.
[24] Blok 1972, 382. Várady László fordítása, kis igazítással.
[25] Erdman 565–566.
[26] Blok 1972, 647–648, 650. Az idézetek a Jelenésekből valók.
[27] Jel 21:2.
[28] Farkas Zoltán: „Szolovjov az emberibb emberért”. Szolovjov 2014. 178‒173. 174.
[29] Dukkon Ágnes: Vlagyimir Sz. Szolovjov, Vigilia 1980/2, 77‒79. 78.
[30] Farkas Zoltán: Vlagyimir Szolovjov. Attraktor Könyvkiadó, 2012. 178.
[31] Dévény István: Szolovjov és a világ vége. Holmi9/2, 1997. 204–215. 209.
[32] Farkas 2012, 19‒120
[33] Dévény 211.
[34] Szergej M. Szolovjov: Vlagyimir Szolovjov, Zsizny i tvorcseszkaja evolucija. Reszpublika, 1997. Idézi Irina Danilova: „Connexion mystérieuse: Emanuel Swedenborg et Vladimir Soloviov”. Slavica Occitania49/2019. 145–154. 147.
[35] Danilova 148.
[36] Szolovjov ifjúkori jegyzete, idézi Danilova 146.
[37] Danilova 152.
[38] Emanuel Swedenborg: The Secrets of Heaven in 2 vols. Vol 1, #5711
[39] Andrej Ariev: „The Intelligentsia without Revolution: The Culture of the Silver Age.” In Dmitri N. Shalin, 1–27. 14. https://digitalscholarship.unlv.edu/russian_culture/14
A Blok-idézetet lásd Blok 1962, 5. 426.
[40] Blake: Az Utolsó Ítélet víziója. L. Péter Ágnes (szerk.): Angol romantika: esszék, naplók, levelek. Kijárat, 2003, 132. Fordította László Noémi.
[41] Angolul először 1948-ban Lectures on Godmanhood címen jelent meg Peter Zouboff fordításában, majd 1995-ben Boris Jakin, a fordító a terminus angol nyelven elfogadott megfelelőjét használta, amikor Lectures on Divine Humanity címen adta közre Szolovjov előadássorozatát. Blake is a Divine Humanity kifejezést használja Krisztus meghatározására.
[42] Kiss Lajos András Szolovjov a gonoszról c. esszéjében Martin Heidegger legendás mondatára hivatkozik: Már csak egy Isten menthet meg bennünket.”
[43] Hajnády Zoltán: „Sophia és Logosz” Debreceni Szemle2. sz. (2007), 174‒184. 178.
[44] Farkas 2014, 180.
[45] Hajnády Zoltán: „Szakrális és démonikus nőalakok orosz poétikai kontextusban”, A női dimenzió, 2021/Tél, 1/1. 64–76. 71.
[46] Idézi Dukkon Ágnes: A veszélyes szépség útjain ‒ Eszmék, témák, kapcsolatok a klasszikus orosz irodalom világában. L’Harmattan Kiadó, 2021. 254.
[47] Hajnády 2007, 179.
[48] Bakcsi 34.
[49] Idézi Hajnády 2007, 183.
[51] Idézi Bakcsi 186.
[52] László Noémi fordítása, Péter 2017, 53.
[53] Blake: Milton 22. lap. 50. sor. Erdman, 117.
[54] 21. lap, Erdman 43, Blake 1959, 172‒173.
[55] Idézi Damrosch 281. Péter 2017, 39.
[56] Teológiai körökben heves vita zajlott a Szentháromság tanáról, miközben egyre nőtt az unitárius látásmód híveinek száma.
[57] Péter Ágnes: … ezentúl egybeforr ég, föld s pokol…William Blake illusztrációi a Jób könyvéhez.Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2017. 78. Blake: Jerusalem 38 [41] 119‒123, Erdman 185.
[58] Keats levelei. 2., átdolgozott kiadás. Vál., ford.: Péter Ágnes. L’Harmattan Kiadó, 2010. 47.
[59] Blake 1959, 268‒269. Fordította Tóth Eszter.
[60] Reeve 211.
[61] Leopold Damrosch Jr.: Symbol and truth in Blake’s Myth. Princeton University Press, 1980. 280.
[62] Sloane A. David: „Aleksandr Blok’s Cycle ’O Čem Poet Veter’: Symbol and Allegory”. The Slavonic and East European Review 31/1, 1987. 20–33.
kép | perplexity.ai
