A MEDVE, A CET ÉS A DRÓN

WORLD PRESS PHOTO

SZVETELSZKY ZSUZSANNA

A MEDVE, A CET ÉS A DRÓN

A kép közepén jegesmedve áll egy ámbráscet tetemén, fölötte drón (ha az emberiség egyszer profilképet választ a civilizációs Tinderre, ezt javasolnám). A jegesmedve alapvetően fókára vadászik, amihez jég kell, ez a konstrukció pár százezer évig használhatónak bizonyult, aztán megérkezett az ember, aki úgy gondolta, hogy ami ilyen régóta működik, azt lehet még optimalizálni. Svalbard környékén, a 82. szélességi foknál harminc év alatt húsz héttel hosszabbodott meg a jégmentes időszak: húsz hét, szép kerek szám, már amennyiben szabad szépnek nevezni azt a számot, ahol-amíg egy állat éhezik. Nekünk ez adat, grafikonon, a fenntarthatósági konferencián kivetítjük, közben kortyolgatjuk a palackozott vizet, a jegesmedvének meg konkrétan a hely és idő, ahol él.

Az ipari társadalom mások környezetévé változtatja saját döntéseinek következményeit: amit gazdaságnak nevezünk, az máshol időjárás lesz, amit növekedésnek hívunk, az másutt olvadás, a mobilitás szén-dioxid, az életszínvonal meg túlélési feladat. Kontraproduktivitásunk abban gyökeredzik, hogy amikor problémamegoldó szerepben tetszelgünk, egyre gyakrabban olyan problémákat kell megoldanunk, amiket saját korábbi megoldásaink hoztak létre (mintha valaki rendszeresen felgyújtaná a konyhát, majd családi körben ünnepeltetné magát, hogy milyen ügyesen használja a poroltót). Például létrejön az autó, hogy gyorsabbá tegye a közlekedést, majd létrehoz olyan városokat, amelyekben autó nélkül nehéz közlekedni. A technikai rendszer először megold egy problémát, aztán átalakítja a környezetet, végül nélkülözhetetlenné teszi önmagát, és ekkor már az ember alkalmazkodik az eszköz által létrehozott világhoz, és nem az eszköz az emberhez. A sarkvidéki képpel még tovább megyünk, mert már nemcsak az ember alkalmazkodik, a jegesmedve is, ennél látványosabb globális piaci penetrációt nehéz elképzelni.

Korunk egyik legpozitívabb szava a reziliencia. Legyél rugalmas, alkalmazkodj, találj új megoldásokat, tanulj meg együtt élni a változással! A vállalat legyen reziliens, a város is, a család és az ember is – a jegesmedve is. Nincsen fóka? Egyél cetet! Nincs jég? Válts stratégiát! Megszűnik az élőhelyed? Lépj ki a komfortzónádból! Még egy LinkedIn-poszt, és kiderül, hogy a jegesmedve valójában change management expert (változáskezelési szakember), nem is klímaáldozat.

Tyű, de modern. A rendszer megváltoztatja a környezetet, majd az alkalmazkodás képességét ünnepli azokban, akiknek a megváltoztatott környezetben kell élniük. A kényszerből kompetencia, a veszteségből innováció, a kiszolgáltatottságból rugalmasság lesz, és ha még életben vagy, gratulálunk, sikeresen teljesítetted az adaptációs modult. Már azoknak az élőlényeknek is alkalmazkodniuk kell civilizációnk működéséhez, amelyek soha nem vettek részt benne: a jegesmedve nem repül, nem vásárol, nem szavaz, nem olvas klímastratégiákat, a karbonsemlegességi vállalásai is meglehetősen szerények, mégis alkalmazkodik.

A képen fekvő ámbráscet a tudósok feltételezése szerint elpusztult, majd a szél és az áramlatok északra sodorták, a medve tehát olyan állatból táplálkozik, aminek a halálához nincs köze. Ez a modern világ nagy metaforája: egyre gyakrabban élünk olyan következmények között, amelyek keletkezésének és elszenvedésének helye nem ugyanaz. Az energia elfogy az egyik kontinensen, a következmény megjelenik egy másikon, az árut valahol megvásárolják, a hulladék máshol halmozódik fel, a döntést egy igazgatótanács hozza, a következmény egy folyóban sodródik, a kibocsátás északon történik, az aszály délen: az ok és az okozat földrajzilag elválik egymástól, ami erkölcsileg kifejezetten kényelmes. Externália, milyen elegáns, mintha azt mondanánk, hogy elnézést, a következmény pillanatnyilag házon kívül tartózkodik, noha a következmény soha nincs házon kívül, legfeljebb más házában van. A cet sodródik, a következmények is sodródnak, míg csak valakinek az életfeltételeivé nem válnak.

És ott a drón (százszázalékon az aksija, a civilizáció működik), a kép legfontosabb szereplője. A fotós két napon át figyelte a jelenetet egy kis csónakból, majd drónt emelt a magasba, hogy megmutassa a méreteket, amelyeket a tenger szintjéről nehéz érzékelni. Félelmetes, hogy olyan világot alkottunk, aminek a méreteit a saját perspektívánkból már nem tudjuk felfogni. Úgyhogy műszereket építünk, műholdakat küldünk az égbe, szenzorokat teszünk az óceánba, modelleket futtatunk, adatokat gyűjtünk, grafikonokat rajzolunk, drónokat emelünk a magasba, és a technika végül megmutatja nekünk, amit részben a technikai civilizáció tett láthatatlanná (mintha valaki kalapáccsal verné a saját lábát, aztán venne egy húszmilliós diagnosztikai berendezést, hogy kiderítse, miért fáj), és ezt tudásnak nevezzük, joggal, talán.

Ám minél nagyobbá válik a technikai rendszer, annál több technikára van szükségünk, hogy egyáltalán érzékelni tudjuk a következményeit. Az ökoszisztémát modellezzük, nem pedig látjuk, a tájat monitorozzuk, nem pedig ismerjük, a Földön zajló folyamatokról keveset tudunk, ezért adatokat gyűjtünk róla.

Ott lebeg hát a drón a jegesmedve fölött, mint a modern ember szeme, ami mindent lát, és semmit nem tud megváltoztatni. És újabb visszás dolog történik: kész a fénykép, visszajön a fotós, kiállítja, és mi megnézhetjük (egy budapesti, londoni vagy New York-i szobában ülve), hogy a jegesmedve egy ámbráscetből eszik. A modern technika bizarr módon hozza közel a világot, és sajátos távolságot is teremt közöttünk és aközött, amit látunk. Látjuk a háborút reggeli közben, az erdőtüzet a telefonon, az árvizet két értekezlet között, az olvadó gleccsert, aztán nézzük a következő videót – soha nem láttunk ennyit a világ szenvedéséből, és nem is volt még ilyen könnyű semmit se tenni vele. A kép információvá válik, az információ tartalommá, a tartalom figyelemmé, a figyelem pedig gazdasági erőforrássá, így válhat a pusztulás is termékké.

A fotós biztos nem ezt akarja, ő figyelmeztetni szeretne. Viszont a rendszer, ahol a kép kering, mindent ugyanabba a darálóba tesz, a jegesmedve is azon a képernyőn jelenik meg, ahol pár másodperccel később egy cipőreklám, egy politikus, egy macskás videó és egy repülőjegy-ajánlat (a sorrend esetleges, az algoritmus szerint nem) – a katasztrófa és a fogyasztás között nincs többé fal, csak egy mozdulat az ujjunkkal, az emberi idegrendszert nem arra tervezték, hogy napi negyven percben, két reklámblokk közt befogadja az egész bolygó szenvedését. A nézés lassan cselekvésnek érzi magát: láttam, tehát tudok róla, tudok róla, tehát érzékeny vagyok rá, érzékeny vagyok rá, tehát – tehát mi? A kérdés (hisz a válaszok megvannak, csak kérdezni kell), hogy mekkora lehet egy emberi rendszer, mielőtt más élőlények életének feltételévé válik.

A növekedés logikája nem ismeri az elég szót (vagy úgy kezeli, mint ördög a szenteltvizet): több energia, sebesség, mobilitás, termelés, technológia, kontroll. Holott az élhető világ az eléggel kezdődik (borzalmas szlogen, részvényesi közgyűlésen nem ajánlom, bolygónak viszont beválhat): mennyi fogyasztás elég? Mennyi beavatkozás után kellene azt mondanunk: eddig és ne tovább?

Ez kulturális és erkölcsi kérdés, ám a jegesmedve, akit mi teszünk szimbólummá, minderről nem tud. Számára nincs klímaválság, technikai civilizáció vagy ökológiai lábnyom. Jég van, vagy nincs, fóka van, vagy nincs. Voltaképpen sodródó tetem van és éhség, és miközben pöpec fogalmakat gyártunk a világról, az élővilág kényszerül ténylegesen benne élni. Szóval, a cet halott, a medve eszik, a drón hangtalan lebeg fölöttük. A halott természet, az alkalmazkodó természet és a technika tekintete, mi pedig valahol a képen kívül állunk.

De ez optikai csalódás, mi is ott vagyunk a képen, csak sikerült úgy beállítani, hogy ne látszódjunk.

kép | Roie Galitz: Jégmedve egy ámbráscet tetemén

Egy nőstény jégmedve ámbráscet teteméből eszik a norvég Svalbard-szigetcsoporttól északra fekvő sarkvidéki jégmezőn. Északi szélesség 82°, nemzetközi vizek, 2025. július 8.
A jegesmedvék elsősorban fókákra vadásznak, de mivel nyáron a jég visszahúzódik és a vadászat nehezebbé válik, mind gyakrabban kénytelenek döghúst enni. Svalbard közelében az elmúlt 30 évben 20 héttel meghosszabbodott a jégmentes időszak. Az ábráscetek általában elkerülik a jéggel borított sarkvidéki vizeket, ezért ez a tetem ritka látvány volt. A tudósok úgy vélik, a hím ámbráscetet halála után a szél és az áramlatok sodorták észak felé. A fotós két napon át egy kis csónakból figyelte a jelenetet, és drónnal örökítette meg, hogy bemutassa a tengerszintről nehezen felfogható méreteket.

WORLD PRESS PHOTO kiállítás
Biodóm (Fővárosi Állatkert), Budapest
2026. szeptember 25 – november 8.
http://worldpressphotohu.info