LÉTÜNK METAFIZIKAI MÉLTÓSÁGA
1997 november
Giordano Bruno A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című művének ajánló fejezetében írja: Lássátok mármost, asztrológus urak, a nyomotokban járó fizikusokkal együtt, hogy azokkal a ti köreitekkel, amelyeket szerintetek az a képzelt kilenc mozgó szféra ír le, úgy bebörtönzitek az agyatokat, hogy amint azok között ide-oda ugrándozni és botladozni látlak, mintha megannyi papagájt látnék kalitkában.[1] Az „asztrológus és fizikus urak”, akikkel Bruno későbbi öt párbeszéde perlekedik, igazán nem akárkik: Kopernikusz, Brahe, Kepler és Galilei, Bruno korának legnagyobb csillagászai és gondolkodói, akikre persze Bruno legalább annyira épít és néz fel tisztelettel, mint amennyire elégedetlen és türelmetlen velük. Bruno, a reneszánsz természetfilozófia és metafizika betetőzője ugyanis épp két korszak határán áll, amikor még nem dőlt el, vajon a jelenségek mennyiségére és azok egzakt mérhetőségére alapozó, mechanikus, Newtonnal folytatódó világfelfogás lesz-e meghatározó, vagy inkább a világmindenség úgynevezett „organikus” értelmezése, ami az elemek titkos, belső vonzódásaival, végső soron egy transzcendensen antropomorf metaforikával festi elénk a kozmosz végtelenségét.
az akaratra is hatni kíván
Ha most azt mondom, Bíró Béla brunói gondolkodó, ezen nem csupán azt értem, hogy könyve lapjain előkelő helyet biztosít egy végső soron mechanikus – és Newton óta természetesen többször átértelmezett – világkép kritikájának, ahol fizika és metafizika elszakadt egymástól, illetőleg a metafizika csak a fizika lineáris vagy legjobb esetben négydimenziós tér-idő szerkezetében juthat szóhoz. Bíró Béla – ahogyan Bruno is – nem csupán egy vagy több világszemlélettel vitatkozik, s nem csupán egy elfelejtett ontológia perújrafelvételét kéri, amely szerint „az emberi élet számunkra érzékelhető része az anyagi világmindenség sorsával lenne analóg, az élet jelenségeiben eltérő léptékkel bár, a kozmikus individuum, a világmindenség (feltételezhető) sorsa reprodukálódik”. A Legenda – s ez a cím talán túlságosan is szerény – ennél jóval többet kínál az olvasónak. Ez a könyv a világértelmezésünket, a mindenséghez való alapvető viszonyulásunkat kívánja megváltoztatni es – ahogyan Bruno esetében is – nem az az alapvető kérdés, hogy végül is kinek lett, és ma kinek van igaza. Brunót éppúgy gondolhatjuk vesztesnek a newtoni világkép térhódításával szemben, mint amennyire ünnepelhetjük – ahogyan ezt ma sokan meg is teszik – az einsteini relativitáselmélet előfutáraként. A lényeg sokkal inkább a jelenségek kezelésének lelkesültségében, az értelmezésre váró dolgokhoz való odafordulás módjában, az alapmagatartásban van. Mert érezhetjük Bíró Béla bizonyos megfogalmazásait túl merésznek vagy – ahogyan maga Az árnyék metafizikája című bevezető tanulmány mondja – „túlságosan bonyolultnak” vagy „túlságosan ‘tudományos’”-nak, annyi bizonyos, hogy bármihez nyúljon is, nem csupán az észre (a rációra, az intellektusra), hanem a képzeletre, érzelmekre, sőt az akaratra is hatni kíván. Azaz kétségtelen, hogy a világmindenség „kerek Egész”-ének hipotézisét és érveit szigorúan csupán a – szerinte ezzel analóg – emberi egész számára tartogatja. Amit Bíró Béla szellemesen megjelenített „Én”-jétől és „Anti-én”-jétől bizonyosan elleshetünk az, hogy a szó szoros értelmében nincs értelme semminek sem, ha vizsgálódásaink nem válnak egész valónkat átható és megrázó élményekké. Bíró Béla tehát olyan gondolkodó, aki szerint a jelenségek – a modern fizika eredményei éppúgy, mint az elfelejtett mítoszok, egy Vörösmarty- vagy egy Ady-vers, egy Kosztolányi-novella vagy a közélet és politika paradoxonjai – egyszerűen értelmezhetetlenek, ha nem vetítjük őket rá egy olyan kozmoszra, amely gömbölyű tükörképe az egész énünkben ott szunnyadó egységnek. S az egység termékeny, nagyvonalú és ezért lelkesítő és felemelő paradoxonja talán pontosan erről szól: lehet, hogy éppen nem kell, sőt, nem is szabad a szerzővel mindig mindenben egyetérteni, ha ezt az egységet kimondatlan rezgésként, valami „dolog” helyett ott feszülő viszonyként engedjük világra és világba jönni. A valójában az egész kötetben ott okvetetlenkedő és a könyv végén egy drámai helyzet-ben szereplővé előléptetett „Anti-én” legalább annyira Bíró Béla másik énje, mint amennyire maga az Olvasó.
A kötet tizenkilenc hosszabb-rövidebb írást gyűjt egybe, s az első kilenc tanulmányt akár úgy is nevezhetjük: „értekezés a módszerről”, avagy a „világnézeti” szakasz, ami éppúgy szolgáltatja a későbbi irodalmi és politikai esszék metafizikai keretét és ontológiai hivatkozási rendszerét, mint amennyire tovább is értelmeződik az irodalmi, politikai, esztétikai és cselekvés-etikai gondolatmenetek fényében. Az első részben tanulmányozhatjuk a legtömörebben és a legelvontabban a meggondolásra ajánlott szemléletváltás mibenlétét, aminek lényege, hogy egyszerre lássunk összefüggést hétköznapjaink legmegszokottabb és legegyszerűbb tevései-vevései, az elemi részecskék mozgása és az Univerzum szerkezete között, hogy ne szégyelljük a Bíró Béla szerint a bensőnkben még igenis mindig ott szunnyadó vágyat énünk „kiterjesztésére”, vagyis arra, hogy magunkat ne testünk házába zárt, különálló egyedeknek, „individuumoknak” tekintsük, akik két szemük ablakán tekintgetnek kifelé, hanem olyan lényeknek, akiknek lényege egyenesen az égre, a kozmoszra, a mindenségre van kifeszítve egy eleve elgondolt, önmagához visszatérő, tehát hűséges és ugyanakkor a plurális idővel is számoló, lenyűgöző terv szerint. Bíró Béla tehát voltaképpen az emberi méltóságot igyekszik helyreállítani, miközben az ún. „modern” társadalmak önpusztító, a világegyetem törvényeit szüntelenül és durván megsértő beidegződéseire is figyelmeztet. A szerző az embernek a szabadság egy elfelejtett ajtaját tárja szélesre, hogy – Bruno fenti idézetével szólva – ne botladozzunk és ugrándozzunk papagájként agyunk kalitkájában: például amikor a „linearitás poklá”-val a ciklikusság „véges végtelen”-jét, „kerek Egész”-ét szegezi szembe, amikor felveti, hogy az Univerzum az ötödik dimenzió feltételezése nélkül értelmezhetetlen, amikor bizonyítani igyekszik, hogy világmagyarázataink végső soron mindig a lappangó ötödik dimenzió kimondatlan előfeltevésén alapultak, amikor a „semmi”-t a „világmindenség méhe”-ként, a „lehetőségek teljességet képviselő ‘minden’”-ként fogja fel, amikor párhuzamokat von a kozmosz időstruktúrája és a minket mindig csak-ránk-jellemző módon meghatározó génszerkezet híres „kettős spirálja” között, vagy amikor, az aranymetszés szabályát ismertetve, a keresztfa és az Univerzum felépítése között lát összefüggéseket.
aranymetszési pont
Nem számítottam ki – bár a képletek megvolnának hozza – hogy a Versparadoxon című, számomra mindig legkedvesebbnek megmaradó tanulmány Vörösmarty A vén cigányáról valójában – oldalszám szerint – a könyv „aranymetszési pontjában” foglal-e helyet.[2] Metaforikusan nekem bizonyosan, és az is kétségtelen, hogy a filozófia innentől kap irodalmi nyersanyagot, illetőleg ettől kezdve válik – öt tanulmányon át – a primer irodalom metaforikus szövedéke a metafizikai tételek retorikai bizonyítékává. Hiszen – ahogyan már a bevezető tanulmány figyelmeztetett – „a modernitás aszályos századaiban… a költői lét az egyetlen kapocs, mely az ember szellemi világát képes a lét titkaival élő kapcsolatban tartani”, azaz a könyv következő szakaszában a rejtett „ötödik dimenzió” emberileg megélhető formájának az esztétikai „tér” (helyzet) bizonyul: az esztétikai ontologizálódik s a metafizikai lirizálódik. Például A vén cigány refrénjének híres utolsó sorához („Húzd rá, cigány, ne gondolj a gonddal”) kapcsolódó elemzés minden – és éppen a legjobb értelemben vett – metafizikai spekuláció örök rettenetét, a megszállottság démonát jeleníti meg józan és kíméletlen pontossággal, hogy így legyen úrrá az őrületen, a filozófia mindenkori egyik legnagyobb riválisán: A „ne gondolj a gonddal” a paradoxonképződés minden feltételének eleget tesz. A gondolkodást nyilvánvalóan önmagára vonatkoztatja, a negatív felszólítás, a „ne gondolj” ugyanis magára a gondolkodásra (a „gond”-ra) irányul. … A paradoxont csak az oldhatná fel, ha valami egyébre gondolhatnál, de ez (lélektani okokból) lehetetlen, épp ezért kell megtiltanod magadnak, hogy arra gondolj, amire gondolsz, mert nem tudsz másra gondolni. … Ahhoz, hogy véletlenül, spontán módon se gondolhassak arra, amire nem akarok gondolni, azt kell tudati kontroll alatt tartanom, amire nem akarok gondolni. Ezzel azonban éppen rá gondolok.
Ebből az idézetből már kiderül, hogy az első kilenc tanulmány metafizikai felvetései és Vörösmarty között elsősorban a ciklikusság problematikája ver hidat: A látvány (A vén cigány hatodik versszakában) valahonnan az Univerzum határvidékéről tárul elénk, ahonnan a Föld is „vak csillag” csupán. Az „örvény árjával” indult emberközeli víziósor, folyton táguló perspektívában eléri a természeti világ határait. … Ez a végtelenség nem Giordano Bruno végtelen kozmosza, inkább a görögség körkörös világa. … Az öreg Vörösmarty a kétségbeesés és a csalódottság mélypontján mintegy rehabilitálja a ciklikus időt, s ezzel a verset a magyar univerzumból az egyetemes történetfilozófiai és metafizikai összefüggések világába emeli.
irodalomkezelő munkamódszer
Ahogyan az aranymetszés paradoxonjai és a nietzschei ciklikus ewige Widerkunft teremt kapcsolatot az első rész és Ady Új s új lovat című verse között is. Ezen az elemzésen át illusztrálható talán legjobban Bíró Béla általános irodalomkezelő munkamódszere. Az első, metafizikai alapvetés gondolatkörein belül maradva a vers aranymetszéspontjának szomszédságában felfedez egy problematikus sort, ez esetben: „A végesség: halhatatlanság”, és számba veszi, az eddigi legnagyobb hatású interpretációk hogyan birkóztak e szavak értelmezésével (netán hogyan siklottak el felette), majd egy új lehetőséget kínál, amely a teljes vers tüzetes szerkezeti-grammatikai-szemantikai elemzésébe van ágyazva, ahol nyelvtani személyre és számra, az idősíkok váltakozásaira, a gondolat- és motívum-alakzatokra, az ismétlésekre és variációkra és a kis- és nagybetűk használatára egyaránt tekintettel van. Így bizonyítja, hogy a „halhatatlanság” itt nem az ‘öröklét’ szinonimája, hanem egy, az „élhetetlenség” mintájára alkotott negatív tartalmú létkategóriát sejthetünk benne.
A következő elemzés Kosztolányi Kínai kancsójáról is végül az aranymetszési pontot meglelve mutatja be a narráció és a szöveg önreflexív folyamatain és az időszerkezet feltérképezésén keresztül, hogy miként válik a kancsó története „a valóság mitikus feldolgozásának, a művészet születésének” metaforájává. A feltárt temporális struktúra pedig az epika specifikus idejének meghatározásában nyer elméleti jelentőséget.
A romantikus, illetőleg modern lírai művek és a narratív műfajok egy-egy reprezentatív alkotásának elemzése után két, a drámáról szóló tanulmány teszi teljessé a három klasszikus műfaj Bíró Béla által felvázolt elméletét. A helyzetről szóló esszében a szerző egyenesen a galaxisok mozgásával illusztrálja alaptételét, mely szerint a drámai szituáció már maga is dinamikus struktúra, a cselekmény alapegysége, s az aktív cselekvéssel szemben, illetve azt kiegészítve, a szituáció teszi a külsőt, a cselekedet által bekövetkezett változást belsővé, azaz tudatossá. A szituáció cselekményépítő szerepéről, változó jelentőségéről és fajtájáról, végül pedig epikai megjelenési formáiról gyakorlatilag a teljes dráma történeten áttekintve olvashatunk izgalmas tudósítást.
a drámai konfliktus
„A tragikum tragédiája” is bizonyos tekintetben műfajelméleti értekezés, hiszen – többek között – a drámán belül, illetve a dráma és a közönség viszonyában fellelhető értékpozíciók mentén osztályozza a drámai konfliktusok típusait: konfliktus testvér és testvér, közvetítő és hatalom, valamint főhős és külvilág között, és ebben a keretben értelmeződik újra néhány olyan drámaelméleti alapfogalom is, mint tragikum, komikum vagy az abszurd. Ebbe szövődik azonban bele – már az esszé első soraiban – először az a téma, ami az ezután következő tanulmányokban is meghatározó jelentőségű: a romániai magyarság (drámai) helyzete, s ezen belül is a romániai magyar értelmiség szellemi állapota, „a romániai magyar kisebbség” máig ható „mélyebb tragédiája”, ahol azonban a „tragikum… már az abszurd, a groteszk, a komikum felhangjaival terhes”.
A múlt, a közelmúlt és a jelen más-más, de szűnni nem akaróan torokszorító konfliktusainak kevés avatottabb diagnosztáját tudom elképzelni, mint Bíró Bélát, aki Sepsiszentgyörgyön és Bukarestben él, tanít, ír, dolgozik. Árnyalt, roppant körültekintéssel, tapintattal és alázattal kimunkált, ugyanakkor kérlelhetetlenül kritikus és az öniróniára is mindig kapható, a nemzetállamról, a beilleszkedésről, az asszimilációról, az egyéni és a kollektív jogokról szóló helyzetképeinek még vázlatos ismertetésére sem vállalkozhatom itt, inkább ismét egy fontos módszertani-szemléletbeli megjegyzést szeretnék tenni, visszakanyarodva a könyv kiinduló gondolataihoz és – szándékom szerint – „kerek egésszé” téve azt, amibe belefogtam.
Említettem, hogy Bíró Béla – legalábbis az én diagnózisom szerint – végső soron az ember méltóságát akarja helyreállítani, tudatosítani benne, hogy akárhová is született, valójában az egész kozmosz polgára, hiszen „az emberi tudatban az egész világmindenség aktuálisan benne van”. S ahogyan „A tragikum tragédiájá”-ban a drámai konfliktusok elemzése a hatvanas-hetvenes évek társadalmi konfliktusainak, etikus cselekvéslehetőségeinek tükrében mérettetik meg és nyer hitelt, úgy válnak a kezdeti metafizikai elméletek végképp meggondolásra érdemessé, vitára ingerlővé, és legfőképpen – még az Olvasóban, az „Anti-én”-ben megfogalmazódó kétely vagy ellentmondási vágy esetében is – feltétlenül autentikussá a könyv utolsó hat tanulmányának olvasása közben. S mindez annak a kikristályosodó értékrendszernek, erkölcsi tartásnak, alapmagatartásnak és szemléletnek köszönhető, amit Bíró Béla elsősorban magára érez kötelező érvényűnek. Azaz Bíró Béla a kötet végén az Univerzumból visszatalál önmagához, módszertanát saját magán mutatja be, és így metafizikájára végül saját ontológiai helyzete üti rá a hitelesség pecsétjét. S innen az út – még egy sötét jövő árnyékában is – ismét az emberen átszűrt Univerzum, az emberi méltóság, a talán egyszer mindenfajta félelem nélküli lét, a szabadság felé vezet, mert, ahogy Giordano Bruno mondja, csak az a filozófia, amely „felnyitja az érzékeket, kielégíti a szellemet, kitágítja az elmét”, s engedi meg, hogy az ember – a jövőtől való rettegés helyett – „örüljön a jelennek”[3].
Bíró Béla Legenda a kerek Egészről című könyvét Kállay Géza ajánlotta 1997. szeptember 19-én az Írók Boltjában.
[1] Giordano Bruno: A végtelenről, a világegyetemről és a világokról. Ford. Szemere Samu. A bevezetőt és a jegyzeteket összeállította Király Béla. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1990. 57. oldal.
[2] Bíró Bélának a Liget 1996/12. decemberi számában megjelent, azonos című, de akkor még rövidebb lélegzetű írására a Liget 1997/2. februári számában reflektáltam Őrült lélek: ismét A vén cigányról címmel.
[3] Vö. Bruno, i. m. 55. oldal
kép | vecteezy.com
