JELEN

WORLD PRESS PHOTO

– Neve?

Megmondom neki. Leírja.

– Foglalkozása?

– Tanár.

A toll megáll.

– Tanítónő?

– Tanár.

Ezt is leírja.

Az asztalon egy üveg víz áll. Nem kínál meg. Nem is azért van ott. Az ilyen helyeken mindig van egy üveg víz az asztalon, hogy az ember azt higgye, itt majd sokáig kell beszélnie.

– Lakóhely?

– Most?

Fölnéz.

– A jelenlegi.

Megmondom.

– Korábbi lakóhely?

Guachavés.

A toll megint megáll, de csak azért, mert nem tudja, hogyan kell leírni. Betűzöm neki.

G-u-a-c-h-a-v-é-s.

– Mikor hagyta el?

– 2008-ban.

– Hónap?

– Június.

– Nap?

Erre nem felelek rögtön.

Egy tanárnak tudnia kell a napokat. Ezt gondolja rólam. Hétfő, kedd, szerda, június huszonnyolc, június huszonkilenc. A tanár tudja, mikor kezdődik a szünet, mikor van vizsga, mikor kell leadni az osztálynaplót. A tanárnak rendben vannak a dátumai.

A halottaknak is.

Nekem nincsenek.

– Megközelítőleg is elég – mondja.

Aznap reggel Camila lázas volt.

Ezt itt nem mondom el.

A nyomtatványon nincs olyan rubrika, hogy gyermekének testhőmérséklete.

Harminckilenc egész kettő.

Arra emlékszem.

A dátumra nem.

Camila hét éves volt, és amikor lázas lett, a teste olyan forró volt, mintha egész éjjel a tűző napon feküdt volna. A haja a homlokához tapadt az izzadságtól. Minden nyelésnél összerándult.

Azt mondtam neki:

– Nyisd ki a szád.

– Nem.

– A tanítványaim jobban engedelmeskednek.

– Akkor vidd őket orvoshoz.

Mindig ilyen volt.

Reggel hatkor üzenetet küldtem, hogy nem megyek. Azt hiszem, Piedadnak. Vagy Gracielának. Sokáig azt hittem, fontos lesz majd, hogy melyiküknek küldtem. Kerestem is később a telefont. Az ember azt képzeli, hogy ha mindent pontosan összeszed, egyszer eljut az igazsághoz.

De a telefon elveszett.

Piedad Anama.

Graciela Pantoja.

Maura Elisa Guerrero.

José Figueroa.

Négy név.

Ezeket nem felejtettem el.

Egy tanár sokáig őrzi a neveket. Néha tovább, mint az arcokat.

– Miért hagyta el a lakóhelyét?

A férfi ezt lassabban kérdezi.

Előtte van a papír. Valószínűleg ott is ugyanez áll:

A lakóhely elhagyásának oka.

– Féltem.

Nem ír.

– Konkrétabban.

– Megöltek négy tanárt.

Most ír.

– Kiket?

Elmondom a neveket. Mind a négyet.

A toll utánuk siet.

– Ismerte őket?

– Igen.

– Közeli kapcsolatban állt velük?

Mit jelent az, hogy közeli?

Ugyanazt a krétát fogni közel van? Ugyanazon az úton járni? Tudni, hogy Piedad kávéjába két kanál cukrot tesz, Graciela pedig soha nem eszi meg az ebédhez adott rizst? Tudni, hogy José időnként úgy tett, mintha nem hallaná, amikor a gyerekek csúnyán beszélnek?

– Kollégák voltunk.

Ezt le lehet írni.

Leírja.

Délre Camila láza lement. A rendelőből kifelé menet vettünk egy mandarint. Egyet kettőnknek, mert csak annyi apróm maradt.

Az út szélén ülve ettük meg.

Azt mondta:

– Anya, ha meghalok, holnap nem kell iskolába mennem?

– Ha meghalsz, egy egész hétig itthon maradhatsz.

Nevetett.

Én is.

Erre emlékszem a legjobban.

Hogy nevettünk.

Talán ezért nem mesélem el soha senkinek azt a napot rendesen. Az ember azt szeretné, ha azon a napon, amikor másokat meggyilkolnak, ő legalább szomorú lett volna reggeltől estig.

Mintha volna erre valami szabály.

Pedig én mandarint hámoztam. Nevettem. Megfogtam a lányom homlokát, és örültem, hogy már nem olyan forró.

A többiek pedig valahol máshol voltak.

Később azt mondták, a FARC.

Aztán mást is mondtak.

Az ilyen helyeken mindenki tudja, ki tette, aztán amikor kérdezik, senki sem tudja.

Gyerekkoromban úgy képzeltem a hazugságot, hogy az ember ismeri az igazságot, és helyette mond valami mást. Később megtanultam, hogy van egy másik fajta hazugság is:

Amikor mindenki mond valamit, és egyik mondat sem elég erős ahhoz, hogy meg lehessen benne bízni.

FARC.

ELN.

Hadsereg.

Fegyveresek.

Ismeretlenek.

A gyerekeknek mindig azt mondtam: a főnév egy személy, állat, tárgy vagy fogalom neve.

De vannak főnevek, amelyek mögött emberek bújnak el.

És vannak emberek, akik mögött főnevek.

– Fenyegették személyesen?

A férfi rám néz.

– Engem?

– Igen. Közvetlenül önt.

– Négy tanárt megöltek.

– Értem. De önt személyesen fenyegették?

Most már értem, mit akar.

A félelemnek címmel kell rendelkeznie.

Névvel.

Dátummal.

Lehetőleg aláírással.

– Nem jött senki hozzám papírral – mondom.

Nem mosolyog.

Én sem.

– Telefonon?

– Nem.

– Levélben?

– Nem.

– Üzenetben?

Gondolkodom.

Mit mondjak neki?

Hogy amikor egy faluban megölnek négy tanárt, az ötödiknek nem kell külön levelet küldeni? Hogy a halott kolléga is üzenet? Hogy van olyan mondat, amit emberi testtel írnak le?

– Nem – mondom.

Pipát tesz valahová.

Visszamentem az iskolába.

Nem másnap.

Arra emlékeznék.

Talán két nappal később. Talán három.

Az ember azt hiszi, a félelem zajos. Pedig nem.

Az iskola ugyanolyan volt.

A székek.

A tábla.

A repedés az ablak mellett.

Az egyik gyerek túl nagy betűkkel írta fel a dátumot. Letöröltem, és újraírtam.

Kisebb betűkkel.

Ez a tanár dolga.

Kijavítani, ami nem fér el.

Aznap huszonkilenc gyerek volt bent.

Harminckettőből.

Felolvastam a neveket.

– Jelen.

– Jelen.

– Jelen.

Egy fiú nem válaszolt.

Még egyszer mondtam a nevét.

– Tanárnő, nincs itt – szólt valaki.

– Látom.

Aztán mentem tovább.

Jelen.

Jelen.

Jelen.

Egy idő után azt vettem észre, hogy minden névnél megkönnyebbülök.

Nem azért, mert jó tanár vagyok.

Azért, mert válaszolnak.

Camila egyszer megkérdezte:

– Anya, miért rossz a koka?

A konyhában ültünk.

– Ki mondta, hogy rossz?

– Te.

– Én nem mondtam.

– Akkor Mateo.

– Mateo kilenc éves.

– Tíz.

– Akkor tíz.

– Az apukája termeszti.

Hallgattam.

A gyerekek kérdéseivel az a baj, hogy nem tudják, melyik kérdésre nincs rendes válasz.

– Egy növény nem rossz – mondtam.

– Akkor miért mondják, hogy rossz?

– Mert sok mindent csinálnak belőle.

– Mit?

– Gyógyszert is.

– És?

– Más dolgokat is.

– Milyen dolgokat?

– Egyél.

Bab volt vacsorára.

Camila evett.

Én arra gondoltam, milyen könnyű volna azt mondani neki, hogy a világ kétféle emberből áll.

Jókból és rosszakból.

Szegényekből és gazdagokból.

Gerillákból és katonákból.

Áldozatokból és gyilkosokból.

De tanár vagyok.

A hazugságot nem azért kell kerülni, mert bűn.

Hanem azért, mert a gyerek megjegyzi.

– Mikor döntött úgy, hogy elmegy?

– Nem döntöttem.

– Ezt hogy érti?

– Elmentem.

– De valamikor meghozta a döntést.

– Nem.

Felsóhajt.

Megmutatja a papírt.

– Asszonyom, nekem azt kell rögzítenem, mikor és milyen körülmények között döntött lakóhelyének elhagyásáról.

– Akkor írja azt, hogy éjjel.

– Melyik éjjel?

– Amelyiken már nem aludtam.

A férfi leteszi a tollat.

Most először néz rám úgy, mint egy emberre.

Vagy csak elfáradt.

A táskámba három rend ruhát tettem Camilának. Kettőt magamnak. Az oklevelemet. Az anyakönyvi kivonatokat. Egy zacskó rizst. Két füzetet.

Az egyik füzetet később kidobtam, mert elázott. A rizst megettük. A ruhákat Camila kinőtte. Az oklevelem még mindig megvan.

Az ember ilyenkor nem tudja, mit kell magával vinni.

Ha tudná, hogy örökre megy el, talán mást csomagolna.

De senki nem csomagol örökre.

Az ember három napra csomagol.

Egy hétre.

Arra az időre, amíg elcsendesedik minden.

Aztán egyszer csak nyolc év telt el.

– Miért Samaniego?

– Ott kaptam munkát.

– Volt ott családja?

– Nem.

– Ismerős?

– Néhány.

– Anyagi okból költözött tehát.

Ránézek.

– Nem.

Áthúz valamit.

– Akkor biztonsági okból?

– Igen.

– De azt mondta, munkát kapott.

– Dolgozni kellett.

– Értem.

Nem érti.

Én sem biztos, hogy értem.

Ez a papír azt szeretné, ha minden történésnek egy oka volna. Pedig az ember azért megy el, mert fél, és oda megy, ahol munkát kap, és azért dolgozik, mert enni kell adnia a gyerekének, és közben szégyelli, hogy életben maradt, és örül neki, hogy életben maradt, és mindez egyszerre igaz.

Ehhez kevés a rubrika.

Az új iskolában az első héten az egyik gyerek megkérdezte:

– Tanárnő, maga honnan jött?

– Guachavésből.

– Ott gerillák vannak.

– Itt is vannak gyerekek.

Nevettek.

– És félt?

– Mitől?

– A gerilláktól.

Nem válaszoltam.

Aznap azt tanítottam nekik, mi az ellentét.

Fekete – fehér.

Nagy – kicsi.

Közel – távol.

Világos – sötét.

Aztán egy kislány jelentkezett.

– Tanárnő, mi az ellentéte annak, hogy fél?

Bátor, gondoltam.

De nem mondtam ki.

– Nem tudom.

Nevettek, mert a tanár nem tudta.

– Házi feladat – mondtam. – Holnapra mindenki gondolkozzon rajta.

Másnap huszonhárom választ kaptam.

Bátor.

Nyugodt.

Erős.

Biztonságban.

Halott.

Ezt egy fiú írta.

Megkérdeztem tőle, miért.

Azt mondta:

– A halott már nem fél.

Nem javítottam ki.

A fényképész azt mondja, álljak oda.

2016-ot írunk.

Nyolc év.

Ezt már biztosan tudom.

Megmutatja, hova üljek.

Az iskolában vagyunk. Fény szűrődik be valahonnan, de a terem nagy része sötét.

– Ide nézzek?

– Ahová szeretne.

Nem tudom, hová szeretnék nézni.

Amikor fényképeznek, mindig azt érzem, hogy valamit bizonyítani kell az arcommal.

Hogy megtörtént.

Hogy ott voltam.

Hogy eljöttem.

Hogy félek.

Hogy már nem félek.

Hogy tanár vagyok.

A fényképész vár.

Én is.

– Van olyan személy, aki tanúsítani tudja, hogy a fenyegetettség fennállt?

A kérdést még egyszer felolvassa.

Talán azért, hogy pontos legyen.

– Tessék?

– Tanú. Valaki, aki igazolni tudja az elmondottakat.

Most én nézem a papírt.

Ott van rajta a hely.

Tanú neve.

Üres vonal.

Eszembe jut a névsor.

Mindig balról jobbra haladtam.

Név.

Jelen.

Név.

Jelen.

Név.

Jelen.

A tanév elején megmutattam a gyerekeknek, hogy kell szépen mondani.

Nem azt mondjuk, hogy „itt”.

Azt mondjuk: jelen.

Mintha az ember nem csak egy széken ülne.

Mintha számítana, hogy létezik.

– Igen – mondom.

A férfi felemeli a tollat.

– Neve?

– Piedad Anama.

Leírja.

– Telefonszáma?

– Nincs.

– Elérhetősége?

– Nincs.

– Akkor másik tanú?

– Graciela Pantoja.

Kis szünet.

– Az ő elérhetősége?

– Nincs.

Már másképp néz rám.

– Van olyan tanú, akit el tudunk érni?

– Maura Elisa Guerrero.

Nem írja le.

– Asszonyom.

– José Figueroa.

– Kérem.

– Négyen vannak.

– Élő tanúra van szükségünk.

Nézem a vonalat a papíron.

Egyenes.

Tiszta.

Hosszú helyet hagytak a névnek.

– Nincs – mondom.

A gyerekeknek azt tanítom, hogy ha valaki hiányzik, a neve mellé jelet teszünk.

Nem töröljük ki.

Ez fontos.

Aki hiányzik, annak is marad helye a névsorban.

Másnap visszajöhet.

Vagy harmadnap.

Vagy egy hét múlva.

A név addig ott marad.

A férfi összerendezi a papírokat. Az egyik lap sarka felhajlik. Megnyalja az ujját, kisimítja.

– Értesíteni fogjuk a döntésről.

– Mikor?

– Nem tudom megmondani.

Felállok.

– Ennyi?

– Ennyi.

Az ajtónál utánam szól.

– Asszonyom.

Visszafordulok.

Egy pillanatig azt hiszem, kérdez még valamit.

Talán Camila lázát.

Talán a mandarint.

Talán azt, milyen volt Piedad kávéja, mennyi rizst hagyott Graciela a tányérján, vagy miért tett José úgy, mintha nem hallaná a csúnya szavakat.

De csak azt mondja:

– A dátumot nem adta meg.

Visszamegyek az asztalhoz.

A papír alján ott a vonal.

Az esemény időpontja.

Megfogom a tollat.

2008. június.

A naphoz nem írok semmit.

– Ez így nem teljes – mondja.

– Tudom.

– Szükségünk lenne a pontos adatra.

Bólintok.

Tanár vagyok.

Tudom, milyen a hiányos válasz.

Visszateszem a tollat az asztalra.

– Tegyen mellé egy jelet – mondom.

– Milyen jelet?

– Hogy hiányzik.

Kimegyek.

Másnap az iskolában harmincegy gyerek ül előttem.

Felállok a tábla mellett.

Besüt a nap az ablakon. A fény megint egy keskeny sávot húz végig az osztálytermen.

Kinyitom a naplót.

Felolvasom az első nevet.

– Jelen.

A másodikat.

– Jelen.

A harmadikat.

– Jelen.

És így tovább, amíg mindenki sorra nem kerül.

A végén becsukom a naplót.

Harmincegy hangot hallottam.

Harmincegy gyerek van jelen.

A hiányzóknak nem törlöm ki a nevét.

kép | Diego Ibarra Sánchez: Eltérített oktatás

A háború, a szélsőségesség és a lakóhely elhagyásának kényszere miatt a gyerekeket világszerte megfosztják az oktatáshoz való jogtól. Az iskolákat lerombolják, a tanárokat meggyilkolják vagy menekülésre kényszerítik, a tankönyveket elégetik, az osztálytermeket barakkokká alakítják át. Az ENSZ becslése szerint a konfliktusok által érintett 234 millió iskoláskorú gyermek közül 85 millió egyáltalán nem kap oktatást. A következmények messze túlmutatnak az iskolán, befolyásolják a gyerekek fizikai, érzelmi, társadalmi és kognitív fejlődését. 2011 óta a fotós – egy tanár fia és egy 11 éves gyerek édesapja – kilenc országban dokumentálta ezt a válságot, Nyugat- és Dél-Ázsiától Európán át Dél-Amerikáig.

Nora Nancy tanárnőt samaniegói iskolájában fényképezte le. 2008-ban a közeli Guachavésben a FARC lázadó erői meggyilkoltak négy tanárt, ezért elmenekült otthonából. Kolumbia, 2016. július 25.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info