WASTELAND – MÚLTBELI JÖVŐ A KALIFORNIAI SIVATAGBAN
Ahogy kiszállok az autóból, arcul csap a forróság és a vegyszeres levegő. A 40 fok körüli júniusi hőségben a záptojás bűze és valami maró csípősség keveredik a szél által felkavart homokszemcsékkel – ez az egyveleg már néhány másodperc után csípi az ember torkát, orrát és szemét. Ösztönösen visszaszállnék a kocsiba, mégis elindulok a víz felé. A távolságok csalókák: akárhogy nézem, nem tudom megállapítani, hogy ebben a kísérteties, forróságtól remegő térben a vízpart milyen messze van – néhány száz méterre vagy akár egy-két kilométerre? Járás közben a lábam alatt furcsán ropog a talaj. Elsőre azt gondolná az ember, hogy homok, de közelebbről megnézve látszik, hogy néhány milliméteres kis szilánkok borítanak mindent. Halcsontok és annak a kacslábú ráknak (Amphibalanus amphitrite) a meszes vázai, amelyet Charles Darwin írt le 1854-ben még Balanus amphitrite néven, A fajok eredetét megelőző, legendásan aprólékos kacslábú monográfiájában.[i] A szél és a napsugárzás évtizedek alatt egyre apróbb darabokra törte a vázakat. A törmeléknek különös, a homokhoz nem hasonlítható ellenállása van – ez a temető ropog a lábam alatt minden lépésnél.
a legkevésbé sem természetes
Gondolhatnánk, hogy a modern geológia egyik atyjának, a 19. század első felében alkotó Charles Lyellnek az uniformitáselvét láthatjuk működésben: hogy a hétköznapi, kis léptékű, lassú folyamatok, mint a szél erozív tevékenysége, hogyan alakítják ki évezredek, évmilliók alatt az előttünk elterülő táj geológiai jellegét.[ii] Csakhogy ez a ropogó, mészből és csontból álló réteg nem évmilliók, hanem alig néhány évtized munkája. Amit jelenleg látok, a szó hétköznapi értelmében a legkevésbé sem természetes. A dél-kaliforniai sivatagban fekvő Salton Sea partján állok; ez az Egyesült Államok egyik legnagyobb ökológiai katasztrófájának színhelye.
*
A Salton Sea nevével ellentétben nem tenger, hanem tó; Kalifornia állam legnagyobb felszínű vízteste, amely „fénykorában” mintegy másfélszer akkora volt, mint a Balaton. Corvina Beachen, a tó partján állva azonban semmi nem emlékeztet a Balatonra, leginkább – kissé elcsépelt hasonlattal élve – a Mad Max posztapokaliptikus sivatagi világában érzem magam. Wasteland. Fordíthatnánk pusztaságnak, ugarnak, kietlen vidéknek, de az angol kifejezésnek nincs olyan magyar megfelelője, ami a fogalom minden dimenzióját visszaadná.
Traci Brynne Voyles környezettörténész szerint a wasteland nem elsősorban tájleírás, hanem ítélet: a hely, amelyet előbb értéktelennek nyilvánítanak, hogy aztán szennyezni lehessen.[iii] Nem azt mondja meg, hogy geográfiai, biológiai vagy kulturális értelemben milyen egy vidék, hanem hogy mit szabad vele tenni. A magyar fordításokból éppen ez az igei mozzanat, a cselekvés időbelisége hiányzik. Voyles értelmezésében a wastelanding az a folyamat, amely bizonyos tájakat, valamint az ott élő emberi és nem emberi testeket szennyezhetővé teszi.
A Salton Sea már maga sem természetes víztest: eredetében és jelenlegi állapotában egyaránt emberi beavatkozás eredménye. 1905-ben a Colorado folyó áttört azon a zsilip nélküli nyíláson, amelyet a mérnökök maguk vágtak, hogy vizet juttassanak egy eliszaposodott öntözőcsatornába. A víz másfél-két éven át ömlött a tengerszint alatt 70 méterrel fekvő medencébe. Az így, félig-meddig akaratlanul kialakult tó magától kiszáradt volna a sivatagban, azonban az 1920-as években beinduló intenzív mezőgazdaság folyamatos vízutánpótlással látta el a tavat. Bár Kaliforniáról gyakran az az elképzelés él a köztudatban, hogy egységesen száraz és forró, a Magyarországnál több mint négyszer nagyobb állam földrajzilag rendkívül változatos, és nagy területein intenzív mezőgazdálkodás folyik. A Central Valley, a Salinas Valley és a Salton Sea mellett fekvő Imperial Valley az Egyesült Államok legfontosabb mezőgazdasági térségei közé tartozik: az ország zöldségeinek közel fele, gyümölcseinek és dióféléinek pedig több mint háromnegyede Kaliforniában terem[iv] – mandulából például a globális termelés négyötöde. [v] Ennek azonban ára van: az alapvetően vízszegény államban az elvezetett víz mintegy 80 százalékát a mezőgazdaság használja fel.[vi] A Salton Sea pedig évtizedeken át az Imperial és a Coachella Valley elképesztő léptékű agráriumának a lefolyója volt: a tavat életben tartó „vízutánpótlás” valójában a környező földekről bemosódó, sóval, műtrágyával és vegyszerekkel terhelt mezőgazdasági szennyvíz. És mivel a medencének nincs kifolyása, ami egyszer beérkezik, ott is marad: területén többek között évente négymillió tonna oldott só rakódik le.[vii]
a kaliforniai Riviéra
Azt gondolhatnánk, hogy a Salton Sea mindig is ilyen kietlen vidék volt, de ez korántsem igaz. Meglepő, de az 1950-es évektől hatalmas ingatlanfejlesztések indultak a környéken: a Los Angelestől 2-3 órányi autózásra fekvő tavat a kaliforniai Riviéraként hirdették. A nyáron is hideg vizű és veszélyes áramlásairól ismert Csendes-óceánnal szemben a kellemes vízhőmérsékletű, relatíve sekély tavat fürdésre, vízisízésre, motorcsónakázásra és horgászatra alkalmas víziparadicsomként festették le, sorra épültek a tóparti nyaralók és jachtklubok. A tó eredetéről nem esett szó: arról, hogy a motorcsónakok mezőgazdasági szennyvízen húzták az önfeledt vízisízőket. A Salton Sea a kaliforniai álom megtestesülése volt.
A Voyles által használt wastelanding koncepciójának egyik fontos mechanizmusa a valóság tagadása a táj újraírása révén. Voyles a Salton Sea környezettörténetét feldolgozó The Settler Sea: California’s Salton Sea and the Consequences of Colonialism (A telepes tenger: A kaliforniai Salton Sea és a kolonializmus következményei) című művében[viii] a posztkoloniális teoretikus Edward Said nyomán a jövőbeli vágy (future wish) kifejezést használja arra, hogy az olyan területek, mint az Imperial Valley és a Salton Sea, egyfajta gyarmati vágyvezérelt gondolkodás keretében jelentek meg, hogy „érvénytelenítsenek és meghaladjanak egy tényleges valóságot” azzal, hogy „a földet üresnek és fejlesztésre várónak állítják be valamilyen nagyobb cél számára.”[ix] Így lett a mezőgazdasági szennyvízből és a körülötte elterülő sivatagi porból képzeletbeli víziparadicsom; a szennyvizet elvezető csatornákat pedig a profitot szállító „képzeletbeli sugárutakként” láttatták a befektetőkkel.
Ez a telepes gondolkodás figyelmen kívül hagyja a táj korábbi emberi történetét. Az, hogy az érintetlen, „szűz vadon” valójában évezredek óta őslakos népcsoportok által lakott, történettel rendelkező terület, eltűnik az ideológiai konstrukció mögött – nemcsak átvitt, hanem fizikai értelemben is.[x] A tó a Torres Martinez sivatagi cahuilla nép szuverén földje és Kalifornia állam gyakran vitatott metszéspontján fekszik. Az 1905-ös áradás a Torres Martinez-rezervátum jelentős részét egyszerűen elöntötte. Nem metaforikusan tüntették el az őslakosok földjét: víz alá került.
Így lett a Salton Sea a kertvárosi fehér Amerika paradicsoma; az „ép testű” (able-bodied), tehetős középosztály rekreációjának színhelye az I. világháború utáni, gazdaságilag gyorsan fejlődő országban. Ahogy Voyles írja: „A gyógyulás és a kikapcsolódás vezérfonala az egészség, a test, a sivatag és a tenger e történeteit a fehérség sajátos formájában kapcsolta össze: az ép testű és jómódú fehérségben, amely a város és a természet kettéválasztott világai között mozogva igyekezett visszanyerni egészségét és életerejét.”[xi]
kinek jár
Hogyan lett a középosztálybeli Amerika felkapott üdülőhelyéből a maró levegőjű sivatag, ahol állok? A mesterségesen létrejött tó azért zsugorodik, mert a mezőgazdaság vízhatékonyabbá, kevésbé pazarlóvá vált. Csepegtető öntözés, kibetonozott csatornák, visszaforgatott elfolyóvíz: a földek egyre kevesebb vizet engednek tovább. A tavat viszont éppen ez az elfolyóvíz tartotta életben, tehát minél kevesebb a szennyvíz, annál kisebb a tó. A technológiai újítás, ami vízgazdálkodási szempontból önmagában racionális a vízhiánnyal sújtott Kaliforniában, elpusztít egy ökoszisztémát, ami maga is a technológiai kudarc eredménye. A megtakarított víz azonban nem maradt a medencében. Egy 2003-as megállapodás keretében az Imperial Valley vizének egy részét átirányították San Diegónak, a tó kárpótlására szánt vízpótlás pedig 2017 végén lejárt. Nem csupán a hatékonyság ölte meg a tavat, hanem a döntés, hogy a megspórolt víz kinek jár: a városnak vagy a sivatagi tónak és a partján élőknek.[xii]
Ahogy visszahúzódik a víz, felszínre kerül, ami eddig is ott volt, csak a víz elrejtette. Egy évszázad alatt felhalmozódott mezőgazdasági üledék: só, szelén, arzén, növényvédőszerek maradványai, amiket a vízszint csökkenésével immár szabadon felkaphat a szél.[xiii] A levegő, ami csípi a torkomat és a szememet, maga a wastelanding – a táj szennyezhetővé tétele.
A környéken, például a közeli Nilandban élő, többségében mexikói származású mezőgazdasági munkások és gyerekeik évtizedek óta belélegzik a szél által felkavart port; a szálló por koncentrációja itt eléri a szövetségi határérték többszörösét. Imperial megyében az asztma miatt kórházba felvett gyerekek aránya a kaliforniai átlag kétszerese, a térségben minden ötödik gyereket diagnosztizáltak asztmával – szemben a nyolc százalék körüli országos aránnyal.[xiv] A pontos ok-okozati láncot a mai napig nem tárták fel; egy évszázadon át egyszerűen nem volt kérdés, hogy mit lélegeznek be a Salton Sea partján élők. Aki tehette, elment. De nem mindenki tud elmenni – az Amerikát friss, „egészséges” élelmiszerrel, zöldséggel és gyümölccsel ellátó ültetvényeket is művelni kell.
*
Miközben a Salton Sea egyre sósabbá és mérgezőbbé vált, paradox módon mégis kiemelt természetvédelmi jelentősége lett. Az emberi terjeszkedés Kalifornia vizes élőhelyeinek jó részét eltüntette: hatalmas tavakat csapoltak le, emellett a klímaváltozás miatt egyre szárazabbá váló éghajlat a megmaradó vizes területek nagyságát is csökkentette. Ennek eredményeként a csendes-óceáni madárvonulási útvonalon (Pacific Flyway) közlekedő madaraknak lassan nem maradt más megállóhelye a sivatagban, mint az egyre pusztuló, hipersós tó. Minden hibája ellenére a mesterséges, egyre mérgezőbb víz lett a vonuló madarak menedéke. A tó déli végében elhelyezkedő Sonny Bono Salton Sea National Wildlife Refuge, vagyis nemzeti vadvilág-menedék, valóságos madarászparadicsom a téli vonulási időszakban. Ugyanakkor a menedék öl: 1992-ben nagyságrendileg százezres számú feketenyakú vöcsök (Podiceps nigricollis) hullott el[xv], 1996-ban pedig madárbotulizmus pusztított, amely veszélyeztetett kaliforniai barna gödényeket (Pelecanus occidentalis californicus) is megölt.[xvi] A szelén és a toxinok a táplálékláncban dúsulnak, többek között a madarak táplálékául szolgáló, betelepített tilápián (Oreochromis mossambicus) keresztül mérgeznek.[xvii]
elkerülhetetlenül pusztul
A klasszikus természetvédelem, különösképpen annak neokonzervacionista iránya valamilyen „érintetlen” és „természetes” állapot megőrzését tűzi ki célul – vagy legalábbis az adott körülményekhez képest annak reális megközelítését. De mit is jelentene az eredeti állapot visszaállítása egy olyan tó esetén, ami a legkevésbé sem nevezhető a szó hagyományos értelmében természetesnek? A tó egy technológiai kudarc eredménye, a víz kémiai összetétele az emberi mezőgazdaság következménye, a benne élt és élő halak, illetve kacslábú rákok pedig betelepítettek. Mégis ettől függ több százezer vonuló madár élete. Megőrizni nem lehet, mert elkerülhetetlenül pusztul; helyreállítani sem, mert nincs helyreállítandó „eredeti” állapota; lecsapolni pedig azért nem, mert azzal a Pacific Flyway egyik utolsó sivatagi állomása tűnne el – a mérgező por mellett madarak millióinak halálát is okozva. A Salton Sea nem illeszkedik sem a „megvédendő természet”, sem a „felszámolandó ipari kár” kategóriájába. Valahol a kettő közötti résben létezik, ahol a megszokott fogalmaink – természetes és mesterséges, megőrzés és helyreállítás – határai elmosódnak.[xviii]
A partnak, ahol a lábam alatt ropognak a csontok, még egy abszurd történeti csavarja is van. Corvina Beach a nevét arról a tengeri halfajról, az orangemouth corvináról (Cynoscion xanthulus) kapta, amit az 1950-es években a sporthorgászok kedvéért telepítettek a tóba. Már maga az ötlet is őrültnek tűnik, és csak fokozza Salton Sea abszurditását: tengeri halfaj egy tóban. Egy ideig – a horgászok legnagyobb örömére – a faj elképesztő ütemben szaporodott.[xix] De a kiszáradással nőtt a sókoncentráció, a földekről bemosódó nitrogén és foszfor pedig eutrofizálta a tavat. A káros algavirágzások elvonták az oxigént, az elpusztuló élőlények tovább dúsították a szerves anyagot, az oxigénhiányos üledék pedig újabb tápanyagot bocsátott vissza a vízbe: a hurok bezárult. Ugyanebből az üledékből szabadul fel a kén-hidrogén is – a záptojásszag, ami az első percben arcul csapja az embert. A halállomány elpusztult, és a víz milliószámra vetette a tetemeket a partra. Többek között ezeknek a halaknak a csontja ropog a lábam alatt. Nemcsak metaforikusan, hanem szó szerint is egy temetőn járok.
*
Negyedórányi autózásra délre fekszik Bombay Beach, az egykor virágzó parti település, amelyet fénykorában évi több százezer turista látogatott – állítólag Frank Sinatra és a Beach Boys tagjai is. A tengerszint alatt fekvő Bombay Beach jelenleg „élő szellemváros”: a legutóbbi, 2020-as népszámlálás szerint 231 lakosa van, jórészt olyanok, akik nem tudtak elmenni. A települést az elmúlt évtizedben főleg Los Angeles-i művészek fedezték fel[xx] – az árak pedig felszöktek. 2025 szeptemberében a medián eladási ár több mint kétszerese volt az egy évvel korábbinak. Ez a kaliforniai mediánnak a közelébe sem ér, de nem is aprópénz egy olyan parton, ahol a levegő mérgező és a tó haldoklik. Nem a tó ígéretét árazza be a piac, hanem a pusztulásét – Bombay Beachen a rom lett az érték.
installációk
A védőgát tó felőli oldalán, hatalmas területen található a tó ökológiai és kulturális hanyatlását feldolgozó desert art kiállítás. A kaliforniai álom immár rémálomszerű díszletei: egy „vízpart” feliratú bárpult, mögötte több száz méteren át csak a sós pusztaság húzódik; egy semmiben álló gyóntatófülke; WC-csésze, amelyből elszáradt fa nő ki. Ezek a többségében fém- és fahulladékból készült installációk ugyanazt a kettősséget teszik láthatóvá, mint Bombay Beach szellemváros-szerű esztétikája, a tóparti ökológiai katasztrófa látványa, a kén-hidrogén bűze és a tetemekkel teli part: a táj egyszerre taszít és kelt fenséges ámulatot.
Ezt ragadja meg Jennifer Peeples „mérgezően fenséges” (toxic sublime) fogalma: a feszültség, amely egy hely mérgezőségének felismeréséből fakad, miközben egyszerre értékeljük annak titokzatosságát, nagyszerűségét és áhítatkeltő erejét. A táj szépsége elválaszthatatlanná válik saját mérgező valóságától.[xxi] A fenséges borzongás egyben morális kérdéseket is felvet: ki nézheti meg mindezt biztonságból, hozzám hasonlóan külső szemlélőként, néhány órára belépve a térbe, és ki az, akinek nincs hová mennie innen?
BRING US BACK! Hozz vissza minket – áll a madarak és halak segélykiáltása a táblán. A Salton Sea védelme kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés: mit is kellene megmenteni és pontosan kitől? Mit kellene visszahozni, és pontosan hová? A sós parton állva, a hétköznapokban természetesen használt megkülönböztetéseink a természetesre és a mesterségesre, az ökológiára és a társadalomra vonatkozóan úgy párolognak el, mint a tó vize.
*
Milyen tanulságokat vonhatunk le a Salton Sea történetéből? Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy a Salton Sea egyfajta ökológiai időkapszula, ami nem a múltba nyújt betekintést, ahogyan a nemzeti parkok és vadvédelmi területek igyekeznek megtenni – hanem a jövőbe. Egy klímakatasztrófa utáni, mérgező, forró, száraz jövőbe. Persze – minden kínálkozó esztétikai párhuzam dacára – nem feltétlenül a disztópikus klímafikciók világára kell gondolnunk, ahol légzőkészülékes motorosbandák harcolnak az utolsó konzervekért. A valóság ennél árnyaltabb, a Salton Sea nem a jövő pontos előképe. Inkább annak egyik felnagyított részlete; olyan táj, ahol a vízhiány, a hőség, az ökológiai összeomlás és a környezeti igazságtalanság egyszerre, koncentrált formában jelenik meg.
rekordok
Miközben a Salton Sea partján álltam, az európai kontinens nagy részén többhetes hőhullám vonult végig. 2026 júniusában egész Európában, köztük Magyarországon is, sorra dőltek meg a történelmi hőmérsékleti rekordok. A hónap 22,5 fokos országos középhőmérséklettel a második legmelegebb június lett a mérések kezdete óta; június 30-án Szécsényben 42,0 Celsius-fokot mértek, ami a Magyarországon valaha rögzített legmagasabb hőmérséklet. A csapadékmennyiség 45 százalékkal maradt el a sokéves átlagtól.[xxii]
Mindez a mi vizes élőhelyeinkre is drasztikusan hat. Riasztó képek jelentek meg a Velencei-tóról, hazánk madárvédelmi szempontból kiemelt, egyik legfajgazdagabb élőhelyéről. Június 20-án az agárdi vízmérce 52 centimétert mutatott, ami egy centiméterrel kevesebb, mint a 2022 szeptemberében mért korábbi mélypont. A fürdőzőknek helyenként húsz métert kellett gyalogolniuk a száraz mederben, hogy egyáltalán elérjék a vizet, és volt, aki átgyalogolta a tavat.[xxiii]
Persze, a Velencei-tó története során már többször teljesen kiszáradt – hessegethetnénk el a kellemetlen gondolatokat. Ebben van is igazság: a Velencei-tó limnológiai értelemben úgynevezett szemiasztatikus, sekély vizű szikes tó: olyan rendszer, amelynek működéséhez a változékonyság, a vízszintingadozás vagy akár az időszakos kiszáradás is hozzátartozik. Boromisza Zsombor tájépítész szavaival: „kontinentális klímán, egy kis vízgyűjtőterülettel rendelkező sekély, szikes tótól ez várható, ezt mutatja a történelem is, ezek a táj természeti alapjai, ez a realitás.”[xxiv]
Ez igaz – ebből azonban könnyű rossz következtetést levonni. A „hiszen kiszáradt már korábban is” a klímaváltozás-tagadók egyik visszatérő fordulata, holott Boromisza épp nem ezt állítja: attól, hogy egy tó ingadozása természetes, a felmelegedés még valóságos. Az attribúciós klímakutatás sosem azt állítja, hogy egy esemény típusa példátlan, hanem azt méri, mennyivel vált valószínűbbé és súlyosabbá. A World Weather Attribution szerint egy hasonló hőhullám az ötven évvel ezelőtti, 1976-os éghajlati viszonyok között nappal mintegy 3,5 fokkal lett volna hűvösebb.[xxv] Nem az a kérdés tehát, hogy kiszáradhat-e magától egy sekély szikes tó, hanem hogy milyen gyakran. És ezt a gyakoriságot mi magunk növeltük meg.
Az ellenvetés másik fele viszont a Salton Sea felé mutat. Ahogy Boromisza rámutat, a Velencei-tónál valójában nem az alacsony vízszint a probléma, hanem hogy annak látjuk. Állandó vízszintet, nyílt vízfelületet, fürdésre és horgászatra alkalmas tavat szeretnénk – olyan állapotot igyekszünk konzerválni, amely a legkevésbé sem természetes, ahogyan a Salton Sea sem volt az soha.
kinek kell elszenvedni
A Salton Riviera telepesei a future wish mozzanatában nem azt látták, ami a tó volt, hanem amivé szerintük válnia kellett volna. Amikor az álom szertefoszlott, a befektetők leírták a veszteséget, a nyaralók másik üdülőhelyet kerestek. A wastelanding arra is vonatkozik, hogy a kár hatásait kinek kell elszenvednie: a latino mezőgazdasági munkásoknak és családjaiknak, akik ott maradtak és belélegzik a mérgező port. A betelepített halaknak, amelyek elpusztultak, és az időszakosan visszatérő vándormadaraknak, amelyek megmérgeződnek.
*
Az elmúlt évtizedekben az antropocén gondolata a legkülönfélébb diskurzusokban tűnt fel – igencsak túlhasználva, sokszor puszta buzzwordként. Az antropocén azonban a geológiából, pontosabban a rétegtanból származó fogalom –, nem pusztán azt jelenti, hogy az emberiség immár nagymértékben beavatkozik a természetbe. A fogalom érvényessége mellett érvelő geológusok azt állítják, hogy az emberi tevékenység olyan nagy mértékben módosítja a Föld-rendszer geobiokémiai ciklusait, hogy annak földtörténeti szinten, a geológiai rekordban is látható hatása jelentkezik, vagyis indokolt korunkat a holocén utáni új földtörténeti korba sorolni – ahol a fő geológiai erő immár az ember. Ezt a javaslatot az erről döntő hivatalos tudományos szerv, a Nemzetközi Rétegtani Bizottság (International Commission on Stratigraphy – ICS) Kvarter Rétegtani Albizottsága 2024-ben – vitatott körülmények között – elutasította, a döntést pedig az ICS jóváhagyta.[xxvi] De a fogalomnak a geológiai megfontolásokon kívül is sok különböző irányú kritikája van – a tudományfilozófiától a kritikai politikaelméletig.[xxvii]
A Salton Sea partján állva nehéz nem látni az emberi tevékenység geológiai hatását. A politikai és társadalmi döntések nyomán felgyorsult geológiát. Ugyanakkor a kép, amilyen csábító, olyan megtévesztő is. Egy jövőbeli geológus számára a Salton Sea bő százéves emberi története nem, vagy csak alig lesz látható, és alapvetően nem különbözik majd az elmúlt néhány tízezer év normális mintázatától. Ciklikus feltöltődés és kiszáradás, ahogy a Colorado hordaléka hol ide, hol a Kaliforniai-öbölbe terelődött. Ebben a folyamatban az emberi tevékenység nyomai – a só, a peszticidek, a betelepített özönfajok maradványai – a geológiai folyamatok időskálájának felbontóképessége alatt vannak. Bár csábító antropocén-kép lenne, de a kaliforniai álom és annak bukása önmagában valószínűleg nem lesz látható egy jövőbeli geológus számára. Ez azonban nem azt jelenti, hogy akkor végül is minden rendben van. Ez megint csak léptékhiba lenne – ezúttal azonban nem idő-, hanem morális léptékhiba. A jövőbeli kőzetrétegnek lehet, hogy a só nem számít. Viszont a Salton Sea környékén élőknek számít. Az elpusztult madaraknak és halaknak számít. És ha pusztán a fiktív, homogén „Emberiség” globális hatásait nézzük, épp ezt nem látjuk; hogy nem mindenki egyformán okozója és főleg nem egyformán elszenvedője. Ez végső soron a lyelli gondolat morális konklúziója: ahogyan a víz és a szél munkája nem egyetlen csapásban, hanem önmagában észrevétlen, apró lépésben formálja a tájat, ugyanúgy a tragédia sem egyetlen nagy csattanással történik.
[i] Charles Darwin: A Monograph on the Sub-class Cirripedia, with Figures of all the Species. Ray Society, 1854.
[ii] Charles Lyell: Principles of Geology: Being an Attempt to Explain the Former Changes of the Earth’s Surface, by Reference to Causes Now in Operation (Vol. 1). John Murray, 1830.
[iii] Traci Brynne Voyles: Wastelanding: Legacies of Uranium Mining in Navajo Country. University of Minnesota Press, 2015.
[iv] California Department of Food and Agriculture: California Agricultural Production Statistics. https://www.cdfa.ca.gov/Statistics/
[v] Almond Board of California: California Advantage https://www.almonds.org/why-almonds/ca-advantage
[vi] California Department of Water Resources: Agricultural Water Use Efficiency https://water.ca.gov/Programs/Water-Use-And-Efficiency/Agricultural-Water-Use-Efficiency
[vii] US Bureau of Reclamation, Salton Sea Ecosystem Restoration Study
https://www.usbr.gov/lc/region/saltnsea/finalreport/Vol1/Chp1.pdf
[viii] Traci Brynne Voyles: The Settler Sea: California’s Salton Sea and the Consequences of Colonialism. University of Nebraska Press, 2021.
[ix] Edward Said: The Question of Palestine. Vintage Books, 1992. 1. fejezet, idézi Voyles: I. m. 66.
[x] A korai amerikai természetvédelem és nemzeti parkok létrehozásának erőszakos történetéhez lásd Mark David Spence: Dispossessing the Wilderness: Indian Removal and the Making of the National Parks. Oxford University Press, 1999.; Karl Jacoby: Crimes against Nature: Squatters, Poachers, Thieves, and the Hidden History of American Conservation. University of California Press, 2014.
[xi] Voyles, i. m. 168.
[xii] https://www.watereducation.org/aquapedia/quantification-settlement-agreement
[xiii] Jill E. Johnston, et al.: „The disappearing Salton Sea: A critical reflection on the emerging environmental threat of disappearing saline lakes and potential impacts on children’s health.” Science of the Total Environment 663. 2019. 804–817.
[xiv] Shohreh F. Farzan, et al.: „Assessment of Respiratory Health Symptoms and Asthma in Children near a Drying Saline Lake.” International Journal of Environmental Research and Public Health 16.20. 2019. 3828.
[xv] Carol U. Meteyer, et al.: „Investigation of a Large-scale Eared Grebe (Podiceps nigricollis) Die-off at the Salton Sea, California, in 1992.” Studies in Avian Biology 27.1. 2004. 19.
[xvi] Jeffrey P. Cohn: „Saving the Salton Sea.” BioScience 50.4. 2000. 295–301.
[xvii] Milton Friend: „Avian disease at the Salton Sea.” Hydrobiologia 473.1. 2002: 293–306.
[xviii] Traci Brynne Voyles: „Environmentalism in the interstices: California’s Salton Sea and the Borderlands of Nature and Culture.” Resilience: A Journal of the Environmental Humanities 3. 2016. 211–241.
[xix] Ralf Riedel, Lucille Caskey, és Barry A. Costa-Pierce: „Fish Biology and Fisheries Ecology of the Salton Sea, California.” Hydrobiologia 473.1. 2002. 229–244.
[xx] https://www.theguardian.com/us-news/2018/apr/23/salton-sea-bombay-beach-desert-town-artist-influx
[xxi] Jennifer Peeples: Toxic Sublime: Imaging Contaminated Landscapes. Environmental Communication, 2011/4. 373–392
[xxii] HungaroMet: A második legmelegebb június, extrém hőhullámmal. met.hu, 2026. július 3. https://www.met.hu/rolunk/hirek/index.php?id=3670
[xxiii] Vajna Tamás: A hét végén átgyalogolhatóvá apadt a Velencei-tó. Qubit, 2026. június 22. https://qubit.hu/2026/06/22/a-het-vegen-atgyalogolhatova-apadt-a-velencei-to
[xxiv] Boromisza Zsombor: Kiszáradó Velencei-tó: nem vízhiány van, hanem alkalmazkodási válság. Másfélfok, 2026. június 23. https://masfelfok.hu/2026/06/23/kiszarado-velencei-to-nem-vizhiany-van-hanem-alkalmazkodasi-valsag/
[xxv] World Weather Attribution: Fossil Fuel Emissions have Rapidly Worsened European Heatwaves in just a few decades. 2026. június 26. https://www.worldweatherattribution.org/fossil-fuel-emissions-have-rapidly-worsened-european-heatwaves-in-just-a-few-decades/
[xxvi] Alexander Damianos: „Anthropocene angst: Authentic Geology and Stratigraphic Sincerity.” Social Studies of Science 55.3. 2025. 444-464.
[xxvii] A tudományfilozófiai kritikához lásd Carlos Santana: „Waiting for the Anthropocene.” The British Journal for the Philosophy of Science 70.4. 2019. 1073-1096. A politikai kritikához pedig lásd Andreas Malm és Alf Hornborg: „The Geology of Mankind? A Critique of the Anthropocene Narrative.” The Anthropocene Review 1.1. 2014. 62-69. és Christophe Bonneuil és Jean-Baptiste Fressoz: The Shock of the Anthropocene: The Earth, History and Us. Verso Books, 2016.
kép | a szerző fotóival
