HÁT MEGKAPTUK EZT IS

WORLD PRESS PHOTO

A kishúgom egyik téli este azzal jött haza, képzeljük, mondta már az ajtóból, beválogattak egy fény­képet a sajtófotó-világ­kiállításra, és ő is szerepel rajta.

Nem voltam oda, de nem szóltam semmit. Minek rontsam el az örömét?

Anyánk persze összecsapta a kezét, és áradozni kezdett, aztán apánkat akarta kicsalni sötét szobája mélyéről, a rozoga tévé elől. Csak az ajtóig jött. Fejét szokása szerint szelíden ingatva annyit mondott, „Jól van, kislányom!”, aztán kedvelt, koszlott papucsában visszacsoszogott a szórakoz­tató sorozatához.

Anyánk ezt megjegyezte, és később, sokadszorra, csúnya jelenetet rendezett apám igénytelensége miatt, egyelőre azonban fonto­sabb dolga akadt. „Te, hát meg kell ünnepelni, hogy híres lettél!”, harsogta.

Erre sem szóltam semmit. Legszívesebben visszahátráltam volna a lányszobába, egészen az emeletes ágyig – tulajdonképpen már kinőttem –, annyira kínos volt a helyzet. De nem akar­tam a húgomat magára hagyni. Anyánk szárnyalt. Biztosított bennünket, hogy a modell­kedés korántsem olyan könnyű munka, mint sokan gondolják. Nagyon is tudatosan kell készülni rá, fáradságos, és nagy fegyelmet kíván. A felkapott arcokat – de csakis a fel­kapott arcokat – viszont aztán busásan megfizetik szerte a világon. Utazgathatnak, és legjobb hotelekben lakhatnak – vagy legalábbis nagyon jókban. Az pedig, hogy kiből lehet felkapott arc, sokszor a véletlenen múlik. Olyasféle véletleneken, mint ez. Gyorsan le kell csapni rá és kihasználni. „Nálad rosszabb adottságokkal is eljutottak már a világhírig, édes lányom.”

Kis szünet.

Létezik ellentmondást nem tűrő mosoly.

Anyánk minden áldott nap emlékezteti erre a világot, mert szívén viseli az emberek sorsát. Ezek a sorsok aztán a szívburok fölé ragadva, s ott vaskos kérget képezve megkemé­nyedtek. Nem tudni, van-e még mögöttük valami lüktető, dobogó elevenség. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

Sokan úgy tudják – és emlegetik is –, hogy nagy szíve van. Ha ezt hallom, mindig összeborzadok.

Rólam anyám sosem mondana olyanokat, mint a kishúgomról. Nem vagyok szép. Hízásra hajlamos, átlagos kül­sejű fekete lány lett belőlem, aki beleolvad a tömegbe. Akkor sem táncolok, ha lenne rá al­kalom, annyira szégyellem suta mozgásomat.

Anyám két évvel ezelőtt ellentmondást nem tűrő mosollyal fogadta a hírt, hogy a városban fekete lányoknak is indul balettcsoport. Otthon kisebb szónoklatot tartott az idők kedvező válto­zásáról, az­tán dia­dal­mas arccal vitte a kecses mozgású Jessicát a beirat­kozásra, miután sikeres fel­vé­teli vizsgát tett. „Gazdagnak ugyan nem mondhatjuk magun­kat”, ismételgette, „de a bódé­város­tól azért már fényévekre járunk. Fényévekre.”

Ezt csak úgy mondja. Biztosra veszem, hogy nem tudja, mennyi egy fényév. De ha ezzel szembesíteném, kijelen­tené, hogy fölösleges volna valami számot bemagolni. Ez, tudhatnám már nagylány létemre, csak beszéd­fordulat. De ha nekem a fényév meg a szőrszál­hasogatás a fonto­s, azt is megérti. Nekünk már merőben más problémáink vannak, mint neki voltak.

ala­po­san megpróbált az élet

Ez igaz. Anyánk szülei összeismerkedésük után egy újra megnyitott bányatelepen kaptak munkát. Némi habozás után vállalták a pokoli munkakörülményeket, és hogy kiköltöznek a kissé rideg kolóniába – s már jött is a gyermekáldás. Nagyapám azonban fél év múlva meghalt egy bányaszerencsétlenségben. Nagyanyám dühöngve, jajgatva, kiabálva rótta a poros utcákat, berontott az irodákba, botrányt csinált mindenhol. Aztán egyik napról a másikra eltűnt. A szomszédok gyereksírást hallottak, nyitva találták a lakrész ajtaját, benéztek: a csecsemő ott feküdt rongyok közt, éhesen. Akadt a telepen több kismama, de nekik is dolgozniuk kellett. Egy hordozókendőben adták kéz­ről kézre anyámat: hol ez, hol az szoptatta, s minden éjjel másik ágy­ban aludt. „Én, drágáim, mindent a magam erejéből értem el, nekem senki nem segített. Alapít­ványi pénzen balettóra? Már akkor összetettem volna a kezemet, ha rendes ruhát kapok. Engem ala­po­san megpróbált az élet, és gyötör még ma is. Ti már a kényelembe szület­tetek.”

Anyánk, ha elkapja a fonalat, nem egykönnyen engedi el. Nem akarjuk félbeszakítani ezerszer hallott, s már unásig ismert elbeszélését, kivárjuk inkább, míg föleszmél, s ránk csördít: „Mi az, mit álltok itt? Menjetek a dolgotokra!”

Tény, jobb sorunk van, mint neki volt. Történelemtanárunk a főiskolán, akinek elmesél­tem, hogyan kapta húgomat szárnyára a világhír, azt mondja, látta a képet. Érti ő a lépcső mély szimbolikáját, igen, a feketék helyzete sokat javult a szüleink, főleg a nagyszüleink generációja óta. De. De.

Kérdőn néztem rá. „Ezt majd megbeszéljük”, mondta. Szeminárium után álldo­gál­tunk a folyosón. Én vállamon a hátizsákkal, ő hóna alatt könyvekkel. Az ilyen köztes helyzetek, ideig­lenességben lebegő pillanatok furcsa mód kedveznek a váratlan megnyilatkozásoknak.

Mondja el most a tanár úr, böktem ki.

Látta rajtam a kíváncsiságot. „Halkan mondom”, folytatta, „mert nekünk hálával kell fogad­nunk minden engedményt, jótéteményt, amit adományként kapunk. A radiká­lisok persze azt mondják, nem ajándékot kérünk, és nem is azt kapunk: ez jár nekünk. Közbül pedig az esélyegyenlőség-pártiak helyezkednek el.”

Ezt értem, bólogattam és a cipőm hegyét néztem.

„Azt már nem gondoljuk végig, tulajdonképpen mi felé törekszünk, mik ezek az adományok, jótétemények és pozitívumok? Minden tiszteletem a balettművészeké, de, már bocsánat, mit keres az egykor a francia királyi udvar szórakoztatását szolgáló műfaj, a maga helyhez és korhoz kötött angyalkás európai fantáziavilágával, pompájával, finnyás kellem­kedésével nálunk, idelent, a rabszolgasorba taszított, és onnan kifelé evickélő feketék között? Nekünk megvannak a magunk fakuló emlékei, a magunk mozgáskultúrája, a magunk álmai, vágyai és félelmei – miért nem azt táncoljuk el, a magunk módján? Pont annyira illik ide a balett, mint a nyugati nagy­váro­sok drága klubvacsorái hátterében eregetett blues-muzsika, melynek születését egykor nem pezsgő, hanem vér és veríték kísérte. Igen, már feketék is krikettezhetnek, golfozhatnak. Min­den lehetünk – ami nem mi vagyunk. Balet­tez­hetünk is, persze, a szülők hiúságának hízeleg, tudom, edzi a testet és az akarat­erőt – de mivégre, kérdem én? Mire akarjuk használni a tes­tün­ket, és mihez kell majd az akaraterő? Ezek lennének a lényeges kérdések. Akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy az életrendünket már nagyon régóta nem mi határozzuk meg: mások fantáziáit kell élnünk. A legmagasabb ambíció itt csak a ránk rótt szerep tökéletes eljátszása lehet. Illeg­hetünk tütüben, balettcipőben, öltönyben, aszerint, kinek mi jut. Akkor viszont joggal kérdez­heti maga is, hogy mit akar a tanár úr.

Tulajdonképpen nem sokat, de azt feltétlenül. Elmondani, hogy szép ez a világ és szépek a sajtófotók. De. De.”

Ránéztem. Már várta a nyugtázó pillantást.

Lehajtottam a fejem. Megint eszembe jutott az előszobai jelenet. A kishúgom tanácstalanul hallgatott. Anyám rám pillantott és fel­jajdult. „Mit állsz ott olyan fancsali képpel?”

Nem szóltam semmit.

„Irigy vagy a húgodra, mi?”

Megfordultam és bementem a szobámba. Életrendemet nem én határozom meg, a rám rótt szerep tökéletes eljátszásához semmi kedvem, mégis másvalaki fantáziáját élem. A tanár úrnak alighanem igaza van.

kép | Ihsaan Haffejee, a GroundUp számára: Joburg Balettiskola

Az apartheid idején Dél-Afrikában a balett a fehér kultúra kiváltsága volt, amelyhez a színes bőrű emberek nem férhettek hozzá. Ma a Joburg Balettiskola támogatott képzést kínál a történelmileg hátrányos helyzetű háttérrel rendelkező gyermekek számára Sowetóban, Alexandrában és Braamfonteinben működő telephelyein. A szülők elmondása szerint soha nem gondolták volna, hogy gyermekeik balettot tanulhatnak.

A Joburg Balettiskola fiatal táncosai a Soweto Színház színfalai mögött az évzáró előadásuk során. Soweto, Dél-Afrika, 2025. december 7.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info