GESTA HUNGARORUM
[ARROBORI]
Az arrobori-nép
„Az úri Magyarország iránti zsigeri gyűlölet máig ott lappang a magyar nép nagy részében – amihez persze a Horthy-korszak is nagyban hozzájárult. Ezt az elemi ellenszenvet láthattuk föltörni a rendszerváltás után is, az Antall-kormány színre lépését követően. Nem az ’első szabadon választott kormány’ kül-, bel-, avagy gazdaságpolitikája, hanem a kormányfő és minisztereinek beszédmódja, viselkedése, gesztusai, azaz kulturális háttere volt a tényező, minek eredményeként az egykori állampárt utódja máig egyedülálló fölénnyel győzött az 1994-es választásokon, hogy – az akkori mondás szerint – ’még Caligula lovát is megválasztották volna, ha az vörösre van festve’. És ennek az ellenszenvnek az oka nem a ’negyvenéves agymosásban’, nem is a ’liberálisok’ aknamunkájában keresendő, még csak nem is a Kádár-nosztalgiában, ez utóbbi inkább következmény, mintsem ok. Ahogyan az sem teljes érvényű magyarázat, amit számos idősebb ember szájából hallani, hogy ti. ’a szocializmusnak köszönhettem, hogy lettem valaki’, hogy ’a régi rendszerben nem tanulhattam volna’. Ez persze igaz, ám másodlagos az egykori alsóbbrendűség tudatához, a méltóságosok, nagyságosok, tekintetesek, a bricsesznadrágos intézők, a csendőrpertu és csendőrpofon generációkra átörökített emlékéhez képest. S ahogyan ezek nem kellenek, úgy nem kell a hozzájuk társuló ’magyarság’ sem.”[1]
áldozatok és elkövetők
Kikről írta az Arrobori-esszéket Farkas Attila Márton? Az olvasó kíváncsiságát valószínűleg nem elégíti ki, hogy a magyarokról. Ha van a szövegeknek általános állítása a társadalomról, leginkább az, hogy nem létezik: a kötet hét esszéjében hatvanhatszor szerepel a „nép” és negyvenhétszer a „nemzet” szó, mindkettő leggyakrabban idézőjelben. Arctalan szereplőinek összességét a szerző egy helyen „szolgatársadalomnak”[2], máshol „pincértársadalomnak”[3], helótáknak nevezi.[4] Érdeklődésének elsődleges tárgya ugyanakkor nem az anyagi, hanem a szellemi elnyomás és a vele járó fogalmi kiüresítés, a werbőczyánus és pártállami manager-talk, ami az ideológiai agymosást és az önszerveződés megbénítását szolgálja. „Az ’arrobori’ halandzsaszó, annak a szövegelésnek a kifejezője, amivel a mindenkori hatalom kábítja a jónépet”[5] – a kötet szereplői két csoportra, áldozatokra és elkövetőkre oszlanak. Míg a szerző figyelme végig az előbbieket követi, elemzésének negatív aktorai az utóbbiak: a szakértők, a társadalommérnökök, a megtévesztők és a halandzsázók nemesi nemzete. Előbbiek elveszítették emberarcukat, utóbbiak önként vették le. Az ürességtől mindannyian ugyanúgy szenvednek: identitás híján saját sorsuknak sem urai, bajaikat nem tudják leírni (innen a sokat elemzett zúgolódás-arrobori, a zsidók, független gondolkodók, forradalmárok hibáztatása a nélkülözésért), megoldásokat nem tudnak keresni, uraikkal és alattvalóikkal nem értethetik meg magukat (innen az elit parttalan fejlődés-arroborija: a haladni képtelen, örökké sárba ragadó ország kárhoztatása). Ebből az eszmei prekariátusból áll össze az arrobori-nép: osztályát, nyelvét, vallását ennél pontosabban nem lehet megállapítani.
Az arrobori-nép elsődleges ismérve, hogy politikai nyelve és politikája is önállótlan. Miután az elitnek a társadalmi önszerveződés veszélyes, sem civil, sem nemzeti, sem osztályidentitást nem enged kifejlődni. A hivatalos kommunikációban kénytelen elhallgatni, mennyire kifosztott és megalázott a politikai közösség – ennek kimondása a megoldás és a felelősség kényelmetlen kérdését vetné fel –, ezért a hídavató, gála megnyitó, szoborátadó és évértékelő beszédek üres részeit lózungokkal kell feltölteni. A koldus arrobori-nép helyett megszületik a világ országai által csodált és irigyelt, a határtalan fejlettség és bőség kapujában álló nemzet fikciója. Az ilyen ópiumokra szoktatott embereknek idővel már akkor sem mondhat igazat a politikus, ha akar, hiszen minden őszinte elemzés a nemzeti büszkeséget és a gyarapodás ábrándjait sérti. A tévképzeteken élő arrobori-ország közbeszédének ironikus módon a realitás a bálványa: a körülmények józan belátása, az újabb és újabb erkölcstelenségek pragmatikus elfogadása, a fényes jövőt előkészítő taktikai koplalás. A realitás igazolja a gyarmatlakók önkéntes alárendelődését a politikához jobban értő, a világról többet tudó kormányzóknak. Ez az álbölcsesség valójában a fantázia és az önbecsülés hiányára utal, követője olyan társadalom, ami „kiábrándult, utat és eszmét vesztett, s jobbára nem hisz semmiben.”[6] Politikai bénultsága megint a nyelv önállótlanságára mutat, hiszen a jónép rövidlátó maximáiban FAM tömegnyi propaganda-közhelyet mutat ki, amiket ugyanúgy ültettek el korábbi rezsimek, ahogy a nyomtatott ponyvairodalom megjelenése óta számos bulvárhistória épült be véletlenül a magyar parasztság szájhagyományába. A szakértelemről, kisállami sorsról, fejlődésről és hagyományról beszélők gyakran tudtukon kívül ismétlik a mesterséges politikus-narratívákat és hazugságokat. Az ópiumfüggő józanságnak hívja mámorát.
Az arrobori-nép hasonlóan zavarodott saját történelmében. Az esszék visszatérő példája 1956 kicsavart emlékezete. A forradalom, ami a magyar nép szabadságvágyának és természetes demokrácia-igényének referenciapontja lehetne, a rendszerváltás után szétszakadó liberális és jobboldali narratívában egyeseknek szólás- és sajtószabadságért vívott intézményforradalom, másoknak a becsületes magyarság felkelése a keresztény-nemzeti („szentistváni”) állam visszaállításáért.[7] A kizárólagosságra törő, politikailag motivált emlékezet megcsonkítja a valódi eseményeket, mert azokat nem tudja egészben befogadni. Ebből következik, hogy az igazságot nem is tudja soha megismerni. Éppen azért reked kívül saját történelmén, mert tábora számára egyedül akarja azt birtokolni.
politikai kiskorúság
Ez a fajta politikai kiskorúság mérgezi meg az egész magyar történelmet. A politikusoktól a népbe szivárgó historia-arrobori a tények politikához hajlítását szolgálja a mai napig. 1956 egyszerre közös mártírium és idealista hülyeség, amiből mi bölcsen kimaradtunk, az oroszok egyszerre hódítók és barátok, a lengyelek egyszerre barátok és ostobák, a Habsburgok egyszerre jelképezik az elnyomást és a fejlődést, a magyar nemesség egyszerre gyűlöletes elnyomó és a nemzet virága – az arrobori-nép emlékei az értelmetlenségig ellentmondani látszanak egymásnak. Ez a sokszólamúság mégsem az árnyalt történeti elemzés jele: az arrobori, amit emlékműveken, állami kosztümös filmekben, iskolai olvasókönyvekben, emlékbeszédekben, vacsoraasztalok mellett hallunk-látunk, kérlelhetetlenül elutasítja a közösségi önreflexió és a komplexitás minden felvetését. Így a magyar történelem általában még a nacionalisták számára is jellemzően nagy emberek dicsőségének és gyarlóságának lábjegyzete, valahol a kalandregény, a népmese és a közönséges pletyka határterületén. Ahogy antropomorf barát-, áruló-, ellenség-, és sógornemzetekkel töltik fel a térképet, az egykor élt történelmi személyekbe egész korszakokat és intézményeket próbálnak összezsúfolni: igazságos Hunyadi Mátyás, szerelmes Andrássy Gyula, gyengekezű Károlyi Mihály. Ez logikus módja a történelem közösségi feldolgozásának, a néprajz és a szájhagyomány kutatói számos alkalommal feltárták a magyar paraszti kultúrában is. Dobos Ilona 1986-ban írja, hogy az 1848-as szabadságharc a nép tudatában a két jó barát, Kossuth és Petőfi nagyszabású egyéni akciójaként él.[8] A Dobos-interjúkban gyűjtött szabadságharc narratívákban (egyenlőség, jobbágyfelszabadítás, osztrákok kiverése) felismerhető az iskolai tananyag vázlata, amit a közönség saját gondolkodási mintái szerint rendezett elmesélhető történetbe, amiben a nemzeti dal elszavalása (jól ábrázolható és jól megérthető esemény) sokkal nagyobb szerepet kap a forradalom politikai folyamatainál, lefedi, szimbolizálja azokat. A történelmi szájhagyományról általában is több jellemző megállapítást tesz. Egyrészt a kronológia szinte teljesen hiányzik, a népi emlékezetben semmi sem történt nagyon régen, így a történelmi események félig még aktuálisak (a huszadik század végén kérdezett Zemplén megyei tarcaliak Könyves Kálmán uralkodását körülbelül apáik, nagyapáik idejére becsülték[9]). Másrészt megfigyelhető, hogy a paraszti emlékezet önállóan szelektált az események között, narratíváit saját szempontjai szerint alakítja (Dobos Solymossy Sándor kutatásaira utal: 1920-ban a mohácsi uradalmi cselédek sosem hallottak a négyszáz évvel korábbi csatáról[10]). Végül a nép önállóan ideologizálja a történelmet és ideológiájához ragaszkodik: tévképzeteiben nem hagyja megingatni magát, az emlékezetbe befogadott események pedig nem állnak össze nemzeti tudattá, hanem a paraszti kultúra mesetémáivá válnak, Mátyás király ugyanúgy, mint Rudolf trónörökös, akinek halálhíre már az első vidékre szóródó bulvárújságokban szerepelt.[11] A szájhagyomány vizsgálata nemcsak az arroborizálás nyelvi természete miatt érdekes, de itt láthatjuk legromlatlanabb formában azt is, magára hagyva, vagy csak kevés propagandától érintve, hogyan értékelné a történelmet és a közéletet a társadalom. Az internet nem törölte el, csak módosította ezt. Már Dobos is írt arról, hogy a hamis narratívák, álhírek, kártékony közhelyek a paraszti közösségeken kívül ugyanolyan virulensek, mint a tanya- és faluvilágban, a kommentszekciók közbeszéd-rontó hatásait viszont sem ő, sem Farkas Attila Márton nem láthatta előre pontosan. Az arrobori természetes tovább-burjánzása arra utal, hogy gyökerei mélyebbre nyúlnak a huszadik század kommunikációs tereinél, alapvető vonásaikban kortalanok és örök életűek.
Dobos Ilona gyűjtései elsődlegesen a paraszti folklór működését kutatják, de a történelmi emlékezet nem tudományos mechanizmusait máshol is megtaláljuk. Ez a historia-arrobori bölcsője. A nemzet-tudat realizáltsága társadalmi osztályokban mindig is eltért, ahogy eltérő történeteket is mesélnek a történelemből. A Petőfi-legendákkal szemben a Széchenyi meggyilkolásáról szóló álhírek nem a parasztság körében terjedtek el, hanem a nemesi kúriák és a szalonok társaságában. Tudati mozgatójuk azonban ugyanaz: a közönség nem eltéveszti a valós és álhírek különbségét, hanem szándékosan az álhíreket választja – nem az igazság érdekli, hanem saját közösségének kiválóságára és áldozatiságára keres bizonyítékokat.[12] A történelem közös kiforgatása ugyanazokat a megszemélyesítő és alapvetően kiskorú gondolkodásra valló sémákat használja, mint amiket a „jónép” történelemképében mindenhol megfigyelhetünk.
eszköztelen népi emlékezet
Fontos hangsúlyozni, hogy a történelem feldolgozásának ilyen népmesei kísérletei minden jóindulat mellett is csupán kísérletek maradnak, hiszen a feldolgozás legfontosabb funkciói, a tanulságok pontos rögzítése és a jó társadalmi gyakorlatok integrálása nem teljesülnek általuk. Ez nem azoknak az embereknek a hibája, akik egy rossz oktatási rendszerben nevelkedve, félinformációkból és propaganda-hazugságokból kénytelenek összerakni, mi is történt velük. Ugyanakkor próbálkozásuk eleve kudarca ítélt: érdemi történelem-feldolgozásra az eszköztelen népi emlékezet nem, csak a tudományos elemzés képes. Az arrobori-nép ártatlan abban, hogy nem készülhetett fel történelméből, mérgezett és undok politikája azonban egyenesen származik ebből a készületlenségből: az értelem álma szörnyetegeket szül.
Az anekdotikus történelem felidézi Huizinga megállapítását a középkori ember világképéről. „A XIV. század vége felé és a XV. század elején Európa királyságainak politikai életében annyi a vadság és tragikus konfliktus, hogy a nép kénytelen volt azt hinni: csupa véres és romantikus dolog történik. (…) A kor szemében minden Franciaországot ért csapás oka a burgundi és orléans-i házak harca, egyetlen drámai motívuma a fejedelmi bosszú. Ez a szellem még nem ismer más történelmi okokat, csak a személyes, szenvedélyekből fakadó indítékokat.”[13]
A bevett történelmi emlékezet haszontalanságát az is mutatja, hogy emlékezetként is alig-alig működik, a legtöbb embernek még a magyar történelem legfontosabb eseményeiről is csak minimális ismeretei vannak. Ennyiben Magyarország igazi lótuszevő-sziget, népének nincsenek emlékei. Miután a magyar történelmet a bódító historia-arroborival helyettesítették, képtelenné váltak, hogy magukat bármiféle nagyobb kontextusban értelmezzék, így végül igazi posztmodern térben, emlékek, identitás, referenciák nélkül maradtak.
A történelem és a politika megértésekor is önvédelmi mechanizmusokat figyelhetünk meg. A historia-arrobori nem kizárólag az ismerethiány szüleménye, tudatos elzárkózás is a traumatikus történelem elől, amiben a népnek kivétel nélkül mindig rossz. A magyar történelem különös szerencsétlensége, hogy a politikai közösség nem tudja magát úgy hajtogatni, hogy ne szenvedjen el szinte gyógyíthatatlan sérelmeket-sérüléseket. Sem a nemzeti, sem a proletár, sem a keresztény közösségi eszme nem mentes a megaláztatástól és a megkínzástól. Ugyanígy a politikában: a modern magyar történelem minden politikai kísérlete katasztrófában vagy a résztvevők becsapásában és kisemmizésében ért véget. Arrobori-országban hosszú ideje semmi sem sikerült. Akkor mi értelme részt venni és mi értelme emlékezni? Semmi meglepő nincsen abban, hogy az arrobori-nép egyetlen tanulsága utódainak, amit idősek a fiataloknak szakadatlanul és a túlélő ösztön kitartásával adnak át, ennyi: jobb kimaradni. Ez kimaradást jelent a politikából és az átpolitizált történelem feszegetéséből. A közösség disszociál a történelemből, a jelenből, és disszociál az országból is, ami akkor is csak a sorozatos megrázkódtatások helye, ha az egyén egyébként kötődik hozzá, így sokan érthetően vonták le az egészből az egyszerű tanulságot: magyarnak lenni rossz. A közmondásos nemzeti melankóliától azok sem mentesek, akik pozitív politikai programmal indulnak ellene, hiszen üzenetüket csak a melankóliához képest tudják meghatározni. Amikor a közösség történelme traumatikus, a dicsőség és az öröm képzete is eszképizmusnak számít. A közhiedelemmel ellentétben a magyar állampolgárok többsége nem eleve elutasító az ilyen programokkal szemben, sőt, fogékony a nemzeti nyomorúságból előre felé kimenekülni. Az ellentmondásai dacára is optimista az 1989-es rendszerváltás, az orbánizmus 2010-es megkezdése és rekord-részvételt produkáló 2026-os lezárása is aktív mozgalmi narratívák felszabadulását hozta. Ezek a nekibuzdulások azonban mindig felvetették és most is felvetik a narratív gyökerű mozgalmak kínzó dilemmáját: kihúzhatja-e a köztársaság magát a földből saját hajánál fogva, lehetséges-e attitűdváltás a traumatizált és nélkülöző országban csak narratív eszközökkel, a materiális körülmények javulása nélkül? Ameddig nem oldódik meg a hazai életszínvonal problémája, addig Magyarországon a politika a pillanatnyi Magyarországból elszökés programja marad, kinek fejben, kinek testben is.
izommemóriába ivódott
A kimaradás ilyen erős vágya mellett a népszuverenitás és az őszinte hazaszeretet is kétséges, hiszen az ország múltjával és jelenével együtt valójában tömegek számára nem több rossz házasságnál, rossz időjárásnál. A historia-arrobori éppen azért biztonságos, mert egyszerű és anekdotikus, nem igényli folyamatok és összefüggések felfejtését. Ez a biztonságos akol egyben a nullpont is, ahova a mozgalmi megfeszülések kudarca után az egyén visszahullik. Gondoljunk arra, a Lehet Más a Politika párt egykori tagjai közül hányan mondják ma interjúik és nyilatkozataik valamelyik pontján: kiderült, hogy nem lehet más a politika. Az izommemóriába ivódott arrobori ereje akkor a leglátványosabb, amikor azokon is kitör, akik elvileg szubverzív, felszabadító ellen-narratívával akarták leváltani. Vereség után maradnak a közhelyek, az anekdotikus konszenzus, hogy Magyarországon csak így lehet. Ennek oka nem feltétlenül rosszindulat, hanem a hazai szocializáció ördögi ereje, amit csak hatalmas és győztes ellen-tapasztalat tudna megtörni. Ameddig nincs a magyar történelemnek olyan nagykorúság-élménye, ami megfelelne a nyugat-európai társadalmak forradalmainak, addig Magyarországon elvileg lehetetlen a valódi rendszerváltozás.
Az anekdotizálás visszahat a politikára is. Itt van a „cigánybűnözés” fogalmának forrásvidéke: a tapasztalt bűnözést a közgondolkodás nem a körülményekre és a társadalomra, hanem egyének magaviseletére vezeti vissza, amikor pedig a bűncselekmények száma túlnövi az egyéni felelősség határát, inkább egész közösségeket tesz meg felelősnek. A „cigánybűnözés” egy jellemmé olvaszt több ezer embert, akiket megfoszt saját személyiségüktől, majd egyetlen új, közös személyiséget oszt rájuk, egyszerre személytelenít és antropomorfizál. Ez a gondolkodás olyan világképet fejez ki, amiben jó és rossz emberek vannak, de történelem, társadalom, komplexitás nincs. Megint: egyetlen ember sem elítélhető, mert nem tud eleget egy témáról. De a közösségi politikává emelt anekdota, aminek tudatalatti mozgatója nem a világ megismerésének, hanem elkerülésének vágya, borzalmas veszélyt rejt magában.
Itt érkezünk a historia-arrobori valódi természetének kérdéséhez. Az arrobori-nép nemcsak megfigyelőként vesz részt a narratíva-alkotásban, hanem maga is aktív történelem-ferdítő, különösen a rendszerváltozás után. Farkas Attila Márton esszéinek szereplőit nemcsak áldozatokra és elkövetőkre, hanem felsőpolcon és alsópolcon lakó játszótársakra is oszthatjuk, akik kiszolgáltatottságuk ellenére nem voltak apolitikusak. Politikai érdeklődésüket egyszerűen elvonták uraik felől, és inkább teljes erővel a náluk is gyengébbekre zúdították, ahogyan az később az orbánizmus alatt történt. Csend a felsőpolcok bűneivel kapcsolatban, és taposás, őrjöngés, szobordöntés, békemenet az alsópolcok gyengéi, a kisebbségek, a külföldiek, a máshogyan gondolkodók ellen. Az Arrobori-esszéket olvasva logikusnak tűnik, hogy a politikai közösség jól megtanulta hisztériáját szabályozni és a kellő pillanatban kinyitni, máskor elzárni. Ebben a radikális politikában csőstül jöttek a történelmi motívumok, amiből az szűrhető le, hogy a fentiekkel szemben a historia-arrobori nagyon is realizált történelmi jelenlétet tett lehetővé, a sérelmek, ellenszenvek, beidegződések az Antall-kormány óta – úri idegződések a felsőpolcon, népi idegződések az alsón – mozgatták és tüzelték a politikai életet. Ettől még a közösség történelem-képe továbbra is zavaros volt, de ez a zavarosság nem történelmen kívüli, inkább a huizingai értelemben vett történelmen belüli, középkori állapotra utal: történelmietlen, de erősen historikus; nem posztmodern, hanem minden ízében premodern.
a kontextus önmaga
Az így születő narratíva csak a tények irányából nézve halandzsa, ellenben nagyon is következetes, ha a társadalmi hangulat felől szemléljük. Kimutathatjuk rajta a népi emlékezet minden fontos vonását. Hogy sérelmeit és indulatait generációkon keresztül ébren tartsa, elhagyja a történelmi kronológiát, nem vizsgál korok és helyzetek közti különbségeket. Az események között ideológiai szempontok mentén szelektál. Általában nem tart igényt kontextusra, hiszen a kontextus önmaga: nem azt kérdezi, milyenek voltak egykor a magyarok, hanem azt, miért volt mindig igaza a magyaroknak. A historia-arroboriban a történelem csak jelmez-raktár. A rendszerváltás utáni éveket és különösen az orbánizmust uralta megingás nélkül az elszabadult referencia-rendszer, ami történelemnek kevés, népmesének sok, és amit jobb híján illethettünk történelmi emlékezet névvel. Tévedés lenne felülről oktrojált narratívának nevezni. A kormányok historia-arroborija esetenként emelt csak ki új elemeket ebből az örvényből, a kakofóniát csak ritkán hangszerelte. Karmesterkedés helyett az orbánizmus a variálást tökéletesítette: csak a labancok vannak cukorból, mondta egyszer esőben a miniszterelnök. A variálás itt azt jelenti, hogy a narratíva minden eleme (kuruc és labanc, kelet és nyugat, huszárok, törökverők, végváriak) már évszázadokkal Orbán előtt létezett, ő mindössze innovatív kiszólásaiban felhasználta ezeket politikája felöltöztetésére. Biztosra vehetjük, mást mond, ha más a társadalmi igény. A szavazó fülébe gazsulált historizmus arra utal, 2026 előtt nem a politikai osztály lépett fel a történelem használójaként, hanem a történelem tanítómestere az egész fékevesztett politikai tábor szolgálólánya lett. Ez is az önrendelkezés egy formája.
Nem várt helyen, a kiforgatott és propagandával átitatott historikus halandzsában találhatóak a társadalmi ágencia nyomai. Hogy a magyar történelem rögzült – sérelmi, bezárkózó, autoriter – narratívája nemcsak az elit által plántált és parancsra elhagyható ideológiai hablaty, azt Orbán után is bármelyik magyar kormány saját bőrén megmérheti, ha úgy dönt, hogy megpróbálja eltávolítani a Budapest XII. kerületében álló Turul-szobrot vagy szoborparkba vinni a Horthy-emlékműveket. Tömegek számára ezek megvédése forradalmi, szuverén politika cselekvés, párja a sans-culotte-ok és a pesti srácok indulatának. Így néz ki az arrobori, ha szervesül.
A történelem traumatikus, ezért jobb nem bolygatni, az egyszer konszolidált történelemképet nem felülvizsgálni. Trianon, a holokauszt és 1956 kapcsán a közvélemény nemcsak saját előítéleteit védi, de minden erejét megfeszítve próbálja saját démonait is visszazárni ilyenkor a dobozba: ne beszéljünk róla, ne kényszeríts, hogy erre gondoljak. Az arroborizó ember állapota azonban gyógyíthatatlan, hiszen erőfeszítései ellenére a világ továbbra is nagyon bonyolult, és a tény, hogy Magyarországon továbbra is élnek emberek, akiknek a meghurcolásában és bántásában titokban bűnrészesnek érzi magát, örök érzelmi irritációt okoz.
a komplexitás büszke tagadása
Az irritáció hajtja elhibázott politikai kísérleteibe, és ez táplálja politikai mítoszait is. A „Hagyjatok békén az ideológiával” – felkiáltás jól kivehetően csak variáció a „Ne beszéljünk róla” – témára. Miután a tévképzetes arrobori-nép bálványozza, amit realitásnak gondol, megveti a mesterséges, moralizáló szédelgésként azonosított ideológiát, amit történelmi tapasztalatai nyomán nem teljesen alaptalanul tart a terror előszobájának. Eközben figyelmen kívül hagyja saját világképének eredetét. Beszéljünk az elit vagy a nép narratíváiról, az arrobori kiindulása mindig ideologikus. Ami a technokrata elit számára a szakértői semlegesség, az a laikusoknak a józan paraszti ész. Mindkettő a pártosságot leplező, önreflexiót és vitát eleve elutasító stratégia. A józan paraszti ész ráadásul nem egyszerűen szelektív a vizsgálati módszerekben, magát a vizsgálatot is elveti. Alapelve, hogy a dolgok azok, amiknek első pillantásra látszanak, a kutatás és a gondolkodás pedig alapvetően alsóbb rendűek a tapasztalattal és a benyomásokkal szemben. Az ideológiai reflektálatlansághoz tartozik, hogy amit tapasztalatnak nevez, az is általában előítélet, legfeljebb apák-nagyapák által szerzett és továbbmesélt tapasztalat. A józan paraszti ész, a világ egyszerűségének vallásos hite, a komplexitás büszke tagadása majdnem minden narratív eszköznél többet tesz a történelmi és politikai arrobori konszolidálásáért.
A premodern, historikus hablaty-társadalom valóságot magyarázó mítoszai az összeesküvés-elméletek. Míg a zavarodott történelemkép és a disszociálás a traumákra adott válasz, az elméletgyártás újra a közösség kreatív, önálló cselekvése. Természetéből kimutatható a felszabadulás vágya, de ehhez rossz eszközökkel vág neki. A konteósban erősen munkál a becsapottság biztos érzése, és megfogalmazódik benne az elit számonkérésének vágya és a folyamatok halvány megértése is. Helyesen ismeri fel, hogy szabadságát összeesküvők fenyegetik, de mivel szülője ennek is a „jónép” reflektálatlan mítoszgyártó kedve, nem jut el oda, hogy felülvizsgálja az arroborit, így előítéletei megmérgezik eredményeit. Az összeesküvés-elméletek kultúrája és követőiknek közössége hallatlan ösztönnel téved, amikor az elkövetőket jelöli ki, jellemzően a legkevesebb valós hatalommal rendelkezőket, kisebbségeket, értelmiségieket, másvallásúakat veszi célba. A népmese-ösztön és az elnyomott-öntudat közel kerül benne az elnyomás leleplezéséhez, megsejt bizonyos folyamatokat, politikai megértésében mégis végtelenül naiv. Huizinga flamandjaihoz hasonlóan romantikus kalandregényként, egyszemélyes cselszövésekként és túlgondolt drámákként próbálja leírni a politikát, épp ahogy a népmese a történelmet. Ezzel együtt a konteó a történelmietlen és politikátlan, saját sorsát nem értő és végül alakítani sem tudó társadalmi attitűd, az arroboriból táplálkozó zavarodottság logikus végpontja. Itt az ismerethiány negatív tartományba fordul, nem egyszerűen nem tud, hanem ő maga hoz létre álhíreket, és mivel nem hajlandó megismerni a világot, arra ítéltetett, hogy ne ismerje ki magát benne soha.
KIOLVADÁS
Az áprilisi kormányváltás sajátossága, hogy látszólag ellentmond a fenti helyzetértékelésnek. A kormányváltás ténye, mozgalmi ereje, az óriási részvétel, és az új kormánypárt táborának személyes rajongást megelőző demokratikus meggyőződése (a győztes miniszterelnök-jelölt, bár kitörő személyes népszerűséget élvezett, karakterét és hibáit saját szavazói is iróniával, üde népi tiszteletlenséggel kezelték, végig fenntartva egy korábban ismeretlen kikötést: ha ő is olyan lesz, mint az elődje, elzavarjuk) elvileg lehetetlen kellett volna legyen. A választás óta eltelt hetek hangulata mintha másik országot idézne, ahol az állampolgárok levetették a politikus arroborit és meghazudtolták a historia-arroborit. A kormánypárt anekdotikus, illiberális kampánya hatástalannak bizonyult, az alsópolcok frusztrációja világosan és kérlelhetetlenül fordult a felsőpolc hatalomgyárosai ellen, nem segített sem propaganda, sem a nemzeti motívumokat kiforgató nacionalista manipuláció, sem az ál-realizmus korrupt érvelése. A szakértők forradalmat emlegetnek. Ritkaság, hogy ilyen átalakulás kedvezőtlen szociális körülmények közül származzon (az 1917-es orosz forradalom nyomorból indult, és nem járt sikerrel a társadalom nagykorúsításában, az eredményesebbnek tartott nyugati polgári forradalmakat kapitalista konjunktúra előzte meg), és a történelmi minták hirtelen felülvizsgálatát hozza el (még az öntudatukra ébredt társadalmak is ragaszkodni szoktak történelmi tévképzeteikhez, ez áll amögött is, hogy az internacionalista baloldali forradalmak pár év alatt tehetetlenül nacionalista rutinokba estek vissza). Az áprilisban győzelmet arató újellenzéki mozgalom legnagyobb eredménye, hogy előnytelen terepen, hálátlan politikai adottságok között hitette el kritikus számú szavazóval: az ország változása lehetséges, mégpedig az ő direkt politikai cselekvésük által. 2026 a képzelet forradalma volt.
A politikai váltás mélyen összefügg a történelem-váltással. Ahogy Kicsák Lóránt már két évvel korábban leírta: a választók ezúttal nem újabb elitcserét akarnak, hanem a hatalmi gépezet alóli felszabadulást, az önrendelkezés visszaszerzését.[14] A historia-arrobori kiszámíthatóan mutatja, hogy a történelmi emlékezetet a politika, a múltat a jelen határozza meg. Az alkotmányjog kiolvasztásnak nevezi a jogforrásban nyíltan nem kimondott, de immanensen jelenlévő értékek normává emelését. Az új korban megint várható a magyar történelem forradalmi mintáinak kiolvadása, 1848 és 1956 motivikus újraéledése, ami 1989-ben is megtörtént, de nem tudott gyökeret verni. Az új megvilágítás lehetővé tesz majd egy másik narratívát a múltra, amiben Magyarország nem eleve idegenellenes és autoriter tartomány, hanem éppen szomorú előzményei és tapasztalatai okán szabadságszerető és demokratikus. A premodern és modern történelmi emlékezet különbsége, hogy előbbiben a társadalom saját kiskorúsága miatt önpusztító, polgárháborúra buzdító narratívákat táplál, utóbbiban felismeri saját ágenciáját és ebből a nagykorúság-élményből működteti a köztársaságot. Az ágencia a mitizálás és ferdítés folytán már így is létezik, csupán felfedezésre vár. Felfedezése és tudomásul vétele nemcsak a köztársasági hagyományt élesztheti fel, de az orbánizmus alatt felülről cinikusnak bélyegzett társadalom lelkiismeretét is. Míg az illiberalizmusban a jogállamot, a humanizmust és a szociális érzékenységet álságosságnak, gyengeségnek állították be, a jóság most újra nemzeti üggyé válhat. Ez igazi narratív forradalom lenne, Csengey Dénes szavainak realizálása: ne féltse tőlünk senki Magyarországot, nagyon fogunk rá vigyázni, mert a miénk.
A lélekcserélő idők felelőssége ezeket az értékeket a felbuzdulásból kiolvasztani és a historia-arrobori helyett a köztársaság zászlajára tűzni. Az újellenzéknek rövid idő alatt kellett mozgalmat építenie, ezért hagyományos párthálózat helyett organikus szervezetet hívott életre. Ez a laza, de erős háló ma az ország minden településére kiterjed és mindenhol a helyi társadalmak aktív politizálását segíti, a lehetséges új kor élő katalizátoraiként. A mozgalom és a győzelem nyelvet adott nekik a politizálásra, felszámolta az eszmei prekariátust. Kiszolgáltatottság helyett a néphatalom lehetőségének és felelősségének példáját mutatta, ezzel modern történelemre váltotta az orbánizmus premodern szellemét. 2026-ban ez a hálózat csinált újra pozitív történelmi cselekvőt a magyar társadalomból, így ez a hálózat ma a demokrácia aranytartaléka. A szerencsés történelműnek mondott országokban is generációkba telik, amíg valami ehhez hasonló kiépül. Az, hogy nálunk ilyen gyorsan megszülethetett, már a 2026-os forradalom mágikus-alkimikus oldalára mutat: sikerült az aranycsinálás. Az arrobori-ország várfala ledőlt, és Magyarország bevonult a történelembe, a szó minden értelmében.
[1] Farkas Attila Márton: Arrobori – A honi politikai közbeszéd természetrajza. Liget, 2006. 366.
[2] i. m. 118.
[3] i. m. 369.
[4] i. m. 340.
[5] i. m. 7.
[6] i. m. 136.
[7] i. m. 328.
[8] Dobos Ilona: Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Gondolat, 1986. 142–143.
[9] i. m. 152.
[10] i. m. 154.
[11] i. m. 158.
[12] i. m. 163.
[13] Johan Huizinga: A középkor alkonya – Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században (ford.: Szerb Antal). Helikon, 1976. 14–15.
[14] Kicsák Lóránt: Hogy húsz év múlva ne ez a…
kép | vecteezy.com
