KÜSZÖB

ISTENHÁTAMÖGÖTTISÉG

Azokban az időkben, amikor New Szeged fölött már vékonyabbnak látszott az ég, mint a várost behálózó történetek szövete, eltűnt az egyik polgár, egy Timothy nevű walesi – a sivatagban. Egy napon valami ismeretlen oknál fogva nekivágott a pusztaságnak, aztán hetekig nem került elő. Hogy miféle ember volt, azon mindjárt összekaptak a New Szeged-iek, mert az efféle esetekben sosem ugyanúgy emlékeznek az emberek. Nem ugyanúgy és nem is ugyanarra. Egyesek szerint Timothy, aki nem az alapítókkal érkezett a településre, hanem évekkel később vetődött a városba, a Dzsærda körül lebzselt naphosszat, s olyan bátran ivott hitelbe, mintha a következő napon bizonyosan örökölne egy rakás pénzt. Mások úgy tudták, valamikor, még mielőtt New Szegedre tévedt, karavánkísérőként kereste a kenyerét a Ghanen, csak egy délután hőgutát kapott, megpattant benne valami, s azóta olykor a délibábbal beszélget, de olyan meghitten és hosszan, akárha valamelyik régi komája lenne. Megint mások azt állították, nem akadt benne semmi különös, csupán olyan ember volt, akit időnként szólít a puszta, s akinek olyankor mennie kell, akár akarja, akár nem.

örökre benne ragad

Ami bizonyosnak látszik, az mindössze annyi, hogy november táján, amikor a meleg úgy ül rá a vidékre, mint valami láthatatlan ítélet, Timothy egy hátizsákba pakolt kevéske eleséget, megtöltötte a kulacsát, vállára akasztotta a puskáját, s elindult északnyugat felé. Nem árulta el senkinek, mi dolga arra. Robert B. tiszteletes szerint viszont annyit igenis mormolt a bajsza alatt, miközben kifelé kutyagolt a városból, hogy álmában vizet látott egy olyan vidéken, ahol víznek nem lenne szabad fakadnia. Ha így volt, hát érthető a tette, az ilyen álom ugyanis nem hagyja nyugton azt, aki látta. Mert ha egyszer megmutatja magát a víz, hát alaposan utána kell járni, különben a szomjúság még mélyebbre költözik az emberbe, örökre benne ragad, s ott csörgedez szárazon a csontjai között. A New Szeged-iek ezért nem is csodálkoztak különösebben. A település lakóinak nagy részét lehetetlen sugallatok sodorták arra az isten háta mögötti vidékre, legtöbbször azok is tartották ott: valamiféle sejtelmek arról, hogy még ez az eldugott, kietlen pusztaság is a Teremtő szeme elé kerülhet olykor.

Az első nap még visszafordulhatott volna Timothy. Még a másodikon is. Harmadnapra azonban túl messzire keveredett. Bokrok görnyedeztek a vörös porban, mintha valami ősi vétek terhét hordoznák. A kövek szertehányt csontok módjára hevertek, s a Nap olyan egykedvű kegyetlenséggel égette a tarkóját, mintha nem is csillag volna, hanem egy vénségesen vén, haragos istenség halált sugárzó szeme. Ahogy kulacsa egyre könnyebb lett, a nyelve úgy vált mind nehezebbé. Estefelé megpróbált énekelni, hogy azzal tartsa meg az életet magában, de csak rekedt suttogás jött ki a torkán. Mikor szürkületkor lerogyott a földre, a csillagok olyan ridegen ragyogtak fölötte, mintha nem is ezt a világot világítanák, hanem valamely másikat, amelybe ő már félig át is lépett talán…

nyom nélkül

Negyednap délben lenyelte az utolsó csepp vizét. De még mindig nem ijedt meg igazán, még nem markolászta a szívét halálfélelem, csak valami tompa bánatot érzett, nyomta a mellkasát, mintha dingó feküdne rajta. Az ember addig nem tudja, miféle úr a szomjúság, míg a saját ínye rá nem tapad a fogára, s a nyelvét olyannak nem érzi a szájában, mint egy idegen, repedezett bőrű, szörnyű ízű állatot. Délutánra Timothy meg-megtántorodott. Fényes tócsa derengett föl előtte – odabicegett, de csak a forró kövek nevettek rá gúnyosan. Később egy egész metropolisz úszott a szeme előtt a látóhatáron: tornácok, kutak, árnyékos udvarok, magasba nyúló toronyházak, templomok, szökőkutak és egy lomha, zöldhátú folyó. Lehunyta a szemét, s mikor újra kinyitotta, már csak a pusztaság terült el előtte végeérhetetlenül. Akkor értette meg, hogy ha estig nem talál vizet, elbukik, s a puszta úgy nyeli el, ahogyan az idő a névtelen embereket: nyom nélkül, szinte kegyesen.

Alkonyat előtt nem sokkal össze is roskadt. Előbb térdre, aztán fél oldalára esett, karjával támasztotta föl a fejét nagy kínnal, hogy ne másszanak a fülébe a rovarok. Aztán különös zümmögést hallott, mintha méhek keringenének körülötte, vagy nagyon távoli ének szűrődne át a köveken. Utána dobpergésnek tetszett a hang, valamiféle ősi szívverésnek, amely nem az övé, hanem a tájé. A talaj szinte sütött még, pedig a Nap lenyugodni készült. Timothy úgy feküdt ott, akár egy halálosan megsebesült katona a csatatéren.

Aztán hirtelen árnyékok hajoltak fölé. Sötét arcok, csontos vállak, fürge mozdulatok. Bennszülöttek találtak rá, a vidék ősi népe, akik nemcsak a nyomokat olvasták jobban bárkinél, hanem azokat a jeleket is, amelyek a fehérek szeme előtt örökké rejtve maradnak.

Vizet csöpögtettek a szájába, nem sokat, csak épp annyit, amennyit egy kiszáradt test elbír. Árnyékba húzták, majd – mikor végre leszállt az este – magukkal vitték. Hogy gyalog vonszolták-e napokon át, vagy száraz ágakból és bőrből eszkábált hordágyon vitték, azt utóbb senki sem tudta volna megmondani. Timothy, mikor magához tért, csak annyira emlékezett, hogy csillagok úsztak fölötte, s egyszer egy öregasszony hajolt az arcához, akinek hangja nem beszédnek, hanem varázslatos kántálásnak tetszett, amiből egy szót sem értett, ám hallatán édes, zsongító nyugalom árasztotta el, mintha forrásvízbe mártotta volna túlhevült arcát. Kicsit később gyerekek kuncogását hallotta, s azt hitte, meghalt, és visszakerült egy régi, elveszett otthonba, ahol még minden lehetséges, miközben már semmi sem az – csakhogy amikor újra kinyitotta a szemét, ugyanaz a déli égbolt feszült fölé, mint évek óta, s az élet és a bánat makacs dingó-terhét érezte a mellkasán.

nem is a saját bőre

Két vagy három hét elteltével – az idő ilyenkor összeragad, mint a rosszul főzött puliszka, s nem engedi magát rendesen mérni – egy hajnalban Timothy testére rátaláltak Keserű Rebek István házának küszöbén. Félholtan feküdt, ajka fölrepedezve, szeme beesve, bőre úgy feszült a csontjaira, mintha már nem is a saját bőre volna, csak valami kölcsönkapott, kisebb termetű emberről lehántott irha. A tornác deszkáin vastagon ült a vörös por, mint mindig, és ugyanaz a por borította a walesi ruháját is.

K. Rebek István maga nyitott ajtót, mert korán kelő ember volt, s mikor megpillantotta a küszöbön heverő szerencsétlent, előbb káromkodott egy ízeset, azután bevonszolta a házba, vizet forralt, majd az utcán hazafelé dülöngélő korhelyeket elzavarta a tiszteletesért meg néhány asszonyért.

Timothy magához tért ugyan, de ettől sem lett sokkal okosabb senki. Arra emlékezett, hogy elindult a sivatagba. Arra is, hogy elfogyott a vize. Azután már csak töredékek maradtak a fejében: fekete karok, ragyogó csillagok, valami kesernyés íz, amit a nyelvére kennek. Valakik nem hagyják meghalni. Arra a kérdésre azonban, kik azok és hogyan jutott vissza New Szegedre, s kivált: miképpen került éppen K. Rebek István házának küszöbére, nem tudott felelni, csak rázta a fejét, és olyan rémült képet vágott, mintha a saját megmenekülése volna életének legijesztőbb eseménye. Mintha az ember könnyebben belenyugodnék abba, hogy elveszett, mint a csodának tetsző ismeretlenbe, ami által megkerült.

New Szeged népe természetesen nem érte be ennyivel. Ha egy történet hiányos, az embernek azonnal viszketni kezd a képzelete, s ahol a valóság megbicsaklik, ott a fantázia nyújt mankót. Robert B. tiszteletes például azt fejtegette, csakis angyalok vezethették haza Timothyt a pusztából. Szomorú, fejtegette, hogy a walesi hitetlen szeme bennszülött-szerű fekete alakokat látott ott, ahol valójában mennyei küldöttek jártak. A Dzsærda egyik vendége váltig állította, hogy a férfit valójában egy elvadult teve hozta vissza a semmiből; egy teve, amely valaha New Szegedről szökött meg, s most, sok esztendő bolyongás után, meghallotta a szomjazó ember lelkének hívását, érte ment, a hátára vette, hazahozta, azzal visszatért a semmibe. Akadt olyan asszony is, aki szerint a halál és K. Rebek István küszöbére jutott ember voltaképpen nem is a sivatagból került vissza, hanem rövid időre átzuhant arra a másik vidékre, amit ő álmában gyakorta meglátogat, s ahol ugyanazok a házak állnak, mint New Szegeden, csak éppen tisztábbak az ablakok és nem ilyen nehéz a por, mint itt; ott járt-kelt, aztán onnan ejtették vissza K. Rebek István tornácára.

a legképtelenebb elgondolás

Később a magyarázatok szaporodtak és egyre vadabbá váltak, ahogy az már a legendákkal lenni szokott. Volt, aki azt beszélte, a bennszülöttek, akik Timothyt megmentették, nem is bennszülöttek voltak, hanem az álomidőből itt maradt lények, akik olykor megszánják a balgán elkóborló fehéreket. Más úgy tudta, maga a Wagyl sodorta vissza a városba a haldoklót a föld alatt futó, láthatatlan vizek hátán, amiképpen a folyó veszi a hátára a lehullott levelet, s végül ott tette partra – K. Rebek István küszöbén –, ahol a sorsa még folytatható. Egy öreg tevehajcsár, aki hónapokkal korábban ragadt New Szegeden, azt mesélte részegen, hogy ő bizony látta, amint négy csupasz vállú, arany színben ragyogó alak, egy hordágyon cipelve Timothyt, úgy közeledik New Szeged felé, hogy a lábuk nem veri föl a port, s mögöttük egy pillanatra még a csillagok állása is megváltozik. A legképtelenebb elgondolás mégis az volt, amely szerint a szerencsétlen valójában meg sem menekült, ott pusztult el a sivatagban, s aki másnap K. Rebek István küszöbén feküdt, az már csak a visszavágyódásnak és a szomjúságnak emberalakot öltött maradék asztrálteste, egy hazatérni akaró akarat, amely még nem tudta, hogy többé nincs valódi, hús-vér formája.

Az igazság soha nem derült ki, vagy ha ki is derült, senki nem ismerte föl. Timothy lassan fölépült, s attól fogva ritkán mozdult ki a település házai közül, ha pedig valaki a sivatagról kérdezte, összeszorította a fogait, mintha fájdalmasan kiszáradna a torka már attól is, hogy beszélnie kell róla. New Szeged lakói azért továbbra is mesélték egymásnak az esetet, hosszú-hosszú évekig, ki így toldotta meg, ki úgy, mígnem a történet lassanként levált Timothyról, s önálló életre kelt. Végül már nem is az számított, valójában ki vagy mi és kit hozott vissza félholtan K. Rebek István küszöbére, hanem az, hogy egy csoda úgy szivároghat szét a városban, akár búvópatak a homok alatt.

kép | vecteezy.com