FORMÁBAN BESZÉL
[SZÓ-BESZÉD]
Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.
Ó, régi börtönök nyugalma, szép
és régimódi szenvedés, halál,
költőhalál, fennkölt és hősi kép,
tagolt beszéd, mely hallgatót talál, –
mily messzi már. A semmiségbe lép,
ki most mozdulni mer. A köd szitál.
A valóság, mint megrepedt cserép,
nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, – ítélni így tanít.
S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.
Radnóti Miklós: Ó, régi börtönök
A vers keltezése: 1944. március 27, tehát a német megszállást követő nyolcadik napon írta Radnóti. Ekkor már túl volt két munkaszolgálaton. A harmadik (és egyben utolsó) munkaszolgálatos behívója május 18-án érkezett, két nappal később bevonult. A vers az 1946-ban posztumusz kiadott Tajtékos égben jelent meg. A kötet verseit együtt olvasva még szorongatóbb a fenyegetettség, a halálhoz közeledés léttapasztalata. Radnóti így ír József Attiláról: „A versek mindig külön hangsúlyt kapnak a halállal. A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test sírba hulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd. A versek sugarat vetnek egymásra, a nagy versek megragyogtatják a közömbösebb darabokat is”[1]. Óhatatlanul „visszafelé” olvassuk a Radnóti életművet is, jeleket, a pusztulás árnyékát keresve bennük.
A vers címe és kezdete paradox módon nosztalgikus. A régi, a maga szörnyű rendjével és falaival körülhatárolt börtönnel szemben a ködös, alaktalan, tanúk nélküli semmi még gyötrelmesebb. A vers kulcsmetaforája a megrepedt cserép. Ady „Minden Egész eltörött”-élményéhez hasonlóan a funkcióját vesztett tartóedény a mindennapi, otthonos világ szétesését jeleníti meg. A szétdobott szilánk a háborús repeszek látványát is felidézi.
nincs is kinek
Mint annyi Radnóti-versben, a léttapasztalat a versformában is megjelenik. A forma még létezik, de megrepedt, éppen hogy nem esik szét. A 14 soros, soronként tízszótagos költemény szonettszerű, de nem szabályos petrarcai vagy shakespeare-i szonett. A vers vége felé a rímrend fellazul, az emelkedett, archaizáló, metaforikus nyelvezet rövid, tömör kijelentő mondatokra vált. Mintha az eltökélten őrzött rend is küzdene, hogy egyben maradjon, hogy úrrá legyen az artikulálhatatlan, formátlan semmin. Mit tehet a lírai én, ha érvénytelenné vált az a valóság, amiről tanítana? Ha nincs is kinek tanítani? Ha a megszólalást az elhallgatás fenyegeti, mert egy formáját vesztett világban csak formában tud beszélni? A vers nemcsak a közelgő halál előérzete, hanem a költészet utolsó önvédelmi gesztusa is. Kísérlet, hogy a széthulló valóságból legalább a forma maradjon egyben – néhány pillanattal tovább.
Szép Ernő 1945-ben megjelent Emberszag című regényében is az eltört világ-metafora írja le a széthullás tapasztalatát: „Itt várt a gégémben az életmentő szó, a megváltó; a szó, melynek boldogságot kellett ráparancsolni a Földre. És én hallgattam. Nem tudom, hová figyeltem. Leejtettem a világot. Eltört.”[2] Szép Ernőnél is megszűnőben van a szó orfikus, valóságot rendező ereje, helyét a bénultság és a passzivitás veszi át. Radnótinál a tanítás befogadó híján a semmibe vész, Szép Ernőnél el sem hangzik.
[1] RADNÓTI Miklós, Jegyzet József Attila hátrahagyott verseihez, in Radnóti Miklós összegyűjtött prózai írásai, Budapest, Osiris, 2007, 373–377.
[2] SZÉP Ernő, Emberszag, jegyz. RÉZ Pál, Bp., Osiris, 2011, 178.
kép | vecteezy.com
