ÍME A KÉS
1994 március
Kávésötétség. Korai óracsörömpölésen átütő elszarusodott alakzatok. Följebb élénkpiros pikkelyek a fölötte lebegő szél nagykésével.
A kés, úgy látszik, máshoz kell majd. Itt önként szakad vége az éjszakának. De a homályos előszobán át nem a nappaliba, csupán újabb ággyal, ágyneművel, szuszogásokkal bélelt hálóba juthatunk, vagy inkább egy állomás nem dohányzóknak fönntartott várótermébe. A bejárat fölötti óramutatók az indulás előtti pillanaton. Várj meg itt – mondja J, s maga a sínek belátható hosszúságán álltában túlfutó szerelvényre pattan.
Ez a jármű ugyan el nem indul. Tekintetem igyekszik helyreigazítani az inkább háznak, mint vonatnak tetsző monstrum ugyancsak foghíjas cseréptetejét. Alighanem egy jó zivatar zongorázta el itt a késeiből koraiba tűnő órák prelúdiumát.
Hajnalban, fejem elfordítva, halat tisztítok. És a vekkercsörgés szaggatta felhők közül – ki az ott? – csak nem érkezett meg máris?
Útibeszámolójában – íme a kés – penge él sorompója csap le. Kérdeném, mit is, minek is? Nem volt-e velem az ágyban?
Miközben hegyeket járt be, völgyeket, vadcsombort izzadtak sziklafüves lejtők, tátikák lihegtek föl-alá, tőlem távol.
kép | vecteezy.com
