A SZEMLÉLŐDÉS BOLONDJAI
Carl Spitzweg, avagy a műkedvelők apoteózisa
„Mint valami idegent nézni magunkat: a látványt elfelejteni, a nézést megtartani”
(Franz Kafka: A nyolc oktávfüzet)
Pünkösd haváról Szent Ivánra fordult a naptár. Az Ikrek égisze alatt valósággal külön évszak köszönt be ilyenkor, már nem tavasz, de még nem is nyár. Smaragdos és sűrű a lomb, az utak mentén pipacs-szegély, jázmin- és bodzabokrok virágzanak, és nyílni kezdenek a rózsák. Délutánonként fürge zápor fürdeti a kerteket, elered majd elvonul, édes esőszagot hagyva maga után. A külvárosi utcákon hársfaillat ül. Késik az este, de a hajnal sietős, a kettő közt csalogányének ível át az éjszakán. A diadalmas nap magasan áll, de még hagy némi helyet az árnyékoknak is a földön. Egy búzamező széléről figyelem, ahogy a szél kószál a zöld kalászrengetegben, borzolja, cirógatja, míg fölötte, a tengernyi égen felleghad száll a horizont felé.
rengeteg festmény
Ebben a már nem tavaszban, de még nem nyárban, különösen, ha sikerül egy-egy dűlőútra tévednem az aszfaltlabirintusból, eszembe jut egy tizenkilencedik századi pirospozsgás német úr, a dűlőutak és mezőszélek látványának avatott mestere. Festő volt, bár ránézésre leginkább bajor állomásfőnökhöz vagy nyugalmazott körorvoshoz hasonlított. Persze nem elsősorban ő jut eszembe ilyenkor, hanem a festményei, rengeteg festmény, mintha egész életében semmi egyebet nem csinált volna, csak festményeket.
Ami azt illeti, nem is nagyon csinált semmi mást.
Köztiszteletben álló atyja, Simon Spitzweg, tisztes fűszerkereskedő Unterpfaffenhofenből, anyja, Franziska Schmutzer nagybani gyümölcsárus-dinasztia sarja. Az Isten is arra teremtette őket, hogy összeházasodjanak, és vevőkörüket egyesítve jól menő zöldség- és fűszerkereskedelmet bonyolítsanak. Három fiúgyermekük közül az elsőt üzletembernek, a másodikat gyógyszerésznek, a harmadikat orvosnak szánták. Majdnem minden számításuk bevált, kivéve, hogy Spitzweg asszony a vártnál valamivel hamarabb távozott az élők sorából, és hogy Carl, a renitens középső gyermek mindössze egy évet volt hajlandó a gyógyszerészi pályán tölteni. Mihelyst zord atyja is jobblétre szenderült, tetemes örökségét kézhez kapva otthagyta a patikát és felcsapott festőművésznek. Nem nősült meg, családot nem alapított, anyagiakra nem volt gondja, így nap nap után festett és rajzolt, több mint ötven esztendőn át, míg csak holtan nem találták müncheni műtermének padlóján: szélütés végzett vele, ami élemedett korára tekintettel szokványosnak mondható. Valami ezerötszáz festmény maradt utána.
baljós vonások
Első ránézésre joviális életképek a tizenkilencedik század derekáról, amelyet a biedermeier korának szokás mondani. Carl Spitzweg esetlen udvarlókat festett virágcsokorral, őszülő halántékú úriembereket, amint kedvteléseiknek hódolnak, utcarészletet sétáló kisasszonykákkal, őrposztjukon ásítozó bakákat, lepkegyűjtőt, ásványgyűjtőt, hobbikertészt, vasárnapi sétát, ozsonnázó vadászt, pohos özvegyembert és merengő remetét. Első ránézésre ennyi. Alaposabban szemügyre véve azonban képein baljós vonások tűnnek elő. Az épületek omladoznak, az úriemberek kabátja foltos, porosak a szobák, és általában mindenki egyedül van, rettenetesen egyedül. Még akkor is, ha többen szerepelnek a képen.
Aztán ott vannak a különös, életképnek éppen nem mondható festmények. A tömlöcben sínylődő bohóc. Egy antikvárius, aki romos fal tövében Spitzweg-nyomatokat árul, de ügyet sem vet rá senki. Egy mező szélén elmélyülten olvasgató holló. Üres üvegballonba bámuló alkimista, aki idült arckifejezéssel vár, szemlátomást a semmire. Ezek az emberek a bölcsek és bolondok furcsa keverékeinek hatnak.
Közben a képeken mégiscsak május van vagy nyár eleje, pontosabban az a külön évszak, amely az Ikrek égisze alatt köszönt be, és úgy tetszik, mintha nem akarna véget érni sohasem.
A biedermeier: polgáriasult romantika.
Ami akkor történik, ha Werther, józan eszére hallgatva mégsem lövi főbe magát, inkább jogászhallgatónak áll, aztán megörököl egy jól menő ügyvédi praxist, és kissé eltunyulva, ám elégedetten éldegél porcelánok és zsánerképek között, hébe-hóba elmerengve ifjúsága hóbortos fellángolásain. Biedermeier az, amikor Heinrich von Ofterdingen szögre akasztja a lantját, és elszegődik karnagynak valamelyik vesztfáliai udvarba; megnősül, kissé molett, ám jóravaló feleségével nevelgeti féltucat porontyát egy polgári házban a Hauptplatz-tól kőhajításra, és vidám dalokat komponál születésnapok alkalmából. A biedermeier pocakot eresztett romantika, a középosztály ízlésének megfelelő mértékben érzelmes, de nem túlérzékeny; elegáns, de nem kirívóan, és tekintélyes anélkül, hogy tekintélyt parancsolna. Szépsége kockázatmentes, se hegyormok, se szakadékok nem tarkítják, lugasok és szalonok megbízható, szolid vendége. Szelíd romantika, melynek eszménye még van, noha ideálja már nincsen. Abban a harminc évben virágzott, amikor a napóleoni háborúk már véget értek, de a nemzeti forradalmak kora még nem köszöntött be, így hát sem az ideált, sem a szakadékokat nem ildomos számonkérni rajta. Megbékélt romantika, kissé megkönnyebbült is talán, az enyhült kedély és megérdemelt jólét stílusa. Mert a biedermeier nem annyira stílus, inkább ízlés, jellemzően legelőbb bútorok és festmények jutnak róla az ember eszébe. Biedermeier, ahogy berendezzük az életünket nagyobb megrázkódtatások után. A derék Meier úr mindennapjainak kerete, aki kiegyezett a világgal, miután ifjonti hevülete kevésnek bizonyult felforgatni azt. Egy biedermeier szobabelsőbe rendszerint besüt a nap, de mindig függönyökön át; szelíden ívelt karfákon és pasztellszín vánkosokon időzik, amíg tova nem sodorja a délután, melynek jöttét egy másik szobából zongorafutamok kísérik.
az élet végül is szeretetreméltó
A biedermeier festészet zsánerképpé domesztikálja a romantika fenséges tájait, apró, elragadó életképekké. Megértő az élettel szemben, mert realista, és többé-kevésbé ennek megfelelően ábrázolja; persze nem bír el túl sok realizmust, az kétségek és szakadékok közé vezetne, épp csak annyit, amennyi az ebéd utáni merengéshez kell. Szerethető képeket állít elő, mert az élet végül is szeretetreméltó. A romantika baljós árnyalatait, ellentmondásait és korszakos időtávjait elhagyja, a jelenhez ragaszkodik, a messzeség legfeljebb nosztalgiaként tűnik fel. A virágok a hegyoldalakról cserepekbe kerülnek, az emberek pedig városokba: legyen végre-valahára kiszámítható az élet. És mindezzel voltaképpen nincs is semmi baj – derűsnek és elégedettnek lenni végül is nem főbenjáró bűn. Sem az, ha vászonra visszük a mindennapokat – elvégre mindennapokból áll az életünk. Esetleges, és csak szükséges mértékben megkomponált jelenetekből. A Bécsi Kongresszus után Európa nagy részén nyugvópontra kerültek a dolgok, bár nagyokat és veszélyeseket gondolni már nemigen lehetett, mert az új rend még törékenynek tudta magát, és önvédelemre rendezkedett be. Amihez nyilván társult valamelyes, de a szükségesnél eleinte nem több intézményes önkény. Így sokaknak amúgy sem maradt más lehetőség, mint hogy visszavonuljanak: jobb esetben magas falakkal környezett kerti lugasba, rosszabb esetben fűtetlen manzárdszobába, ott heverni ki az elmúlt évtizedeket. Helyi érdekű idillt eszkábálni össze heroikus idők szerény maradékán. Megbecsülni a közelit, ha már a messzi elvétetett. Legfeljebb tajtékos tenger helyett a horizontot innentől a szomszédos dombhát vagy a kerti ágyás jelöli ki.
Éppen őket: a visszavonultakat és merengőket festi meg Carl Spitzweg. Azokat, akik körül már nem vet hullámot az idő. Az üldögélőket, sétálókat, henyélőket. Akiket nézve lelassul a Nap járása, és az ember átkerül egy nyár eleji délutánba, mely sohasem akar véget érni. Sehol egyetlen óra, amely a pontos időt mutatná. A pontos idő nem aktuális. Cselekvés, történés alig szerepel a képeken: legfeljebb egy-egy gáláns fiatalember teszi a szépet bátortalanul üde cselédeknek vagy piruló kisasszonyoknak, akiknek köténye frissen mosva, loknijaik pedig versenyt penderednek a rózsaszirmokkal. De az ilyen kedves jelenetekkel Spitzweg csak reménybeli vevőinek akart hízelegni, akik ennek dacára elkerülték őt, és inkább Friedrich Gauermann, Ferdinand Hasenclever, Georg Waldmüller, Josef Danhauser vagy Friedrich von Amerling mandolinozó leánykáit, kérődző teheneit, álmatag ficsúrjait és pirospozsgás parasztjait vásárolták.
Mert azokhoz képest Spitzweg alakjaiban igenis van valami rendkívül zavarba ejtő.
karikatúrák mögött felsejlő tragikum
Mindjárt az őket körüllengő magány atmoszférája. Aztán a félremagyarázhatatlan irónia, amely a magányosokhoz társul. Már épp csodálni kezdené őket az ember, amikor észreveszi az idézőjeleket. Hogyhogy ez nem tűnt fel előbb? Aztán az irónia tudatában már épp kritikus álláspontra helyezkedne, amikor a komikum nyomában megjelenik a részvét és a magányos karikatúrák mögött felsejlő tragikum. Mégsem válnak tragikus alakokká, ezt már nem engedi a képek atmoszférája, amelyekből csak úgy árad a csöndes derű és megértés – és akkor a képek nézője rádöbben, hogy ezeket az elrajzolt, nevetséges alakokat áttetsző dicsfény övezi, mint szitáló virágpor. És ismét felbukkan a csodálat.
Úgy hát mégsem szatíráról és bírálatról van szó. De akkor vajon miről?
Caspar David Friedrich alakjai is magányosak, de az ő magányuk letisztult, hüperióni, idézőjelmentes, fennkölt magány. Spitzweg szereplői – papok, bakák, könyvmolyok és postamesterek – egytől egyig bumfordiak. Megint csak: mintha Hüperión odahagyva Latmosz bérceit, suszternak vagy személyi titkárnak szegődött volna. Pedig Spitzweg mindössze egy generációval későbbi, mint Friedrich, és micsoda különbség!
Az irónia abban rejlik, hogy Spitzweg alakjai egyszerre nyárspolgárok és outsiderek. A romantika megkülönböztette a kettőt, hőseit rendszerint választás elé állítva: vagy egyik, vagy másik, vagy éhkoppon átvirrasztott éjek, vagy szolid nappali bérezés. Előbbiekhez sorolódik természetesen a művész. Ha innen nézzük, Spitzweg figurái megrekedtek a köztesben, amolyan félszerzetek, és ez bennük az elképesztően tragikomikus. Igazi helyük egy ködbe vesző bércen lenne, mint Friedrich Sétálójának, de ők csak a szomszéd tanyáig jutottak, felöltőben. Odáig se feltétlenül. Lehetnének kámzsás szerzetesek a tengerparton, vészterhes fellegek alatt, ehelyett kaktuszokat nevelnek az ablakban. Ha fel is tűnik néhanap egy megkapóan fiatal, kámzsás barát, ő a breviárium helyett a fák alatt pusmogó szerelmeseket figyeli, vagy makulátlanul derűs időben sétál, a biztonság kedvéért esernyővel. Vándorköpönyegüket kopottas öltözékre, esetenként házikabátra cserélték: az éhkopp sejthetőleg nem idegen tőlük, de sem a sturm, sem a drang nem látszik emésztően lobogni bennük, legfeljebb pislákol, takaréklángon.
Ez lenne a Spitzweg-féle magány. Őszinte, rövidlátó merengés.
a leselkedésben rejlő élvezet
A biedermeier festők, a megédesített pillanatok piktorai, talán az első leskelődők a nyugati művészet történetében. Korábban a középkori, reneszánsz, barokk festők tanítani, láttatni, megörökíteni akartak, aztán megdöbbenteni, felrázni, elgondolkodtatni. Ha hófödte flamand tájat, borgőzös parasztlakomát, szentek ájtatos életét, csatajelenetet vagy egyéb, többnyire jeles eseményeket örökítettek meg, akkor is krónikásként jártak el, az időből kiragadott momentumokat okkal és ízléssel válogatva meg. Az alakok láttán nem támad a nézőben olyan érzés, hogy jelenlétük a képen esetleges, súlytalan, mi több: jelentéktelen. A vedutákon hangyamód nyüzsgő staffázs-alakok esete más: nekik is szerepük van, noha szerepük csupán annyi, hogy benépesítsék és léptékkel ajándékozzák meg az épített tereket. A biedermeier festők az elsők, akik kihasználják a leselkedésben rejlő élvezetet, jelentéktelen és jelentéstelen pillanatokat és alakokat vonultatva fel, pusztán a hangulat kedvéért. („A világ csak hangulat”, jegyzi meg lakonikusan Reviczky Gyula.) A romantika-megnyitotta, a lélek mélyére vezető tárnákat a biedermeier kép gondosan betömködi, a végtelenbe vesző szimbolikus távlatokat elférceli, hétköznapivá teszi, beoltva az édességgel, ami a rokokó festészetben hatványozottan volt jelen, de ott még kizárólag az arisztokrácia privilégiumaképp, és féktelen habzással. Itt a festmények házikabátos, kopaszodó wertherjei meg-megállva, gyanútlanul elmerengenek, nem sejtve, hogy valaki figyeli őket, és aztán galád módon meg is festi ezt az esetlen nosztalgiát.
Spitzweg másra használja szereplőinek gyanútlanságát. Arra, hogy megmutassa: nem törődnek vele, nézik-e őket vagy sem. Valószínűleg meg sem fordul a fejükben, hogy érdekesek lehetnének vagy érdemesek bárki figyelmére. Viszont ők figyelnek. Nem bennünket: igen ritka, hogy Spitzwegnél bárki is felénk forduljon. Nem, ők mindig valami felé fordulnak, egy-egy tárgyat vesznek szemügyre, odaadó, elmélyült figyelemmel. Ezeknek a figuráknak a többsége valami félszeg ártatlanságot sugároz, jámborságot is talán, amellett elkötelezett, konok és félreérthetetlen dilettantizmust. Ahogy a könyvekbe dugják az orrukat, ahogy babrálnak, leskelnek, fürkésznek, ténferegnek vagy masíroznak, minden mozdulatukról süt ez a műkedvelő báj, ez az eltökélt laikusság. Nem azt mondom, hogy egytől egyig kontárok, az már igazán karikatúrává rajzolná át őket, nem hagyva helyet a csodálatnak. Nem, ez itt a dilettantizmus szépsége, amely semmibe nézi a profizmus egész újdonatúj kultuszát, a hűhót, amivel az intézményes tekintélyt és plecsniket szokás ajnározni. A hivatásos kutató fő tevékenysége, hogy hasznot hajt: elsősorban a tudománynak, másodsorban az akadémikus köröknek, harmadsorban önmagának. Felerészben tudományos eredményeket, felerészben tekintélyt termel, mindkettőhöz komoly érdeke fűződik, és mindkettőért felelősséggel tartozik.
A dilettáns nem ilyen. Mit érdekli őt egy felfedezés hasznossága, pláne elismertsége! Hogy fűződik-e nevéhez idézett szakmunka, viseli-e nevét pozsgás növény vagy százlábú. Még az eredetiség sem érdekli, már csak azért sem, mert tudása nem mondható kurrensnek vagy naprakésznek. Szakértelemnek végképp nem. A felesleges összefüggések beavatottja. Összehordott ismerethalmaza egyedülálló és haszontalan. A dolgokat önmagukban és önmagukért találja érdekesnek, nem pedig valami egyéb miatt. Az ismeret számára nem eszköz vagy hiúsági kérdés, hanem színtiszta szenvedély.
Spitzweg a dilettantizmust festi meg annak eredeti jelentésében, ahogy a reneszánsztól a tizennyolcadik századig értették. A dilettante ugyanis az jelenti: gyönyörködő. Éppen ez a képesség a gyönyörködésre, ami a szaktudósok és ismeretbarbárok nagy többségéből kiveszett. A szó pedigrés latin őse a delectare, ami annyit tesz: „elbűvölni”, „örömet okozni”. A dilettáns az elbűvölt ember, a megragadott: aki nem közömbös és érintetlen a világgal szemben, úgymond pártatlan megfigyelő; azaz nem képzeli, hogy van egyrészt ő, másrészt van ismeretének tárgya, ez a kettő pedig szigorúan elválasztott alá- és fölérendeltségi viszonyban áll. A szakember eredményt akar, az elbűvölt a csodának részese. Ahelyett, hogy kívül helyezkedne, bevonódik, vállalja a megragadottság kockázatát. Az ilyesmi időigényes: lassan kialakuló, fokozatosan elmélyülő viszony. Az elbűvölt időt ad a világnak és önmagának, hogy találkozzanak és ráébredjenek egymás titokzatos szépségére. A reneszánsz értelemben vett dilettánsnak nem muszáj objektivitást mímelnie, megengedheti, hogy a szemlélődés terében ne csak a világ, de önmaga is jelen legyen. A szemlélődés ugyanis nem kizárólag a külvilágra vonatkozik. Spitzweg alakjai talán azért ennyire magányosak, azért veszi körül őket a magány atmoszférája, mert sosincsenek egészen ott, noha látszat szerint az udvaron, a szobában, a sétaúton tartózkodnak éppen. De nem. Az elmélyült, odaadó figyelem egészen más térbe helyezi őket, másfajta jelenlétet ajándékoz nekik. Az elfoglalt, köznapi világ idején kívül – és éppen ez különbözteti meg ezeket az alakokat, Spitzweg hőseit a biedermeier zsánerképek szokásos szereplőitől. A paradoxon, hogy ők a kifelé pillantással befelé figyelnek.
kószál és halad
A szemlélődés nem azonos a koncentrációval. Sokkal inkább egyfajta derűs, elengedett figyelem, erőlködést nem ismerő készenlét, amely nem célirányosan tör valahová, hanem egyszerre kószál és halad, várakozik és alkalmazkodik. Ezek az emberek itt odaadóan elmélyülnek egy virág, az ablakon beeső fény, a felhők vagy egy erdei ösvény szemlélésében. Odaadón: vagyis odaadják magukat ezeknek – az ösvénynek, az éppen fellapozott könyvnek, az írásnak. Lárma nem ér el hozzájuk. Valami nagyon fontossal vannak elfoglalva, amiből ugyan nem lesz enciklopédiában szócikk, sem taxonómiai forradalom, ellenben láthatatlanul megalkotódik valami más. Spitzweg képeinek centruma ott, a szemlélődő alakokon belül található, és lehetetlen ábrázolni. Csak utalni lehet rá, mialatt az ürügyül szolgáló alakok elmélyülten tekintenek egyszerre kívülre és önmagukba, miközben szemlátomást azt fontolgatják, hogy új lélekre lesz szükség, mert a régi elillant, elpárolgott valahová, és most, éppen most muszáj megállni, teret és időt engedve annak, hogy a szemlélődésben a szemlélő is megfoganhasson. Mindennél fontosabb ez, ha kisemmizettek lesznek, ha gúny és nevetség tárgyai, ám legyen; süssék rájuk a dilettantizmus bélyegét – a lélekalkotás csöndes folyamatában úgyis mindenki egyformán dilettáns.
A dilettáns nem a kontár megfelelője, azaz nem a szakember vagy a tudós ellentéte, hanem olyasvalaki, aki merőben más viszonyt ápol a világgal, mint amazok. Ugyanakkor Spitzweg nem egy alakjában, abban, ahogy úgyszólván kiestek a világból, megszűntek létezni a hétköznapok számára, áthelyeződve a szemlélődés közegébe – nos, itt már fel-felrémlenek a monománia szimptómái. A könyvmolynál, aki létra tetején fóliánsokat mustrál, hóna alatt egy régi kötet, térde között egy másik, éppen csak a foga közt nem tart egyet; vagy leghíresebb képén, a nincstelen poéta figurájában, aki huzatos tetőtéri vackában cseppet sem költői kupleráj közepén fekszik, fején elnyűtt hálósipka, fölötte nyitott esernyő beázás ellen, most is töri a fejét egy újabb klapancián, miközben kihűlt cserépkályhájából korábbi versek kéziratai kandikálnak elő. Ők azok, akik elvesztették az egyensúlyt, elvetették a sulykot, és szemlélődés helyett a rögeszme lett osztályrészük. Spitzwegnél ezek az egyensúlyvesztettek szinte mindig zárt terekben vannak, mint a bogarak, mint akik hátat fordítottak a világnak, a bogarasok, akik választott mániájukon kívül semmi másról nem vesznek tudomást. A mítoszkutató Joseph Campbell jegyezte meg egy előadásán, hogy mekkora különbség van Aquinói Szent Tamás és a nála mindössze egy nemzedékkel fiatalabb Dante pokol-koncepciója között. Aquinóinál, mondta, a pokol egyen-pokol. A kárhozat arctalan, a kínszenvedésben nincsenek árnyalatok. Danténál ez másképpen van. Mindenki személyre szabott pokollal rendelkezik, a kárhozat nem egynemű, hanem bugyrok és szintek tagolt rendszere, és mindenkinek az jelenti a poklát, amihez kötődött életében. Lelkét ugyanis az tartja kötve továbbra is. A monománia pokla saját, különbejáratú pokol. Senki nem férhet hozzá. Csakugyan senki sem. Ez a magány másik, tragikus arca Spitzweg alakjainál.
Lehet-e dilettánsnak lenni a szemlélődésben?
a felszínre ítéltetett
Az amatörizmust elvégre szokás az alkotáshoz kötni. Műkedvelő az, aki céltalanul alkot, aki honoráriumot nem, elismerést annál inkább vár munkájáért, de általában egyiket sem kapja meg, hacsak nem hasonszőrű műkedvelőktől, akik cserébe saját mázolmányaik és klapanciáik méltatására számítanak. Elvégre a művészet mindenkié. (Ami lehetséges, csak épp nem mindenki a művészeté. A múzsák válogatósak.) Mégis arra hajlanék, hogy nemcsak a produktivitásban lehet valaki dilettáns, hanem a passzivitásban is – vagy abban, ami annak tűnik. Nevezhetnénk a kontár szemlélődőt akár szemlélkedőnek is, hogy megkülönböztessük a kettőt. Ez a szemlélkedő a monomániás ellentéte: éppúgy elvéti a kontempláció mértékét, mint amaz, csak az ellenkező irányban. Akinek rögeszméje van, beszűkült – ami nem ugyanaz, mint a koncentráltság, mert nem szabad elkötelezettség és odaadás munkál benne, hanem tehetetlenség. A szemlélkedő ezzel szemben reménytelenül szétszórt, csapongó, figyelme pillanatnyi, valódi elmélyülésre tehát képtelen. Ami voltaképp ugyanaz, mint hogy képtelen a csodálatra, megrendülésre: egyszóval a felszínre ítéltetett. A monomániás kívül reked az időn, pontosabban önnön idejébe zártan él, mint valami borostyánkőbe fagyva; ez a típusú szemlélkedő viszont a pillanat sekélyességének kiszolgáltatott. És a legrosszabb, hogy ennek tudatában sincs, képtelen lévén különbséget tenni passzió és szenvedély, fellángolás és szerelem, információ és megismerés között. Tekintete nem a szerelmesé, mert csak látszólag irányul a másikra, miközben önmagát, mindig csak önmagát tükrözi.
Semleges tekintet ugyanis nem létezik.
Evagriosz Pontikosz, a szellem sivatagi aszkétája úgy tartotta, hogy a teremtésben angyali, démoni és emberi látásmód váltakozik. Az angyali tekintet olyannak látja a dolgokat, ahogyan vannak: a létezésben elfoglalt helyüknek és értelmüknek megfelelően, az Istennel fenntartott viszonyuk fényében. A démoni tudat a dolgok birtoklására irányul: aszerint osztályoz, hogy érdekeit miképpen szolgálják, kívánatosak-e vagy ellenszenvesek a számára. Az emberi tudat a kettő között oszcillál, hol angyali, hol démoni karaktert öltve – noha minden bizonnyal jóval gyakrabban időzik az utóbbi térfelen. Az emberi szemlélet előtt mindkét út nyitva áll, amiből az következik, hogy Evagriosz szerint kimondottan emberi perspektíva nincsen, hacsak maga az ingadozás nem az. A dolgok lényegére irányuló szemlélődés és a vak haszonlesés, a létezéstől elbűvölt élet és a létezők kizsákmányolása két véglet, az emberi tekintet pedig ezek közös metszete, olyan ismeret, melyben csodálat és birtoklás reménytelenül összefonódik. Az angyali látásmód centrumát az isteni jelenti, a démoni látásmód mértékét pedig önmaga; így az első a szeretet, a második a félelem jegyében áll. Utóbbi ráadásul az akarat függvénye, az kormányozza és szab neki irányt. Spitzwegnél azok az arcok, amelyek nem a szemlélődés jelenlétét tükrözik, hanem a démoni látásnak akár monomániás, akár szétszórt válfaját képviselik, hozzátorzulnak szenvedélyeikhez, melyek fogva tartják és elzárják őket a világtól.
„Homályos és torz az akarat pillantása – írja egyik esszéjében Hermann Hesse. „Csak amikor nem kívánunk semmit, csak amikor tekintetünk tiszta szemlélődésbe kezd, akkor tárul fel előttünk a dolgok lelke, a szépség. Abban a pillanatban, amikor az akarat elszunnyad, teret nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás, minden megváltozik. Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika… Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet.”[1]
[1] Hesse, Hermann, Pillantás a káoszba, Ford.: Dohy Gábor, Hudáky Rita és többen; Cartaphilus, Bp., 2005, pp.47–48.
kép | Carl Spitzweg művei
