BABITS MIHÁLY VERSÉRŐL
2009 augusztus
ÚJ LEONINUSOK
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám; távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete.
Éjre csukódnak az aklok, jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák, félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegytábor, fátyola távoli zápor;
szél jön; csattan az ég; porban a puszta vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír és fél a világ; jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed; künn az eső megered.
Sűrűn csillan a villám; bús szemed isteni csillám.
Míg künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
Ó, bár gyujtana minket, egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar; boldog az, így aki hal.
Nagy vihart kavartak költészetünkben a „mesterkedők”, Édes Gergely, Mátyási József és társaik, amikor a görög metrumú verset, elsősorban a hexametert, rímekkel díszítették fel. A felkent, lauruszos poéták – élükön Kazinczyval – hüledezve olvasták a csengettyűző versezeteket, a leoninusokat. Micsoda ízlésficam! Mintha töltött káposztát földi eperrel enne valaki! Igaz, ami igaz, a leoninus hibrid forma, kentaur-vers, ilyen is meg olyan is, ezért – némi malíciával mondható – semmilyen. Kazinczyéknak nagyobb részt igazuk is volt, amikor lefitymálták ezt a derékig ló, onnan fölfelé ember versformát, de – ne tagadjuk – vannak, olykor lehetnek ízei-zamatai a leoninusnak is. Ahogy a mesterkedők költészete sem csak homoksivatag, jó példa erre Arany Jánosunk poézise. Ő, ifjúkorában, igencsak ízlelgette ezt a költészetet, sokat át is vett, eltanult belőle, amíg aztán – vénülőben – kissé hűtlenül az asztal alá fricskázta az egész kétes hírű társaságot. Legtudatosabb, poétai téren legműveltebb költőnk, Babits figyelmét sem kerülte el a leoninus-ügy. Maga is megízlelte a tiltott gyümölcsöt: rímekkel csengettyűzte föl disztichonjait. S íme, milyen édes ízeket talált, milyen meghökkentő és elandalító belső csengést-bongást. Kinek jutna eszébe fanyalogni a ködbe boruló alkonyi táj leoninus-csengésétől, a madárszárnyak, kolompszó, villámcsattanás, csukódó aklok és édes-bús szerelmek mákonyos mámorától? S hogy mit szólna mindehhez a derék Kazinczy? Jobb nem gondolni rá.
A VERSES ÖRÖKNAPTÁR című antológiából
