KEDVES (TANDORI) DEZSŐ,
1998 december
az Evidencia-történetek 82. oldalán sk. (s következőkön, meg eská is persze, rajzolod, mutatod, ESKÁ-EMLÉKZAJ, eská emlékszel, vagy mellékeljem a lemezt?) írod: „Ez a tér, a különféle terek, a mindig-azonos-tér evidenciatörténete.
Vagy én nem is tudom, mié. A teremtésé, ez jön másutt, az, hogy Wittgenstein kezdi így: a világ az, ami ’Fall’. Az eset, az eset az, ami esedékes volt.” Stb. Eset-esedékes-esés-bűnbeesés, sorolod, aztán rajzolsz egy ovált és aláírod: „A madár? A tojás? A szüszifoszi kő”. Majd a 84-en újabb ovál, ab ovo, amelybe beleírod: „Fontos!”, végül aláírod: „Szüszifosz bekarikázása”. Nekem ez a szöveg-rajz-papírfirka-részlet a „mindig-azonos-tér” evidenciatörténetét karikázza be, a szöveg aleatorikus törvényszerűségét, szigorát: a telimbe talált. Ami ugye, hát persze, soha nem csak szöveg, illetve nagyon is, csak-csak szöveg, mindig-azonos-tér, az eset, ami megesett, és ezzel végleg (?) bezárul a körtojás, ab ovo, vagyis a tojástól kezdünk mindent (pl. zabálni, inni, könnyebbülni és nehezülni), épp ezért és csak ezért nincs mese, nincs visszapofázás, nincs ki-út vagy pláne be-kötő, hanem csak út, körbe-körbe karikába, mely repül alattunk, mint a nehéz kő. Én szüszifoszt, így, kicsivel, sokszor képzelem repülő kőutasnak-lovasnak, aki / ami nem tud nemhogy ki- és leszállni, de még a kőtojás, körtojás, tojáskör belső falán sem adatik az istenadtának, hogy vígan mászkáljon, miként az Gregorkának sikerült, Kafka aranyos rovarának, amikor úgy érezte, „boldog” a mennyezeten (nem is a padlón vagy a mennyezet és padló-n), meg boldog, amikor a másik szobából húga hegedűjátékát hallja. Mit játszhatott ez a Frida vagy Malvina, vagy Bozena vagy Eszter, Judit, Támár, Magdolna?
lebiggyesztett ajakkal
Biztos, hogy nem Kurtágot. Nem Ligetit. De lehet, hogy mégis valami „ilyesmit”, mint például „a szegény Bélától valamit”, ahogyan Kodályné Sándor Emma emlegette állítólag lebiggyesztett ajakkal, tehát esetleg a 44 hegedűduóból néhányat. Meg Bach C-dúr szólószonátájából/partitúrájából? Abból viszont nem lehet csak úgy -ból-ből-t játszani, hanem teljes vonóskaron, egyszóval hegedűvel!, őrületes crescendóig fokozva, a Berg-féle Wozzeck pár másodperces „közzenéjében”? (Lásd még: „Parasztbecsület”-intermezzo, micsoda hülyeség!)
Mindezt azért, mert írni akarok Neked valamit, hogy ne érezd, ne érezzem: egyedül vagy/unk, a tojásaink között, mi, remélem: örök heretikusok, hogy hát egyedül a tojáskőben, mely Fall, amire nem lehet kívülről rákérdezni, illetve csak onnan, de mi, szüszifosz-karikázók csak annyit hallunk, saját hangunkon, hogy „mi tetszik, mi tetszik, hogy, hogyan, mit mond?” És kagylózunk, rettenetes füleinkkel. Pedig hangosabban már nem lehet. Nagyon süket vénembereknél megfigyeltem, hogy időnként ingerülten, méltatlankodva rám szóltak, mit kiabálok. Amivel nem azt mondták, hogy úgyis hallják, hanem csak annyit: hallják a kiabálást. A törvény aleatóriája így hát nem feslik fel „valahol”, mert csak-szöveg, mindig-azonos-tér, egyetlen-véletlen-vétlen-változatlan-változhatatlan tér vagyunk. Teresedik az idő, nem mozdulunk. Utazol, utazunk, ím itt a magyarázat: vagyis sehol. Hiába is írom hát, hogy „ne érezd”, „ne érezzem”. Érzed és érzem. Az evidencia vihorászó melankóliáját. Hogy hát így megy ez, szegény tojáskőrepülők, habkönnyű-mozdíthatatlan, ólom, bocsánat: szikla-súlyú terekben. Egy térben, ab ovo.
Csak azt a (bravúrt) nem értem, hogy Kafkának, éppen neki!, istenem, sikerült Gregorral valamilyen boldogságra szert tennie a falon mászkálásban társául szegődve, meg a hegedülést (nem-)hallva, csak hallgatva. Nem értem. Mint akinek sikerült ki-lépni a falon úgy, hogy sok száz kis lábacskájával egyetlen csápolácska, tapadócska pillanatáig is elhagyta volna az ő kerek belső falát. Szobája persze nyilván négyszögletes lehetett, nem akarok teljesen hülye lenni (de „egyrészt-másrészt” kifejezetten szeretek hülye lenni; múltkor egy finom kultúrlegénynek kelletett kérdésére magyarázkodnom, hogy miért nem veszek mán egy automobilt; a hülyeségemre hivatkoztam, láttam a feszengő nemértését, és vigyorogva örülte, hogy „bejött”), ám minden formák formája mégiscsak a kör vagy ovál, egy prágai sötét ennyi-annyi szögletű szoba is végül körbe van, amibe beleíródunk, némi kétségbeeséssel felhíva magunkra a senki figyelmét: „Fontos!” Hát persze… Szóval valami olyasmit mondanék, akaratlanul, de szántszándékkal, hogy a Trieszti Öböl felett egy ismeretlen tojáskőlovas nehéz parancsot visz valahová, horgolt sapka-álarcban (evidensen, s kizárólag Kovách Garibaldi engedélyével és szörnyű tudatával), mely átírásként van beleírva a szüszifoszi testébe, terébe, evidenciájába, tojásába (tökébe), nehogy elkallódjon, mielőtt (mi előtt?) odaér: HA NEM LEHET NEKED (STB.) TÚL NAGY ÖRÖM AZ ÉLET, AKKOR HÁT: ÉLJ! (Az öröm meg cifra, kopottas szolgaként futkosson csak Utánad, ló és lovasa után sóvárogva…
kép | vecteezy.com
