GURULÓK

WORLD PRESS PHOTO

Attila megállt a drogériánál. Semmire nem volt szüksége, néhány dezodort, sampont és fogkrémet ugyan szórakozottan megfogdosott, de jobbára csak bandukolt a sorok között, és élvezte, ahogy a bevásárlókocsi kerekének gurulását birizgáló rezgésként veszi fel a tolókarra simuló tenyere. Ebben a hűvös rendezettségben kevésbé gyötörte a bűntudat, hogy gyáván húzza az időt. A drogéria mérnöki kilúgozottságában ő is célteli szereplővé avanzsált, mintha az ő dolga lett volna élettel megtölteni ezt a steril világot. Feladatot ellátni, hasznossá tenni magát. Csak így enyhült valamelyest örökké kínzó érzése. Olykor azért órájára pillantott. Mostanra ígérte magát. Nem baj, nem baj, ennyi csúszás már hadd férjen bele! Ment még néhány kört az üzlet gondolái között, leemelt a polcról egy-két flakont és dobozt, hogy mindjárt vissza is helyezze azokat. Kora délelőtt volt, ilyenkor még kevés a vásárló. Eltelt néhány további perc, mire elköszönt a kasszában ülő harmincas nőtől, visszatolta a bevásárlókocsit a többi közé (ezt is szerette, ahogy szinte erotikusan, ütközésig egymásba csúsznak a kocsik), majd kilépett az utcára.

A kinti zaj és forróság azonnal fejbe verte. Támolyogva, levegő után kapkodva fordult be egy dohánybolt ajtaján. Nem dohányzott, nem piált, teljesen mindegy volt, hová tér be, csak klíma legyen és csend, és teljen az idő, legalább még egy kicsit. A pult mögött fáradt férfi ácsorgott, vézna és kicsi, lófarokba fogott haja feketén és zsírosan fénylett, arca talán meggyötört, bár lehet, inkább sunyi, nehéz volt eldönteni. A boltban szólt a rádió, az egyik beszélgetőműsorban éppen a nap szenzációját tárgyalták, a Holdra focilabdát rúgó fiatalember sikerét. Mit szól hozzá, fordult most Attilához az előadó. Tessék, kérdezett vissza értetlenül. A holdas dolog, mondta kedvetlenül az előadó, mit szól hozzá? Szerintem ez egy faszság, csúszott ki Attila száján. Az eladó szaggatottan, öröm nélkül nevetett. Faszság, ez jó. Eltelt egy-két újabb perc. Adhatok valamit, vagy csak nézelődik, szólalt meg ismét az előadó. Nem, köszönöm, felelte Attila, csak húzom az időt, mielőtt anyámhoz megyek. Az eladó most is rövideket horkantgatva nevetett, mint aki erőlködik, Attila meg azon tűnődött, vajon miért volt ennyire őszinte ezzel a viszolygást keltő idegennel. Világos, tiszta sor, az anyák keresztben lenyelnek, ha nem vigyázol, mondta aztán az eladó. Attila elköszönt tőle, és nagy levegőt véve tért vissza az utcára.

Harmincöt perc késéssel érkezett a társasházhoz, kezében csokor virággal, azt a sarki árusnál vette. Ideges gyomorral csengetett fel a kaputelefonon. Anyja most sem szólt a telefonba, csak nyomta a gombot, a súlyos kapu síkmágnese berregve engedett. Nyolcadik emelet. A liftben is borzalmas volt a hőség. Attila a hőkupola szót ismételgette magában, e szokatlanul grandiózus kifejezéssel inkább nyugtatva, semmint hergelve magát. A liftben rendre ugyanaz a szag: mintha egy pince dohosságát mélyen magába szívó bőrfotel áporodott kipárolgása volna. Kiszállt a liftből. A folyosón is évtizedek óta változatlan a szúrós szag, a takarítónő gyaníthatóan túlzásba vitte a Domestos használatát. A falak mellett műanyag dézsákban szárazságtűrő növények sorakoztak, szótlan szemtanúi Attila nyomorult érkezésének. Elérte az ajtót, bekopogott. Hamarosan hallotta a kerekek gurulását. Anyja öt évvel ezelőtt, izomsorvadás következtében kényszerült kerekesszékbe, és egy évvel ezelőtt… Az ajtó nyílt, de nem anyja fogadta. Kisgyermek magasságú, kíváncsian kerek szemű, piros kötött sapkát viselő, otthonkás robot állt a küszöb mögött. Mintha valaki egybegyúrt volna egy óvodás kislányt és egy idős asszonyt.

bűntudat

A társalkodó robotot Attila öccse, Dávid rendelte, mindenféle hatástanulmányra hivatkozva, hogy ezzel oldhatnák anyjuk magányát. Ennek éppen egy éve. Dávidnak persze nem okozott nehézséget a döntés. Jó ideje Hollandiában élt kisfiával és új nőjével. Attila ezt sosem bocsátotta meg. Nem azt, hogy Dávid mindössze évente egyszer-kétszer látogatott haza, vagy hogy így jóformán csak mobilon tartották a kapcsolatot. Nem. Ez nem érdekelte különösebben. Amiatt neheztelt öccsére, mert az magától értetődőnek vette, hogy anyjuk látogatása Attila feladata marad, és minthogy ennek a feladatnak ő egyre kevésbé tudott eleget tenni, a kudarccal járó bűntudat is egyes-egyedül az övé lett. Anyjuk ráadásul gyűlölte a robotot, először nem is akarta beengedni a lakásába, és úgy viselkedett, mintha az egészről Attila tehetett volna. Persze, hisz Dávid soha semmiért nem hibás, Dávidot nem szabad terhelni, mert annyi fontos dolga van, Dávid külföldön él, és az már önmagában is nagy falat, Dávid elvált, és emiatt is aggódni kell érte, Dávid mindent megtett, amit abból a messzi Hollandiából megtehetett. Ezzel szemben Attila? Neki nem volt se kutyája, se macskája, a munkába sem kellett beledöglenie, és mindössze néhány kilométerre lakott anyjától. Ő elérhető közelségben volt, hogy hibáztatni lehessen.

Attila farkasszemet nézett a robottal. Aztán meghallotta anyja hangját az egyik hátsó szobából, halkan, reszketegen. Ki az, ki jött? A robot pár másodpercig még szemmel tartotta Attilát, talán ennyi idő kellett a pontos arcfelismeréshez, aztán válaszolt. Attila az, mondta, ő jött el végre látogatóba. A robot meleg, kellemes tónussal beszélt, de még így is volt valami rosszallás abban a végre szóban. Mi az, hogy…, kezdett volna a magyarázkodásba Attila, hisz egy héttel ezelőtt is itt járt, de észbe kapott, hogy ez csak egy robot, ezért inkább hátrakiáltott anyjának. Szia, anyu, én vagyok az. Nyögés, szuszogás, nyikkanás, most száll át az ágyból a kerekesszékbe, gondolta Attila, szuszogás, erőlködés, kerékforgás, először puhán, a szőnyegen át, aztán keményebben a hidegburkolaton keresztül. Rövidesen megjelent. Valami megváltozott, Attila rögtön kiszúrta, elvégre volt ideje kitanulni minden rezdülését. Anyja most kerülte a tekintetét, szinte dacosan félrenézett, nem is szólt a fiához. Valami baj van?, kérdezte Attila, de tudta jól, hogy úgysem kap igazi választ. Hányszor, de hányszor tette már fel ugyanezt a kérdést, te édes jó isten! Nem azért, mert választ várt rá, hanem hogy saját bűntudatát, ezt az újra és újra feltámadó nyomást valahogy kordában tartsa, valahogy elhalkítsa, miközben gócként sűrűsödött elméjében a tudás, hogy ez a bűntudat gyermekkora óta mindig, mindig vele van, így pedig, ha tetszik, ha nem, szerves része, sőt, talán ez ad egyedüli jelentést létezésének. A bűn nélküli bűntudat és a minduntalan, hiábavaló kísérlet annak felszámolására. Egyszerű és kiszámítható, mint egy algoritmus.

Hoztam virágot, emelte fel Attila a csokrot, de anyja továbbra sem nézett rá. A robot Attila elé gurult és ráemelte búzavirágkék tekintetét. Edittel nincsen semmi baj, rendben van a vérnyomása és a pulzusa, reggel rendesen bevette a gyógyszereket, beszédes kedvében volt, talán mostanra elfáradt kicsit, előfordul az ilyesmi. Attila próbálta keresni anyja tekintetét, de anyja, a hall félhomályába rejtőzve, makacsul elfordulva maradt. Anya, szólt Attila, ide teszem akkor a virágot, jó?, azzal lerakta a csokrot az előszobai komód tetejére. Köszönjük, mondta a robot. Attila megint úgy érezte magát, mint gyerekként, amikor anyja a kapcsolat megvonásával büntette, és apja volt az összekötő, akin keresztül legalább az alapvető kérdéseket tisztázni lehetett. Ez rosszabb volt, mint pofont kapni, rosszabb volt, mint leüvöltve lenni, hisz egyszerre volt ott és szűnt meg mégis létezni a másik. Apa hat évvel ezelőtt halt meg, ő már nincs itt. Helyette ez a lágyan és kedvesen csevegő robot nyit ajtót. Attila sóhajtott. Rendben, akkor jöhet a szokásos forgatókönyv.

Kérlek, mondd meg anyának, ne haragudjon rám, amiért az elmúlt napokban nem hívtam! A robot megperdült tengelye körül és Edithez fordult. Edit, a fiad jóvá akarja tenni hibáját. Egyáltalán nem ezt mondtam, fakadt ki Attilából, de látva anyja homlokráncolását, elhallgatott. A robot odagurult Edithez, aki egészen közel hajolt hozzá, és halkan, hogy Attila ne hallja, odasúgott valamit. A robot visszaperdült, és már gördült is Attilához. Nem kell velem foglalkozni, elvagyok én egymagam is, mondta. Attila kis ideig csendben maradt. Mi ez, valami szoftveranomália? Akkor most hogyan kell megszólítani ezt a gépet? Úgy, mintha közvetlenül anyjához beszélne? Ne csináld már, csattant fel ekkor, anyjára szegezve tekintetét, ám Edit lehajtotta a fejét, kezével zavartan matatva a kerekesszék támláján. Kisfiam, szólt újra a robot, tudom, hogy csak nyűg vagyok, megértem. Akkor legyen így, gondolta Attila. Letérdelt, hogy egy magasságba kerüljön a robottal. Ne hülyéskedj már, mondta most szelídebben a férfi. Nem vagy nyűg. Az anyám vagy.

Ahogy ezt kijelentette, torka összeszorult. Mennyi minden tömörül ebben a három szóban. Ahogy kisfiúként anyja puha vállába nyomta könnyes arcát, hogy leplezze sírását, amiért apjuk sokadjára is csak Dávidot dicsérte meg. Ahogy a tűzhely mellett állva figyelte, hogyan emelkedik egyre magasabbra a palacsintatorony. Ahogy reggelente felcsendült a halk dúdolás, amivel finoman ébresztgette őt. Ahogy fiatal anyaként öregasszonynak tettette magát, görnyedt háttal poroszkálva, hogy felvidítsa őt. Ahogy aggódva nézett utána az ablakból, mikor kamaszként bulizni ment a haverokkal. Ahogy középkorú asszonyként olyan labilissá vált, hogy sosem lehetett tudni, mikor fog zokogni, kiabálni vagy nevetni. Ahogy látta anyján, annak egy-egy pillantásából vagy szégyellős mosolyából, hogy igazából apa kollégája, Gyuri bácsi tetszik neki, de ezt még önmagának sem vallotta volna be. Ahogy mind gyakrabban emlékeztette őt arra, mennyi mindent megtett érte, ő meg feléje se bagózik. Ahogy egyre többször úgy érezte, neki kellene apja helyébe lépnie, kárpótolni anyját a sok mindenért, amit nem kapott meg a házasságában. Ahogy együtt álltak apa sírjánál. Ahogy minden korszakban változott az illata, és mindig egy kicsit keserűbbé, szúrósabbá vált. Ahogy segélykérőn pillantott rá, mikor a dobozból kibontották a robotot.

Jó fiú vagy, tudom, szólt kedvesen a robot. Mindig is jó fiam voltál. Attila fellélegzett. Mintha mázsás súly gurult volna le mellkasáról. Mióta várta ezt a mondatot! Mióta várta, hogy felszabadítsa ez a néhány rövidke szó. Szinte földöntúli öröm öntötte el. A hall felől most tompa puffanás hallatszott, majd erőtlen kaparászás. Attila a robot búzavirágkék tekintetébe fúrta a sajátját. Talán csak egy egér, suttogta. Igen, felelte balzsamos hangján a robot. De majd megoldod ezt is, kisfiam. Csak még egy kicsit hadd térdeljek, futott át Attilán a gondolat. Csak még egy kicsit hadd ne álljak fel!

kép | Paula Hornickel: Emma, a társasági robot

A német idősotthonok két válsággal küzdenek: a személyzeti hiány és a magány problémájával. Egy 2023-as tanulmány megállapította, hogy a 80 éves és idősebb lakók ötöde „súlyosan magányosnak” tartja magát. Ez ösztönözte, hogy kipróbálják az olyan társas robotokat, mint Emma, amelyet egy müncheni székhelyű startup fejlesztett ki és amely felismeri az arcokat és emlékszik a korábbi beszélgetésekre. Waltraud, az albershauseni Haus im Wiesengrund lakója, eleinte kételkedett, de idővel kötődni kezdett Emmához. „Amikor vicceket mesél, az nagyon jó. Ez az én humorom” – mondja Waltraud, bár hangsúlyozza, hogy az emberi kapcsolat mindig előnyösebb. Albershausen, Németország, 2025. július 3.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info