MENU
Solaris (1972)

MEGÉRKEZNI A SOLARISRA

mm1

AZ ŐSBŰN

2015 január 1. Comments Megtekintve: 9733 Esszé -A- A +A+

BARTÓK BÉLA ÉS PÁSZTORY DITTA AMERIKÁBAN

A Bartók házaspár amerikai tartózkodása életük talán legnehezebb és legboldogtalanabb időszaka volt.

Bartók Béla és Pásztory Ditta

Bartók Béla és Pásztory Ditta

„Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből” – írta Bartók Annie Müller-Widmann-nak küldött búcsúlevelében.[1] Bizonytalanságának számtalan oka volt. Mindenekelőtt a háború, amelynek lefolyását, kimenetelét nem lehetett kiszámítani, ahogyan azt sem, hogy miképpen hat az amerikai társadalomra, Bartóknak milyen munkára lesz lehetősége, játsszák-e majd műveit, milyen fellépésekben reménykedhet. Azt sem lehetett megjósolni, hogyan juthat hozzá a művei után folyósítandó jogdíjakhoz. (Mint később kiderült, a háborús viszonyok és az amerikai adózási rendszer anomáliái miatt ezeknek csak töredékét kapta meg.[2]) Ezek a nehézségek és akadályok azonban talán még legyőzhetők lettek volna, ha az általános bizonytalanság mögött nem húzódik meg a legsúlyosabb gond: Bartók rohamosan romló egészségi állapota.

Az a sajátos körülmény, hogy fia és felesége szinte egyetlen lépést sem tett Bartók jóváhagyása nélkül, még tovább nehezítette helyzetét. Elképzelhetetlen volt, hogy terheit a vele együtt élők közül valaki – legalább részben – átvállalja. Bizonytalansága egész családjára hatással volt, de leginkább feleségére, Pásztory Dittára. Holott ebben a válságos időszakban épp a feleség addigi szerepének gyökeres átalakulására lett volna a legnagyobb szükség. A dokumentumok, visszaemlékezések azt mutatják, hogy Pásztory Ditta nagyon is érezte ennek súlyát, és erejéhez mérten igyekezett megfelelni az új kihívásnak.

Menni vagy maradni

A kivándorlás kérdése korábban is foglalkoztatta Bartókot. Először az I. világháborút követő időszakban gondolt rá, majd egy jó évtized múlva, a 30-as évek végétől ismét visszatérő téma lesz leveleiben. Eleinte csak úgy vetődött fel, mint ebben a helyzetben az egyetlen helyes, de a maga részéről teljességgel elképzelhetetlen lépés. Így írt erről svájci ismerősének, Annie Müller-Widmann asszonynak is 1938-ban, nem sokkal az Anschluss után, amikor fel is sorolta, mi tartja vissza ettől a lépéstől. Riasztónak tűnt fel előtte az idegen környezet, s az is, hogy esetleg ismét tanítani kényszerül. A legelviselhetetlenebb azonban az lett volna számára, hogy elváljon – talán örökre – idős, beteg édesanyjától.[3] Nem meglepő, hogy a végső lépésre csak édesanyja halála  (1939. december 19.) után, 1940 októberében szánta el magát. Műveinek kéziratait azonban szerette volna minél előbb kimenekíteni az országból, és ehhez még ugyanebben a levélben Müller–Widmann asszony segítségét kérte.[4] Egy évvel később, 1939 júniusában, Veress Sándornak viszont már megemlíti, hogy következő évre tervezett amerikai turnéja során „körül szeretne nézni”.[5] Ezt nemigen lehet másként érteni, mint hogy érdeklődni fog a kinti munkalehetőségek felől.

 

számolnia kellett a cenzúrával

Ha írásbeli megnyilvánulásait nézzük, ez a Bartóknál szokatlan bizonytalanság az indulás pillanatáig megmaradt. Nem könnyű azonban eldönteni, miért kerülte leveleiben olyan következetesen ezt a témát. Kétségtelenül számolnia kellett a cenzúrával, és így azzal, hogy ha kivándorlási szándékát nyíltan elismeri, az országban maradt családtagok helyzetét nehezíti meg. Hiszen – ahogyan ez a Veress Sándorhoz írt leveléből egyértelműen kiderül – már kiutazása előtt egy évvel szóbeszéd tárgya volt, hogy szándékában áll elhagyni az országot.[6] A Bartók-házaspár elutazása előtt, 1940. október 8-án adott koncertről pedig a korabeli kritika is mint búcsú-koncertről írt.[7] Kérdés azonban, hogy valóban csak a cenzúra miatt óvakodott-e az egyértelmű megfogalmazástól. Néha úgy tűnik, mintha elfogta volna az ősi félelem a kimondott szó sorsokat eldöntő erejétől, s azért is ügyelt olyan kínosan a szóhasználatra, hogy érzékeltesse, távozása, ha egyáltalán rászánja magát, semmiképp sem lesz végleges.[8]

Az elutazás előtt tett hivatalos intézkedései azonban egyértelműen jelezték, hogy hosszabb időre kíván távol maradni. Igyekezett gondoskodni az itthon maradt hozzátartozókról, mindenekelőtt édesanyja kilencvenegy éves nővéréről, Irma néniről. Kisebbik fia, Bartók Péter hivatalos ügyeinek intézésére akkori kezelőorvosát, dr. Hajnal Tibort kérte fel. Ami pedig magyarországi hivatalos és anyagi ügyeinek képviseletét illeti, ezzel idősebbik fiát, ifj. Bartók Bélát bízta meg.[9] Közvetlenül elutazása előtt a hozzátartozóitól is elbúcsúzott. Húgát, Elzát, egy 1940. október 6-án kelt levélben értesíti Bartók unokahúga, hogy Bartók okvetlenül találkozni akar vele, mert szeretné, ha jelen lenne, amikor Irma nénitől elbúcsúznak.[10] Kodályéktól is búcsút vett. Tudnia kellett, hogy a háborús viszonyok közt minél hosszabbra nyúlik amerikai tartózkodása, annál kiszámíthatatlanabb lesz a hazatérés időpontja, és meglehet, ez a lépés végleges távozást jelent majd. Erről azonban csak néhány külföldi ismerőshöz, köztük Annie Müller-Widmann asszonyhoz írt levelének utolsó néhány sora árulkodik. [11]

Amerikából küldött leveleit nézve úgy tűnik, a kivándorlással – vagy az ő szóhasználatával az „önkéntes menekült” [12] státuszával – kapcsolatos kétségei távozását követően sem szűntek meg. Továbbra is gyötrődött, helyesen tette-e, hogy elhagyta hazáját? Nem kellene-e visszatérni? Amikor pedig helyzete 1941 nyarán egyre kilátástalanabb lett, legszívesebben azonnal hazautazott volna. Amerikai ismerőseivel és fiával, Péterrel folytatott levelezését ismerve tudjuk, ez ekkor is csak „futó gondolat” volt. [13] A magyarországi helyzetet látva – bármennyire is vágyott rá – a háború befejezése után sem állt szándékában hazatérni.[14]

 

1501-ujkepPéter

A levelek tanúsága szerint Péter kiutaztatásával kapcsolatban Bartóknak legalább annyi kétsége volt, mint saját távozását és kint maradását illetően. Természetesen fia, illetve fiai érdekében igyekezett minél óvatosabban fogalmazni. Családi leveleiben addig meg sem említette, amíg a kiutazáshoz szükséges lépéseket nem tette meg, de ezután is valahányszor Péter útja szóba került, mindig hangsúlyozta, hogy fia csupán rövid idejű kint tartózkodást tervez. Először 1941. február 21-i, Elza húgának szóló levelében írja, hogy nem tudja, vajon a lehető legjobb megoldást választotta-e, de abban biztos, hogy 1–2 év Amerikában mindenképpen jót tenne a fiának.[15] Hasonlóan írt Béla fiának néhány hónappal később. [16]

A Budapestről érkező levelekben[17] azonban már valamivel korábban, 1940 végén felsejlenek egy Péter kiutaztatásával kapcsolatos terv körvonalai. A Hajnal házaspár 1940 decemberében írt levelében szóba kerül Ditta esetleges hazalátogatása. Hajnal Tibor még az időpontját, a következő év márciusát is megemlíti. [18] Ditta talán azért utazott volna, hogy Pétert magával vigye. Természetesen Péter erről semmit sem tudhatott, 1941. január 26-án is arról írt, mennyivel jobban örülne, ha ő mehetne ki Amerikába, és nem Ditta jönne haza.[19] Februárban azonban már értesülhetett a tervekről, mert március 3-án boldogan írja, mennyire örül a hírnek.[20] Ettől kezdve Péter távozásáig alig volt olyan levél, amelyben ne foglalkoztak volna az utazás lebonyolításának lehetőségével, a szükséges dokumentumok megszerzésének nehézségeivel, és számos más gonddal, amely az előkészületek során felmerült. A távozást siettette, hogy 1942-ben – ebben ez évben töltötte be 18. életévét – mint sorköteles férfi már nem hagyhatta volna el az országot. Péter több hónapos kalandos utazást követően 1942 áprilisában jutott Amerikába. New Yorkba érkezéséről, és arról a csoda számba menő véletlenről, hogy aznap ugyanarra a metrószerelvényre szállt, amelyen édesapja épp hazafelé tartott, több alkalommal is nyilatkozott, és az emlékezetes epizód könyvébe is bekerült.[21]

Koncertek és tudományos munka

csak végső szükség esetén

Bartóknak már elutazásuk előtt sem lehettek kétségei, hogy Amerikában nem remélhet olyan határozatlan időre szóló, anyagi biztonságot jelentő munkát, amilyen zeneakadémiai tanári állása volt Budapesten.[22] Helyzetét tovább nehezítette, hogy maga számára csak igen speciális munkakört tudott elképzelni. Egy 1940-ből fennmaradt fogalmazványban pontos leírást adott arról, hogy milyen „működési teret” szánna magának: „valamilyen egyetem kötelékén belül zenefolklore (…) tanszék vezetése” előadásokkal, népzene-lejegyzés oktatásával. Kutatásait hajlandó lett volna még az angol népzene vizsgálatára is kiterjeszteni. Zongoratanítást azonban csak végső szükség esetén vállalt volna, zeneszerzés-tanítást még akkor sem. [23]

A Columbia Egyetemen végzett munka, Milman Parry professzor délszláv népzenei felvételeinek lejegyzése és kiadásra előkészítése az elképzeléseinek megfelelő és kedvére való tevékenység volt,[24] de meghatározott időre szólt, amelyet az egyetem alapítványi pénzből finanszírozott, és Bartók szerződését félévenként meg kellett hosszabbítani. Az pedig, hogy az alapítványnak lesz-e pénze a következő félévre, állandó bizonytalanság forrása volt. Ha hihetünk Agatha Fassett visszaemlékezésének,[25] már Bartók megérkezésekor is kétségesnek látszott, lesz-e pénz a foglalkoztatására. Mégis, ekkoriban talán az egyetlen, Bartók személyéhez méltó eseményre, a díszdoktorrá avatására új munkahelyén, a Columbia Egyetemen került sor.

Komponálásra, legalábbis kint tartózkodásuk korai időszakában mintha egyáltalán nem gondolt volna. Hallgatása érthető. Édesanyja halála, majd kiutazását követően az élete minden területét érintő gyors és radikális változás bénítólag hathatott. Romló egészségi állapota azonban ekkor még csak a hangversenyezést nehezítette meg. Sőt, ahogy arra Tallián Tibor Kroó Györgyre hivatkozva rámutatott, 1942 elején úgy tűnt, hogy újra komponálni kezd.[26] Ezt a lassan újraéledő alkotó kedvet törte meg 1943 tavaszán betegségének első komoly támadása.

1940 októberében a Bartók házaspár hivatalosan egy koncertturnéra érkezett Amerikába. Bartóknak ebben az évben ez már a második turnéja volt az Egyesült Államokban. A tavaszi koncertsorozat sikeres és anyagilag is jövedelmező volt. Az őszi azonban minden tekintetben elmaradt a korábbitól. Megérkezésük ugyan, még ha rövid időre is, felkeltette az amerikai közönség figyelmét. Még arról a Bartók házaspár számára szinte tragikus eseményről is írtak, hogy csomagjuk – ekkor úgy tűnt – az út során elveszett.[27] Később egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Bartók a hangversenyezésből nem számíthat komoly bevételre. A koncertszervezés gyakorlata jelentős mértékben eltért az Európában megszokottól, ahogyan az amerikai közönség ízlése és az ehhez idomuló előadói gyakorlat is.

Bartók BélaKérdéses, ha egészséges, vajon mennyire tudott volna alkalmazkodni a körülményekhez. Lelkileg ugyanis jóval korábban belefáradt a koncertezésbe, amelyet – saját bevallása szerint – már a 20-as években is inkább kényszerű pénzkeresetnek tekintett.[28] Ehhez járult aztán a 30-as évek végén az ízületi fájdalmak formájában jelentkező fizikai gyengesége. Ezzel az általános fáradtsággal magyarázza Tallián, hogy miért ragaszkodott Bartók a kiutazását megelőzően is olyan erősen a zeneszerző–zongorista imázshoz, és miért szorítkozott majdnem kizárólag saját művei előadására. Valószínűleg nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy néhány virtuóz, és a közönség számára vonzó hangversenydarabot felelevenítsen és műsoron tartson, sőt egyre inkább arra kényszerült, hogy szólóestjein fizikailag kevésbé megterhelő repertoárral lépjen fel. A programján szereplő rövidebb lélegzetű kompozíciókkal azonban Amerikában nem lehetett felkelteni a nagyközönség figyelmét, ezek a művek ahhoz nem voltak elegendők, hogy általuk akár a zongorista, akár a zeneszerző igazán megmutatkozhasson. A nagy koncerttermek nem nyíltak meg az avantgárd zeneszerző–zongorista szólóestjei előtt – írja helyzetértékelésében Tallián –, és műsorát javarészt másod- vagy harmadrangú helyeken, egyetemeken vagy különféle zenei oktatási intézményekben adta.[29]

Kétzongorás fellépések

Ebben a helyzetben várható volt, hogy Pásztory Dittára egyre több feladat hárul. Nem tudjuk, Bartók milyen karriert szánt feleségének, egyáltalán, mennyire foglalkoztatta ez a kérdés korábban. Gondolt-e arra, hogy a duózás mellett szólistaként is szerepeljen? Közös fellépéseik műsorát nézve úgy tűnik, mintha ebben az időben – talán éppen gyengülő egészsége miatt – lépésről lépésre próbálta volna felkészíteni feleségét az önálló koncertezésre, többek közt azzal, hogy kétzongorás koncertjeiken alkalmanként, még ha csak egy-két szám erejéig is, szólistaként is megjelent. Pásztory Ditta első komolyabb, önálló fellépésére épp az elutazásuk előtti búcsúkoncertjükön került sor, ahol Mozart K. V. 459-es F-dúr zongoraversenyét adta elő. Amerikában Bartók detroiti zongoraestjén kapott lehetőséget önálló fellépésre, itt két Debussy-művet játszott.

Hogy mekkora része volt ebben Ditta saját elhatározásának, valóban szándékában állt-e önálló művészként is kipróbálni magát, lehetetlen eldönteni. Elutazásuk előtt és talán amerikai tartózkodásuk kezdetén valóban lehettek ilyen ambíciói, később azonban – minden jel szerint – csak Bartók romló egészségi állapota miatt kényszerült erre. Arra sem adható egyértelmű válasz, hogy Bartók valóban mondott-e valamit Ditta későbbi – az ő visszavonulása vagy halála utáni – feladatát illetően, amiről Agatha Fassett – sajnos egyedüliként – oly ékesszólóan ír Bartók utolsó éveiről szóló regényében, vagyis, hogy Ditta küldetése a Bartók-művek autentikus előadásmódjának megőrzése és továbbadása. Az viszont tagadhatatlan, hogy Amerikában egyetlen bevételi forrásról sem mondhattak le, s miután Bartók úgy érezte, hogy lassan a legszükségesebbek előteremtésére sincs már ereje, anyagi biztonságuk érdekében is fontos lett volna, hogy felesége önállóan is koncertképes legyen.

Pásztory Ditta próbálkozásai azonban nem jártak sikerrel. A kritika, ha egyáltalán figyelemre méltatta, igen mostohán bánt vele,[30] és nemcsak a meglehetősen csekély számú önálló fellépésekor, hanem akkor is, amikor zongorista-párosként Bartókkal együtt próbáltak érvényesülni az amerikai koncertéletben.

Bartók komolyabb nyilvánosságot ugyanis már csak ezekre a feleségével közös, kétzongorás fellépésekre kapott. Másodmagával még vállalkozott olyan nagyobb lélegzetű művek előadására, mint Brahms op. 34-es f-moll kétzongorás szonátája vagy a zongoraduók egyik kedvelt bravúrdarabja, Liszt Concert pathétique-je. De kétzongorás koncertjeik sem hozták meg a várt vagy legalábbis remélt sikert. Hogy miért? Ennek számos külső és belső oka volt. A belsőket részben már ismerjük: a kiutazást megelőző időszak eseményei, maga az utazás és a kint tartózkodás feltételeinek megteremtésével járó nehézségek amellett, hogy minden erejüket felemésztették, rendkívül felkavaró is volt számukra. S még ha kedvezőbb körülmények között érkeztek volna az országba, akkor sem biztos, hogy megfeleltek volna a közönség elvárásainak, amelyek többsége külsőségekre irányult: megjelenésre, színpadi viselkedésre, a befogadható, tetszetős repertoárra és a nagyközönséget elkápráztató virtuóz technikára. [31]

Az a látszólag kedvező körülmény, hogy ekkoriban a kétzongorás játéknak volt némi divatja Amerikában, inkább csak rontotta Bartókék esélyeit.[32] A professzionista zongorista-duók repertoárja lényegesen bővebb és stílusát tekintve heterogénebb volt, és javarészt olyan darabokból állt, amelyek szélesebb körben is tetszést arathattak. Ami a repertoárt illeti, Bartókék valamennyire próbáltak alkalmazkodni a körülményekhez. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy műsorukon megjelent egy új mű, Colin McPhee Bali szertartási zenéje. A közönség vagy legalábbis a kritikusok körében azonban ez sem aratott sikert. Hasonló sorsra jutott Bartók egyik fiatalkori műve, a 2. szvit kétzongorás átirata is, melyet Bartók ugyancsak ebben az időben készített, bizonyára azért, hogy a pódiumon a Mikrokosmos kétzongorás átiratai mellett egy jelentékenyebb saját művet is bemutasson. Az egyetlen nagyszabású, kétzongorás mű, a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta ugyanis, a sajátos hangszer-összeállítás miatt hosszabb turnéra nem volt alkalmas.[33] A népszerű amerikai zongorista-duók repertoárján azonban a hangsúly elsősorban a kétzongorás játék kínálta technikai bravúrokra került, ennek érdekében igyekeztek olyan műsorszámokat (nemegyszer átiratokat) választani, ahol a mű kétzongorás előadása már-már a lehetetlennel volt határos. Az igen népszerű Appleton–Field páros egyik felvételén többek közt Chopin Desz-dúr keringőjének kétzongorás átiratát játszotta, ahol a gyors bevezető szakasz együttes előadása kínált kitűnő alkalmat a fölényes technikai tudás bemutatására.

rosszindulatú kritika

A technikai tökéletességnek ez a foka azonban olyan gépies, mechanikus játékot követelt az előadóktól, amely összeegyeztethetetlen volt Bartók előadói karakterével. Appletonék előadásában különösen jól hallható, hogy egyetlen gesztust, egyetlen agogikát sem bíztak, nem bízhattak a véletlenre, ami persze az előadás spontaneitásának rovására ment. Az amerikai közönség és a kritika azonban ehhez az előadásmódhoz szokott, és ha úgy adódott, azonnal felemlegette az együttjáték zavarait. Márpedig úgy adódott, mivel a Bartók házaspár hangversenyeinek erénye sohasem a technikailag makulátlan előadásban rejlett. Nem kerülte el a kritikusok figyelmét a két zongorista művészegyéniségének eltérő súlya sem, melyekre hol finomabban,[34] hol élesebben emlékeztették az előadókat. A kellemetlen következményeket Ditta viselte. A nemegyszer rosszindulatú kritika éle általában rá irányult. Ő állt a kritikusok kereszttüzében annak a chicagói fellépésnek az értékelésekor is, amelyről Bartók azt írta tanítványának, Wilhelmine Creelnek, hogy a róluk szóló három kritika közül az egyik olyan rossz volt, amilyet még életében nem kapott, „mintha az utolsók között is a legutolsó zongoristák lennénk.”[35]

A Chicago Sun kritikusa szerint például Pásztory „kiskaliberű, de rokonszenves tehetségét az atlétikus technikával, a zongorát pedig az öklözőzsákkal összetévesztve akarja virtuózzá növelni.”[36] A Chicago Daily Times kritikusa, Remi Gassmann sem felejti el megemlíteni, hogy Bartók „felesége közel sem olyan jó muzsikus, mint ő.”[37] A kritikusok ezúttal is felemlegetik az együtt játszás tökéletlenségeit. A Bartók–Pásztory-duóról szóló legkíméletlenebb kritika a Musical News-ban jelent meg. Szerzője, Hans Rosenwald nem foglalkozott azzal, hogy külön-külön is szemügyre vegye a pianisták kvalitásait. Szerinte egyikük sem éri el a virtuozitásnak azt a fokát, ami egy koncertzongoristától elvárható.[38] Meglátása szerint a koncertet csak Bartók művei mentették meg a bukástól. Írásának végén pedig kijelentette, hogy Bartóknak nem érdemes a zongora-duó műfajában próbálkoznia.[39]

Annak ellenére, hogy a kritikusok zenei felkészültsége erősen vitatható, valószínűleg pontosan tükrözték egy átlagos amerikai koncertlátogató elvárásait, és sajnos, jelentősen befolyásolták a Bartók-házaspár pályájának alakulását. Ahogyan arra Hans Heinsheimer, a Boosey and Hawkes kiadó munkatársa és Bartók amerikai impresszáriója rámutatott, Bartókék chicagói és evanstoni fellépéseinek rossz sajtóvisszhangja nagymértékben visszatartotta az ügynökségeket további szerződések felajánlásától,[40] vagyis helyzetük zongorista-duóként gyakorlatilag kilátástalanná vált.

Önálló koncertezés?

Ilyen kritikák után Pásztory Ditta szólista karrierje el sem kezdődhetett. Az 1944. július 2-i, Brooklyn Museum-beli fellépésétől[41] eltekintve csak elvétve találunk egy-egy dokumentumot, ami önálló szerepléséről ad hírt. Tallián Tibor egy 1942 júliusi WNYC-beli koncertről tesz említést, amikor több más Bartók-művel együtt Ditta a Paderewski Albumban megjelent Három magyar népdalt játszotta. A Három magyar népdalnak ez volt első nyilvános előadása. Ennél többet nem tudunk meg a fellépésről, mert Tallián is csak a helyi napilapok és heti rádióműsor-előrejelzésekből szerzett tudomást az előadásról.[42] Talán ez lehetett az a koncert, amelyre Dittát Agatha Fassett is elkísérte, és még a közvetítésen is jelen volt. Igaz, Fassett arról ír, hogy Dittát a WQXR-ból kérték fel váratlanul egy Bartók-program eljátszására. Az időpont és a műsor nagyjából megegyezik. Fassett a szereplést a Péter megérkezése utáni időre teszi, és az ő leírását követve, valamikor a nyár végén kerülhetett rá sor.[43] Elbeszélésében ez után a szereplés után mondta Bartók feleségének azokat a végrendeletnek is beillő szavakat, melyeket Fassett könyve nyomán oly sokan és sokszor idéztek már: „Csakugyan kiválóan játszottál (…) A te előadásod közelíti meg legjobban az elképzelésemet. A legegyszerűbb, a legtagoltabb, a legtisztább. De mégsem mondom, hogy te vagy a legkitűnőbb zongoraművész. (…) Csak azt, hogy az én műveimet te adod elő a legtisztább stílussal. És ne felejtsd el sohasem, hogy te vagy az, akinek ezt a stílust őriznie, életben tartania, gondoznia kell.”[44]

Ami az esetleges további rádió-koncerteket illeti, a Bartók Archívum Pásztory-hagyatékában a „Péter-levelek 1942” felirattal ellátott csomagban fennmaradt egy kártya, amelyen Ditta kézírásával a következő program szerepel: „WNYC: May 18th at 8h 45 p.m. / Ditta Pásztory Bartók / plays the following piano pieces / 1.) Beethoven Sonata op 26 A flat major / 2.) Debussy: Jardin sous la pluie.” A nap és a koncert kezdetének pontos ideje azt sugallja, hogy ez a fellépés megtörtént. Mivel Ditta az évszámot nem jegyezte fel, nem tudhatjuk, hogy ha megvalósult, valóban 1942-ben került-e rá sor.

További koncertekről vagy koncerttervekről Péter is említést tesz az 1944 és 1945 között szüleinek vagy kifejezetten édesanyjának írt leveleiben, valószínű azonban, hogy ezek többsége csak terv maradt.[45] Megközelítően biztosat csak néhány Saranac Lake-i, illetve Saranac Lake környéki fellépésről tudunk. Bartók a Kecskeméti házaspárnak írt 1944. szeptember 1-jei levelében tesz említést arról, hogy Ditta több koncertet is adott egy „nagy szanatóriumban” betegeknek.[46] Ugyanez év novemberében pedig Bartók Péter és édesanyja levelezésében került szóba, hogy Ditta a New York-i Saint Mark metodista templomban készül koncertezni. [47] Valószínűleg ez lehetett az a templomi koncert, amelyről nem sokkal később Ditta november 23-i, Péternek szóló levelében olvashatunk.[48] A Saranc Lake-i fellépései közül egy ifjúsági koncertről Ditta is megemlékezett 1976-ban Serly Tiborral beszélgetve.[49] A fellépésre valójában a közeli Deerwoodban, egy ifjúsági zenei tábor számára rendezett koncertsorozat keretében került sor.[50]

Mindenesetre az már ebből a rövid felsorolásból is kitűnik, hogy ezek a fellépések egy szólista karrierre vágyó (és a bartóki játékstílust továbbadni készülő) zongorista számára jelentéktelen eseménynek számítottak – még ha Ditta ugyanolyan lelkesedéssel és lelkiismeretességgel készült is fel rájuk, mint Amerikába érkezésük idején a Carnegie Hall-beli kétzongorás fellépésükre. Ami azonban akkori helyzetüket tekintve még súlyosabb volt, ezek a koncertek semmiféle anyagi hasznot nem hoztak.

Azokról a próbálkozásokról, hogy Ditta, komoly koncertzongoristaként, Bartók 2. zongoraversenyét előadja, a Szigeti Józsefnek szóló, 1944 októberében írt levélből értesülünk, amelyben Bartók felesége kérését közvetítette Szigetinek. Ditta ugyanis Ormándy Jenő, a Philadelphia Orchestra karmesterének közreműködésében reménykedett, de Bartók – amint az a Bartók-kutatás számára igen jól ismert – nem osztotta felesége optimizmusát. „… ha Ormándynak és a többi nagyfejűnek velem nem kellett, akkor, amikor én még működtem mint zongorista, hát ugyan mit lehet remélni most!”[51]

feleség és tanítvány

Mindebből jól látható, milyen égető szükség lett volna arra, hogy Ditta egy nagyszabású művel jelenjen meg az amerikai közönség előtt. Erre Bartók 1945-ben, kifejezetten a felesége számára komponált 3. zongoraversenye tökéletesen megfelelt volna, de vajon Ditta előadása meghozta volna a rég várt sikert? Aligha. S ennek oka nem, vagy nem csak az idegen környezet bénító hatásában keresendő. Bartók valójában sohasem foglalkozott azzal, hogy feleségét hangversenyezésre felkészítése.[52] Már az első közös fellépésükre – a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre előadására, 1938-ban – is váratlanul – Paul Sacher javaslatára – került sor.[53] Korábban Ditta legfeljebb mint zeneakadémiai növendék lépett közönség elé. A kétzongorás szonáta is kockázatos vállalkozás lehetett, de ekkor Bartók jelenléte még átsegítette feleségét az első fellépés okozta nehézségeken. Ahhoz azonban, hogy Ditta szólistaként is debütálhasson, több éves előkészületre lett volna szükség. Sőt, folyamatos jelenlétre. Pásztory Ditta sikertelenségének azonban nem ez a kései indulás volt a legfőbb oka, hanem a férjéhez fűződő sajátos kapcsolata. Erről a kapcsolatról, amelynek lelke a közös munka, a közös zongorázás volt, Fassett is írt, igaz, ő ennek előnyös oldalát emelte ki. Elbeszélésében Ditta örül, hogy egyszerre feleség és tanítvány, és úgy érzi, képes volt férjétől mindent megtanulni, amit csak lehetett.[54]

Pásztory Dittával [Kálmán Kata fotója]

Pásztory Dittával [Kálmán Kata fotója]

Kérdés, tudatosult-e bennük valaha, hogy ennek a több évtizedes tanítványi-létnek köszönhetően Dittának még annyi esélye sem volt önálló művésszé válni, mint azoknak a Bartók-tanítványoknak, akik több-kevesebb részletességgel elmesélték, hogyan késztette őket Bartók szuggesztív személyisége arra, hogy saját elképzeléseikről önként lemondva igyekezzenek azonosulni az ő elvárásaival. [55] Lehetséges, hogy Ditta esetében ez kevesebb szenvedéssel járt, hogy saját elképzelése közelebb állt Bartókéhoz, vagy – és talán ez a legvalószínűbb – könnyebben és rugalmasabban tudott azonosulni vele. A tanulás azonban neki is teljes önfeladást jelentett, amelynek végeredményeképpen csak arra volt képes, hogy több-kevesebb hűséggel visszaadja, azt is mondhatnánk „visszajátssza”, amit férjével begyakorolt.

Hogy ez mennyire igaz, arról a legtöbbet Ditta Bartók halála után készült lemezfelvételei árulnak el. Amikor ugyanis az emlékek már elhalványultak, játékában a bartóki előadói stílusnak már csak halvány visszfényét észlelhetjük, s akkor is csak a művek egy-egy részletében. Ennek előjelei azonban már jóval korábban megmutatkoztak, és jól megfigyelhetők azon a Brooklyn Radioban elhangzott koncertfelvételen[56], ahol Ditta, még férje életében, önállóan szerepelt. Előadása ugyanis egyenetlen, egy-egy szép részlet után játéka hirtelen kiürül, kifejezéstelen lesz, majd ugyanilyen váratlanul visszatér a jól ismert és jól begyakorolt előadáshoz. Szinte érezni az izgatottságon túl a görcsös igyekezetet, amivel megpróbálta a műveket pontosan úgy visszaadni, ahogyan férjétől tanulta, ahogyan érezni lehet az elbizonytalanodás pillanatait is. Holott ekkor még frissek voltak az emlékek, és – eleven emlékezetként – még Bartók is mellette volt. Az olyan számok előadásában azonban, ahol az interpretáció lényege, a mű lelke az előadásról előadásra megújuló, utánozhatatlan bartóki rubatóban rejlett (Este a székelyeknél), Bartók fizikai jelenléte sem segíthetett.

A Bartók házaspár hétköznapjai

Noha a Bartók házaspár amerikai tartózkodása életük talán legnehezebb és legboldogtalanabb időszaka volt, nem lehet úgy írni róla, mintha kizárólag megrázó események sorozata lett volna. Még ekkor és itt is akadt néhány derűsebb, nyugodtabb pillanatuk, és Bartók mindig talált magának olyan elfoglaltságot, amely legalább egy időre elterelte figyelmét az őt emésztő gondokról. Ilyen volt a Columbia Egyetemen végzett munkája, talán az egyetlen, amivel ekkoriban szívesen foglalkozott. De akadt még rengeteg más, apró, hétköznapi esemény, ami szintén lekötötte. Két fiának 1940 karácsonyán írt levele[57] alapján úgy tűnik, kint tartózkodásuk kezdetén épp a rájuk zúduló újdonságok özöne – az új szavak, a bonyolult földalatti utazás, és a sok, számára sokszor nevetségesen furcsa szokás – volt az, ami elterelte gondolatait személyes problémáiról. Ha pedig kiszabadulhatott New York házrengetegéből, élvezte a természet közelségét, az Európában ismeretlen állat- és növényfajokat szinte tudományos érdeklődéssel figyelte.[58] Valószínűleg amerikai éveinek legszebb napjai a különféle nyaralóhelyeken – Agatha Fassett vermonti, Bátor Viktor nonquitti nyaralójában, vagy később az ASCAP jóvoltából Saranc Lake-en és Ashvillben – töltött hetek lehettek.

Ditta számára talán nehezebb volt a kint tartózkodás. Nem mintha nem lett volna meg a képessége az apró örömök megtalálására és élvezetére. Fassett hosszan ír arról, milyen könnyű volt Dittát megnevettetni, mennyire tudott örülni minden apróságnak. Napjai nagy részét azonban egyedül töltötte. Bartók minden kedves elfoglaltsága – a komponálástól a népdallejegyzésig és rendszerezésig – magányos tevékenység volt. Feleségének viszont a zongoragyakorláson túl – a házi munkát leszámítva – nem volt más rendszeres napi feladata. Budapesten is így volt ez, de ott Ditta sohasem maradt magára. Ha a családtagok nem is voltak mindig mellette, néhány háztartási alkalmazott állandóan a rendelkezésére állt, és barátok, ismerősök vették körül. Amerikában – angolul sem igen tudott – Bartók távollétében, vagy ha férje a munkájába merült, csak akkor volt alkalma beszélgetésre, ha magyar ismerősökkel találkozott. Megdöbbentő magány és közlésvágy árad abból a leveléből is, amelyet férjével közösen írt ifj. Bartók Bélának 1941 márciusában, Bartók nyugati parti turnéja idején. A levél személyes élményekkel átitatott, csapongó úti beszámoló, amelybe Ditta szinte válogatás nélkül próbált belezsúfolni mindent, ami vele és benne abban az időben lezajlott.[59] Bizonyára ehhez hasonlók lehettek hosszú monológjai is, amelyeket Agatha Fassett hallgatott végig, és próbált közvetíteni az olvasók felé. Holott kezdetben még Fassett is úgy látta, mintha Ditta férjénél jobban bízna új környezetében,[60] de később több alkalommal is tapasztalhatta Ditta hangulatának váratlan elsötétedéseit, amelyek idővel, ahogy Bartók állapota rosszabbra fordult, egyre hosszabbá és súlyosabbá váltak.

Péter érkezése nyilván javított valamit helyzetén, ő azonban nem sokkal érkezése (1942. április) után munkába állt, és nem tudott szüleivel lakni. 1944 februárjában pedig behívták a haditengerészethez, ahonnan csak apja halála előtt, 1945 augusztusában bocsátották el.[61]

 

15-01-bartok-baldwin-piano

Mélypont – Bartók betegségének első rohama

Az igazi próbatételt és egyben mindkettőjük életének fordulópontját az 1943-as év jelentette. A gondok már jóval korábban jelentkeztek, de 1942-ben a szerencsétlen események olyan sora vette kezdetét, hogy ezek fényében Bartók 1943-as összeomlása szükségszerű következménynek tűnik. Koncertszerződéseik száma egyre csökkent. 1942 márciusában Bartók már tudta, hogy a Columbia Egyetemen csak az év végéig dolgozhat. Igaz, Carl Paige Wood, a seattle-i Washingtoni Egyetem professzora már 1941 júniusában felajánlotta, hogy az egyetem indián népzene gyűjteményével foglalkozzon.[62] A feladat, az indián népzene lejegyzése, a népzenegyűjtés, népzenelejegyzés tanítása, és az áttelepülés Amerikának erre a távoli vidékére, nem igazán lelkesítette.[63] Ami azonban jóval nagyobb csapást jelentett: ugyanekkor a Baldwin zongoragyártó cég is értesítette, hogy a háborús viszonyok miatt nem áll módjukban továbbra is két zongorát Bartókék rendelkezésére bocsájtani.[64] Ekkor még csak az egyik zongora elszállításáról volt szó, de ez is gondot okozott, hiszen ez lehetetlenné tette a kétzongorás gyakorlást vagy újabb kétzongorás művek betanulását. Bartók Péter könyvéből azonban tudjuk, hogy júniusban a cég, miután Bartók a 600 dolláros vételárat nem tudta előteremteni, a másik zongorát is visszavette.[65] Ezt az egyébként is válságos helyzetet mélyítette tovább Bartók egyre súlyosbodó betegsége.

Ízületi fájdalmai már Magyarországon jelentkeztek. A levelekben ugyan ritkán említi, de amikor szóba kerül, általában az éppen alkalmazott kezelések eredménytelenségéről számol be.[66] Az 1942 áprilisában jelentkező tünetek azonban másfélék voltak: állandó hőemelkedés, később láz, általános gyengeség. Ennek ellenére Bartók tovább dolgozott, és ami a Columbia Egyetem utáni munka lehetőséget illeti, úgy tűnt, a Harvard Egyetemről érkező felkérés[67] 1942 augusztusában, legalábbis egy időre, megoldást kínált. Állapota azonban válságosra fordult, és 1943-ban félbe kellett hagynia a Harvard Egyetemen megkezdett előadássorozatát.[68]

Életüknek ebben a kritikus időszakában Dittának valójában már nemcsak a koncertezés terheit kellett volna alkalmanként vállalni, hanem valamilyen rendszeres munkával a kenyérkeresetét is. Ekkor már csak egyetlen lehetőség volt számára: a tanítás. Tanítványokat azonban Bartóknak sem volt könnyű találni.[69] Ennek ellenére kezdetben – legalábbis Bartók leveleiből ez derül ki – Ditta még bízott abban, hogy igyekezete sikerrel jár. 1942 márciusában Bartók – Ditta kérésére – két tanítványától, Wilhelmine Creeltől[70] és Dorothy Parrish-től[71] is tanácsot kért ez ügyben. A kutatás számára hozzáférhető Bartók-leveleket olvasva azonban nyilvánvaló, hogy amerikai tartózkodásuk teljes ideje alatt Ditta legfeljebb csak bizakodni tudott abban, hogy valamilyen munkához jut. A Bartók-tanítványok ugyan megpróbáltak segíteni, de nem jártak eredménnyel. Bartók Dorothy Parrish-nek írt válaszlevelében orgona és zeneelmélet tanári munkáról esik szó, Ditta ezek egyikét sem merte vállalni.[72] Egyetlen tanítványáról tudunk, egy tehetséges fiatal lányról, akit Agatha Fassett New York-i lakásában tanított Bartók asheville-i tartózkodása (1943. december – 1944. április) idején, s talán azt követően is.[73]

Serge Koussevitzky

Serge Koussevitzky

Remisszió

Bartók 1943-as fizikai összeomlását követően Dittának segítséget kellett kérni. Bartók egykori tanítványától, a zongoraművész Balogh Ernőtől úgy tudjuk, hogy valószínűleg hozzá fordult először. Balogh az amerikai zeneszerzők egyesületét, az ASCAP-ot[74] mozgósította. Noha ifj. Bartók szerint[75] az ASCAP korántsem volt olyan önzetlen, ahogyan azt többek közt Balogh feltünteti – Bartók halála után a segély összegét levonták a műveiért járó jogdíjakból –, jelentőségét nem becsülhetjük alá. Akkor érkezett, amikor szükség volt rá, és olyan zeneszerzőnek adták, aki nem volt és nem is lehetett tagja az egyesületnek. Bartók gyógyíttatásához, és kedvezőbb életfeltételei – Saranac Lake-i és ashville-i tartózkodás – megteremtéséhez szükséges költségeket ez a szervezet állta. Ugyanakkor még ha ők is vállalták a legnagyobb részt ebben az akcióban, nem egyedül Balogh és az ASCAP volt az, aki Bartókon segített. Barátai felhívást intéztek az amerikai műpártolókhoz, hogy lehetőségeikhez mérten támogassák a zeneszerzőt[76]. Bartók zeneszerzői működését tekintve a legjelentősebb támogatások egyike azonban némiképp különbözött a többitől. Bartók régi ismerőse és kamarapartnere, Szigeti József kezdeményezte. Szigeti a Bostoni Filharmonikusok karmesterét, Serge Koussevitzkyt próbálta megnyerni, hogy mielőbb tűzzön műsorára Bartók-művet. Sajnos, erre abban a szezonban már nem volt lehetőség, de Koussevitzky megígérte, hogy talál más módot Bartók támogatására. Az adományozás módját a Concerto keletkezéstörténetéből ismerjük. Koussevitzky egy zenekari mű komponálására kérte fel Bartókot. Ő volt az első, aki Amerikában kompozíciót rendelt tőle.

Minek köszönhető, hogy Bartók a betegség első rohama után ismét képes volt komponálni? Balogh ezt teljes egészében az ASCAP hatékony segítségének tulajdonítja. Bartók alkotóerejének utolsó fellángolását azonban hiba volna egyetlen okra visszavezetni. Sokkal hitelesebb a több, kedvező változás együttes hatásában keresni magyarázatot. Rengeteget jelentett a megfelelő orvosi kezelés, a munkára-gyógyulásra alkalmas, csendes környezet, de legalább ilyen fontos volt Koussevitzky gesztusa, a felkérés, a bizalom, az előlegként kifizetett pénz – függetlenül attól, hogy a mű elkészül vagy sem.

Yehudi Menuhin

A Bartók-művek előadásában, terjesztésében is kedvező fordulat történt. Megjelent egy olyan előadó, aki nemcsak nagy művész, de amerikai mértékkel mérve is sztár előadónak számított. Yehudi Menuhin színrelépését Tallián az ASCAP segítségével egyenrangúnak tekintette. Menuhin megjelenése ugyan a Bartók-művek előadásának számát ekkor még nem növelte meg jelentősen, de Bartók recepciójában mélyreható változást hozott. Ő tekintette először a Bartók-műveket a már bevett, tradicionális repertoár részének.[77] A Concerto bemutatását és Menuhin színrelépését követően kezdték lassan felfedezni Bartókot az amerikai zenészek. Koussevitzky után Menuhin volt a következő, aki kompozíciót kért tőle, és a felkérések sora folytatódott.

Mindez azonban Bartók életében csak lassú változást, javulást hozott. A sikerek ugyan örömet okoztak neki, de a legkisebb visszaesés is végtelenül elkeserítette; legyen szó akár a Concerto bemutatója esetében az időpont halogatásáról, akár arról, hogy a New York-i Filharmonikusok levették műsorukról az egyetlen Bartók-művet, a zeneszerző 2. szvitjét.[78]

Yehudi Menuhin 1943-ban

Yehudi Menuhin 1943-ban

A zenétől, zeneszerzéstől független napi gondjai sem oldódtak meg. Több forrásból tudjuk, hogy – még életének utolsó hónapjaiban is – állandó és nemegyszer szinte megoldhatatlannak tűnő problémát jelentett, hogy megfelelő lakóhelyet találjon. Utoljára New York belvárosában egy kicsi, kétszobás lakásban éltek, ahol szinte lehetetlen volt egy művészházaspárnak dolgozni. Bartók helyzetének ellentmondásosságát talán Péterhez írt levelei mutatják a legjobban. Egyikben művei lelkes fogadtatását újságolja, a másikban azon tűnődik, hol fog lakni. Aztán arról mesél, hol tölti azt az időt, amíg Ditta gyakorol. 1944. szeptember 25-én írt levelének elején például a kétségbeejtő New York-i lakáshelyzetről ír, a levél végén viszont Hegedűversenyének nagysikerű előadásáról. A művet Menuhin adta elő Londonban, és az előadást követően gyorsan jöttek a lelkes gratulációk. Egy távirat Menuhintól és egy másik Bartók kiadójától, Ralph Hawkestól. „Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen nagyszerű mű kiadójaként kapcsolatban állhatok önnel.” „Ha büszke, büszke, van néki mire! – írja Bartók. – De akkor tulajdonképpen segíthetne nekem valami nyomatékosabb évi előlegekkel, amíg ebben az országban vagyok.”[79] A következő, 1944. október 11-i levelében pedig tréfásan azzal kérkedik, hogy egyéni rekordot ért el: sikerült 35 centért megebédelnie.[80]

Bartók Péter szerint apja 1945 felé a lehetőségekhez mérten valamelyest megnyugodott. Komponált, megrendeléseket kapott, Hawkes előleget is utalt számára, és annak ellenére, hogy Magyarország helyzete mélységesen elkeserítette, a tény, hogy Hitler uralmának vége szakadt, és hogy legalább Európa egy része már felszabadult az elnyomás alól, örömmel töltötte el. A postai kapcsolat még nem működött, de különféle csatornákon keresztül arról is értesült, hogy idősebbik fia és felesége, valamint testvére, Elza életben van, ahogyan Kodály és felesége is túlélte a háborút.[81]

Ditta magánya azonban nem enyhült. A lázas kompozíciós munka még inkább elválasztotta férjétől, aki visszavonulva belső világába olyan utakon járt már, melyekre nem követhette senki. Bartók Péter édesapja utolsó termékeny időszakáról írva finoman utal arra, hogy anyja szokatlanul csendes volt ekkoriban. Nem szólt semmit arról, amit tudott.[82] A családban talán egyedül ő. Hangulata jó ideje Bartók egészségi állapotával párhuzamosan változott, férje halálát követően aztán végleg elsötétült.

Magyarországon

S milyen hírek jutottak el Magyarországra? Kezdetben csupa biztató. Bartók Péter 1941. február 16-i levelében boldogan újságolta, hogy Bartók János a Híd című lapban írt egy cikket Bartókék amerikai szerepléséről, és még egy amerikai újságból átvett fényképet is közzétett róluk. Néhány hónappal később pedig arról értesítette szüleit, hogy az újságok itt is megírták, hogy Bartók a Columbia Egyetem díszdoktora lett. Bartókék szerepléséről – ahogyan Bartók díszdoktori címéről is – több magyarországi lap is hírt adott. Így értesült róla Ditta egyik barátnője, Nádas Klára is, aki ugyancsak nagy örömmel írt erről 1941 februárjában.[83] Azt pedig a családból többen is megemlítették, hogy ugyanez év tavaszán Pozsonyban Bartók-ünnepségeket rendeztek.

Bartókék távozása összehozta a családot. Ahogyan az távol lévő hozzátartozók esetében lenni szokott, mindannyian izgatottan fogadták a híreket, amelyekre sokszor hosszú heteket kellett várni. Ha valaki végre levelet kapott, rögtön értesítette a többieket. Kezdetben szinte mindannyian úgy gondolták, talán még Bartók is, hogy hamarosan viszontlátják egymást. A születésnapokra vagy nagyobb ünnepek alkalmából küldött levelek gyakran zárultak azzal, hogy íróik remélik, a következő évben az egész család együtt ünnepelhet.[84] – Igaz, ez azt is jelenthette, hogy remélik, egy év múlva véget ér a háború.

Nem sokkal Bartók Péter távozása után Magyarország hadat üzent Amerikának, és a postai kapcsolat megszűnt a két ország között. Ifj. Bartók Béla az utolsó levelet 1941. október 17-én kapta édesapjától. Ebben Bartók igen borúlátóan írt amerikai lehetőségeikről. A bal vállában jelentkező fájdalomról is említést tesz, ezek a fájdalmak azonban családi körben ismerősek voltak. Mindannyian a korral járó, ízületi betegségnek tartották.[85]

A következő hír 1945-ben érkezett. Péter bátyjának írt novemberi leveléből kiderül, hogy táviratban értesítette testvérét apjuk haláláról. Arról nincs tudomásunk, hogy ezt megelőzően, informálisan, kapott-e híreket a család Amerikából. Tudtak-e bármit is Bartókék sorsáról? Péter novemberi levelében röviden összefoglalja a betegség lefolyását. Ez az utolsó levél, amit ifj. Bartók a családi levelek kötetben közread.

S hogy mi történt Dittával? „Anyu itthon főzögetett, voltak kisebb koncertjei. Most nem tudom mi lesz vele. (…) Nem beszél, semmi nem érdekli. Legjobb volna hazamennie, ahogy lehetséges lesz.”[86]

a feladat

Ditta 1946-ban visszatért Magyarországra. Hosszú ideig visszavonultan élt, és csak közel húsz évvel férje halála után lépett ismét a nyilvánosság elé, hogy teljesítse azt a feladatot, amit ha férje nem is, de a közönség elvárt tőle: hogy őrizze és továbbadja a Bartók-művek játékstílusát. Első hanglemezfelvétele, a teljes Mikrokosmos-sorozat 1962-ben jelent meg a Qualiton hanglemezkiadónál.

 

Jegyzetek

[1] Bartók levele Müller-Widmann asszonyhoz, 1941. október 14. Demény János (szerk.): Bartók Béla levelei. Budapest: Zeneműkiadó, 1976. (a továbbiakban BBlev.), 653.

[2] Erről bővebben l. Bartók levele Bartók Péterhez 1945. február 8. Bartók Péter: Apám. Budapest: Editio Musica, 2004. Fordította: Péteri Judit, 109–110, a teljes levél, 300–301.

[3] „Tulajdonképpen az lenne a kötelességem, hogy kivándoroljak, ameddig még lehet. De még a legkedvezőbb esetben is — óriási nehézséget és lelki gyötrődést jelentene számomra valamilyen idegen országban a mindennapi kenyér megszerzése (most, 58 éves koromban az áldatlan munkát, mint pl. a tanítást újrakezdeni valahol, és teljesen ráutalva lenni), annyira, hogy erre gondolni sem lehet. Mert ezzel nem érnék el semmit, hiszen ilyen körülmények között máshol sem tudnám tulajdonképpeni és legfontosabb munkáimat elvégezni. Tehát teljesen mindegy, hogy megyek-e, vagy maradok. — Azután itt van az anyám: most, élete utolsó éveiben hagyjam el örökre — nem, ezt nem tudom megtenni!” Bartók levele Annie Müller-Widmannhoz, Budapest, 1938. április 13. BBlev, 581–583.

[4] „Már november óta látom, hogy Magyarország politikája egyre ferdébb utakra tér: már akkor felébredt bennem a gondolat, hogy legalább zeneműveim kéziratát kellene valahol biztonságba helyeznem. Tulajdonképpen már januárban szándékomban volt erről beszélni, de a sok zűrzavar miatt nem jutottam hozzá. Most hát megkérdezem mindkettőjüket, hogy lennének-e olyan kedvesek és nyújtanának-e szállást ezeknek az írásoknak? Természetesen minden felelősség nélkül: vagyis minden kockázatot magamra vállalok. Ezek a dolgok nem nagy helyet foglalnak el: talán egy kis bőröndöt. — Egy részét szeretném valakivel (talán Geyer Stefivel) odaküldeni, a másik részt alkalomadtán magam vinném el.” (L.: előző jegyzet) Bartók levele Annie Müller-Widmannhoz, Budapest, 1938. április 13. BBlev, 581–583.

[5] „Szóval egyelőre teljesen tanácstalanul vagyok, habár érzésem azt mondja, aki csak tud, menjen el. De másokat ilyen irányban befolyásolni nem akarok. Jövő év febr. vagy márc.-ában az Egyesült Államokba megyek néhány (5–6) hétre. Ott mindenesetre körül szeretnék nézni – ha ugyan addig nem jön közbe valami, ami az egész utazást meghiúsítja.” Bartók levele Veress Sándorhoz, Budapest, 1939. június 3. BBlev, 626–627.

[6] „Az az értesülése, hogy én Magyarországot elhagyom, téves. (…) Más kérdés persze, hogy ki kellene-e vándorolni (amennyiben lehetséges) vagy sem.” Bartók Béla levele Veress Sándorhoz, Budapest, 1939. június 3. BBlev, 626–627.

[7] Jemnitz Sándor így kezdte az előadásról szóló kritikáját: „Bartók Béla és B. Pásztory Ditta kétzongorás zenekari estje igen sok tekintetben túlnőtt az üzemszerű hangversenyek keretén és különös jelentőséggel bírt.

Azok a nehézfelfogásúak, akiket még az eddigi bizonyítékok pergőtüze sem győzött meg teljesen, most – a Bartók házaspár hosszúnak fenyegető amerikai útja előtt – talán szintén tudatára ébredtek annak, mit jelent, ha ilyen nagy mester közöttünk él [kiemelés Jemnitztől] —” A kritika magával az előadással alig foglalkozik, hiszen „Nem a részletezések időpontja ez, amikor könnyes szemmel búcsúztatjuk az egészet – Bartók Béla közöttünk élését. S akik forrón tapsoltak neki, e szimbólumok mellett foglaltak állást: az emberi és művészi jellem kristályos tisztasága mellett.” Jemnitz Sándor, Népszava 1940. október 9. Idézi Demény János: ’Bartók Béla pályája delelőjén. Teremtő évek – Világhódító alkotások (1927–1940).’ In: Szabolcsi Bence, Bartha Dénes (szerk.): Zenetudományi tanulmányok Bartók Béla emlékére. Budapest: Akadémia Kiadó, 1962, 189–727; 726.

[8] L. 6. jegyzet Bartók Béla levele Veress Sándorhoz, Budapest, 1939. június 3. BBlev, 626–627.

[9] Hajnal Tibort 1940. szeptember 29-e körül kérte fel, hogy kisebbik fia gyámja legyen, Béla fiával már augusztusban megbeszélést folytat, hogy távolléte idején ő intézze hivatalos ügyeit. Bővebben l. Ifj. Bartók Béla: Apám életének krónikája, Budapest, Helikon kiadó, 2006, 436–438,

[10] Voit Pálné Tóth Éva levele Bartók Elzához, Bartók záradékával. Budapest, 1940. október. 6. Ifj. Bartók Béla, Gomboczné Konkoly Adrienne: Bartók Béla családi levelei. Budapest: Zeneműkiadó, 1981. (a továbbiakban Bcslev), 601–602.

[11] “És most itt vagyunk szomorú szívvel és Önnek és kedveseinek búcsút mondunk – hogy mennyi időre, vagy talán örökre, ki tudja –! Nehéz, végtelenül nehéz a búcsú.” Bartók levele Annie Müller-Widmannhoz, Genf, 1940. október 14. BBlev, 581–583.

[12] L. Bartók levelét a Belga Rádióhoz (Paul Collaernak), New York, 1944. október 24. BBlev, 709–710.

[13] 1941 júniusában, az egyre kevesebb hangverseny-lehetőség és a Columbia Egyetemtől várható további megbízás körüli bizonytalanság késztette, hogy a hazamenetelről gondolkodjon. Béla fiának írta: „A hangversenyéletbe való bekapcsolódás nem éppen kecsegtető: vagy a manager rossz, vagy a körülmények kedvezőtlenek (és a háborús légkör még olyanabbá teszi őket a közel jövőben) úgy hogy tk. akkor haza kéne utaznunk, akármiféle is a helyzet odaát. Addigra itt sem lesz sokkal külömb. Ennek a hazamenetelnek – magasabb szempontból – ugyan ne örüljön senki sem, mert nem sok haszna lesz belőle senkinek sem. Az értelme: ha már mindenütt rossz, akkor inkább otthon van az ember.” Bartók levele Ifj. Bartók Bélához, New York, 1941. június 20. Demlev, 671–672. Néhány hónappal később, 1941 októberében tanítványának, Wilhelmine Creelnek szóló hasonló tartalmú és hangulatú levelében Péter Amerikába utazásával kapcsolatban ír arról, hogy saját munkalehetőségeit figyelembe véve nem tudja, „nem lenne-e tanácsosabb, ha mi mennénk vissza, semhogy ő jöjjön át ide”, de – teszi hozzá a következő sorban –„ez természetesen csak futó gondolat.” Bartók levele Wilhelmine Creelhez, New York, 1941. október 17. BBlev, 679.

[14] L. többek közt Bartók levelét Bartók Péterhez, New York, 1945. június 6. „Sokat írtál az esetleges hazamenetelről, a jövőről. Ó, hát hogy gondolod azt?! Nyilván még egy év múlva sem lesz alkalmatosság, ami hazavigye az embert. Várni, várni, várni és – sírni, sírni, sírni, sírni – ez az egész, amit tehetünk. Mert lassanként kezdenek ideszivárogni a hírek; és ezek nagyon riasztók. Megdöbbentők. Becslésem szerint 5 éven belül nem lesznek otthon tisztességes emberi életre alkalmas körülmények. Bartók Péter: Apám, 310. A legtöbbet idézett sorokat ebben a kérdésben kollégájának, Zádor Jenőnek szóló levelében találjuk: „Magyarországból rendkívül lesújtó hírek érkeznek: rettentő pusztulás, borzasztó ínség, fenyegető káosz (…) Amint én látom a dolgot, egyelőre gondolni sem lehet a hazamenetelre. Nem is volna mód reá: se szállító eszköz, sem [orosz] engedély. De még ha volna is mód rá, szerintem ajánlatosabb megvárni a fejleményeket. Tudjisten hány esztendeig fog tartani, míg az ország valamennyire is össze tudja szedni magát (ha ugyan egyáltalán tudja). Pedig én is szeretnék hazamenni, de végleg”. Bartók levele Zádor Jenőhöz, Saranac Lake, 1945. július 1., BBlev, 715.

[15] „(…) Mit tegyünk Péterrel? Lehet-e kihozatnunk? Mert 1-2 év neki itt, akárhogy is van a dolog, jót tenne. Az erre vonatkozó lépéseket már megindítottuk.” Bartók levele Bartók Elzához, „Valahol Utah államban”, 1941. február 19. Bcslev, 611–613.

[16] „Péternek egy évi itt lét csak hasznára fog válni, világot lát, nyelvet tanul. Csupán az a bökkenő: vajjon lehet-e egy év múlva hazautazni; vajjon Péter ki tud-e most jönni; hogy és mint lesz minden!” Bartók levele Ifj. Bartók Bélához, Bronx, New York, 1941. június. 20. Bcslev, 625–627.

[17] A már elérhető források mellett egy szerényebb méretű forrásra is támaszkodom, amely Pásztory Ditta hagyatékához tartozott, és Pásztory jogörököse, Voit Krisztina jóvoltából került 2007-ben letétként a Bartók Archívumba. A továbbiakban: Pásztory hagyaték, 2007.

[18] Hajnal 1940 decemberében többek közt afelől érdeklődik, minek köszönhető Ditta márciusra tervezett hazalátogatása. Hajnal Tibor levele Bartókné Pásztory Dittához. Budapest, 1940. december, Pásztory hagyaték, 2007.

[19] Bartók Péter levele szüleihez, Sárospatak, 1941. január 26. Pásztory hagyaték, 2007.

[20] Bartók Péter szüleinek szóló levele, Sárospatak, 1941. március 3. Pásztory hagyaték, 2007.

[21] Bónis Ferenc: Így láttuk Bartókot. Budapest: Püski, 1995, 252. Bónis Ferenc: Üzenetek a XX. századból. Negyvenkét beszélgetés a magyar zenéről. Budapest: Püski, 2002, 251. Bartók Péter: Apám, 85, 87–89.

[22] L. Bartók Annie Müller-Widmann-nak szóló 1938. április 13-i levelét, 3. jegyzet

[23] L. MTA BTK Zenetudományi Intézet Bartók Archívum, BA-N: 3928, idézi Tallián Tibor: Bartók Béla. Budapest: Gondolat, 1981, 265–267.

[24] A munkájáról bővebben l. ifj. Bartók Bélához írt 1941. június 20. Bcslev, 625–627.

[25] Agatha Fassett: Bartók amerikai évei. Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1960. Fordította: Gombos Imre, 38–39.

[26] Kroó György a Concerto keletkezésének körülményeiről adott összefoglalójában igen érzékenyen írja le Bartók ingadozását ebben a kérdésben. Az 1941-ből való dokumentumok egységesen sugallják, hogy Bartók végleg felhagyott a komponálással. Még 1942 tavaszán, amikor kiadója, Ralph Hawkes új művet, valamiféle „modern brandenburgi versenymű-sorozatot” kért tőle, egy levélfogalmazványban (a levél végül nem jutott el Hawkes-hoz) betegségére, anyagi helyzetére és általános rossz hangulatára hivatkozva megismétli, hogy nem hiszi, valaha is lesz még ereje, kedve komponálni. Majd, talán az 1942-es év nyarán valami változás kezdődött, ami azonban nem bizonyult tartósnak. Az alkotókedvnek erről a hirtelen fellángolásáról, majd elapadásáról ad hírt Bartók Hawkes-hoz írt 1942. augusztus 22-i levele. „Épp a betegségem előtt belefogtam valami kompozíciós munkába és épp olyasmibe, amit Ön javasolt. De természetesen abba kellett hagynom, minthogy hiányzott az energiám, a nyugalmam és a hangulatom. Nem tudom, hogy valaha is olyan helyzetben leszek-e még, hogy új műveket írjak.” L. Kroó György: Bartók kalauz. Budapest: Zeneműkiadó, 1980, 233–234. idézi Tallián: Bartók fogadtatása, 10. Az eredeti levelek másolatát l. MTA BTK Bartók Archívum Boosey and Hawkes levelezés.

Kroó adatait Tallián újabbakkal egészítette ki, melyek talán még plasztikusabban mutatják a remény és csüggedés közt ingadozó labilis állapotot, amiről Kroó összefoglalásában olvashatunk. 1942. február 17-én Bartók ugyanis még szerződést is kötött a New York Ballet Theaterrel egy balett megírására. (A balett komponálására már 1939-ben felkérést kapott kiadójától). 1942. május 3-i levelében azonban, egy január (!) végi Mrs. Ledermannak írt levelére hivatkozik Claire Reisnek, hogy nem ígérheti új mű megírását, „mert nem tudom, vajon képes leszek-e még bárminemű kompozíciós munkára és ha igen, mikor.” NYPL., League of Composer Collection. L. Tallián: ibid, 11 jegyzet.

[27] Francis D. Perkins, New York Herald Tribune, 1940. november 4., valamint Anon: „Bartóki lábgyakorlat”. Newsweek, 1940. November 11. In: Tallián: Bartók fogadtatása, 79–80, 84.

[28] Dohnányinak például már 1925-ben írt erről. „Remélem, hogy jól bírod a sok munkát és hogy családod is jól van. Én bezzeg még ezzel a kevés hangversennyel is nehezen tudok megbirkózni, túlságosan idegesít és fáraszt — nem éppen a játszás, inkább az előkészületek és az ide-oda utazás. Már komolyan arról kezdek gondolkodni, hogy végleg lemondjak erről a rám kényszerített szerepről.” Bartók levele Dohnányi Ernőhöz, Budapest, 1925. november 15., BBlev, 321–322.

[29] Tallián: Bartók fogadtatása, 12–13. 17.

[30] Detroiti önálló szerepléséről csak Detroit Free Press számunkra ismeretlen szerzője tesz említést. „Emellett két Debussy-mű szólistájaként hallhattuk Bartók feleségét is. Az első, Kertek esőben, inkább úgy hangzott, mint őserdő felhőszakadásban, és A boldog sziget fortissimói is túl élesek–erőteljesek voltak. Detroit Free Press, 1941. március 29., idézi Tallián, Bartók fogadtatása, 109.

[31] Hans Moldenhauer a kétzongorás játékról a legteljesebb, tudományos igényű, s szinte forrás értékű munka szerzője, részletes felsorolást ad a színpadi viselkedés etikettjéről, legyen szó a be- és kivonulásról, a meghajlásról, vagy előadás közben a művészek közti kommunikációról. Hans Moldenhauer: Duo-Pianism. Chicago: Chicago Musical College Press, 1950, 250–251. A színpadi viselkedés különféle szabályain túl azonban volt még egy elvárás, amelynek egy amerikai virtuóz eleget kellett, hogy tegyen. A Moldenhauer által megkérdezett párosok közül egy sem játszott kottából. Ezzel szemben Bartók és a Bartók-házaspár egyetlen fellépésekor sem játszott fejből. Ebben, ahogy Tallián rámutatott, az amerikai közönség és a kritikusok a készületlenség, bizonytalanság, hiányos technikai tudás jelét látták. Tallián: Bartók fogadtatása, 24.

[32] Tallián két híres zongora-duót említ, a Bartlett–Robertson és az Appleton–Field párost. Tallián: Bartók fogadtatása, 22. Hans Moldenhauer könyvében azonban lényegesen több, akkoriban híres és népszerű páros is szerepel, az általa felvetett technikai kérdések megválaszolásához például ezekkel a duókkal készített interjút: Appleton–Field, Bartlett–Robertson, Dougherty–Ruzicka, Gold–Fitzdale, Mr and Mrs Lhevinne, Luboshutz–Nemenhoff, Morley–Gearhart, Vronsky–Babin, Whittemore–Lowe, l. Moldenhauer, Duo-Pianism, 186–187. Tíz évig Moldenhauer és felesége, Rosaleen Moldenhauer is zongorista-duóként működött. L. Hans Moldenhauer előszavát, Moldenhauer: DuoPianism.

[33] Tallián: Bartók fogadtatása, 23.

[34] Ilyen finom észrevétellel talán csak egyszer találkozunk. Bartókék 1940. november 24-i Town Hall-beli koncertje után, a Mozart-szonáta előadásáról jegyezte meg a Musical Courier kritikusa, hogy Mozart művében (D-dúr kétzongorás szonáta K448) „Mrs. Bartók játékának kristályos tisztasága előnyösen mutatkozhatott meg.” Anon.: Musical Courier, 1940. december 15. CXXII, 12, 12. idézi Tallián: Bartók fogadtatása, 92.

[35] Bartók levele Wilhelmine Creelhez, New York, 1942. március 2., BBlev 683–684.

[36] Claudia Cassidy, Chicago Sun, 1942. január 7. idézi Tallián: Bartók fogadtatása, 125–126.

[37] Remi Gassman, Chicago Daily Times, 1942. január 7. idézi Tallián: ibid, 124.

[38] „Mr és Mrs. Bartók természetesen jól ismerik hangszerüket és sokoldalú muzsikusok, de sem egyéni zongoratechnikájuk külön-külön, sem együtt játszó rutinjuk nem élvezhető a szalon bensőséges atmoszféráján kívül.” Hans Rosenwald, Musical News, 1942. január 22., XXXIV, 2, 13. Tallián: ibid, 126–127.

[39] „Bartók ne rivalizáljon más kétzongorás együttesekkel, hanem korlátozza tevékenységét saját művei előadására; épp eléggé bizonyítja sokoldalúságát így is – zongorista, író, előadó, zeneszerző és kutató létére.” Tallián: ibid, 126–127.

[40] Hans Heinsheimer levele Bartókhoz, 1942. március 16. BA-N 192/6, l. még Tallián: Bartók fogadtatása, 24, valamint 24, 39. jegyzet.

[41] Bartók és Pásztory Brooklyn Múzeum-beli fellépésének pontos dátumát nehéz megtalálni Bartók levelezésében, mivel több alkalommal is elhalasztották, végül 1944. július 2-án került rá sor. A koncert az „Ask the Composer” sorozat része volt, egy Bartókkal folytatott beszélgetéshez kapcsolódott, amelyet David LeVita zenetudós vezetett. Ez volt Bartók utolsó nyilvános szereplése. Az interjú során Bartók a Ditta műsorán szereplő művekről beszélt, először a Szonatináról, majd a Suite op. 14-ről, az 1. Rondóról, az Este a székelyeknél című zongoradarabról és végül a Mikrokosmosról. A Mikrokosmos esetében Serly zongorára és zenekarra készített átiratát játszották. Az előadást a Radio WNYC-FM közvetítette. Az interjú szövegét lásd Somfai László (közr.): Bartók felvételek magángyűjteményekből 1910–1944. Bartók Hangfelvételei Centenáriumi Összkiadás 2 (Budapest: Hungaroton LPX 12334–38); CD kiadás: Bartók felvételek magángyűjteményekből (1910–1944). HCD 12334–37 (Budapest: Hungaroton Classic Ltd., 1995). Az előadás teljes anyaga (az Este a székelyeknél kivételével) egy Amerikában élő magyar származású zenekedvelőnek, Szidarovszky Ferencnek köszönhetően került a Bartók Archívum gyűjteményébe. Lásd Bartók Archívum, Szidar-024. Az Este a székelyeknél felvételét 2013-ban Banda Ádám juttatta el az Archívumba, Bartók Archívum, CD 208. Az „Ask the Composer” sorozat felvételeit hirdető plakáton Bartókra eredetileg május 7-én került volna sor. A felvétel körülményeiről bővebben lásd Kroó György: Bartók Concert in New York on July 2, 1944., Studia Musicologica 11 (1969/1–4) (Bence Szabolcsi Septuagenario), 253–257.

[42] Tallián: Bartók fogadtatása, 34., 67. jegyzet.

[43] Fassett: Bartók amerikai évei, 248.

[44] Fassett: ibid, 250.

[45] Pásztory hagyaték, 2007.

[46] „Ditta 2 hét előtt játszott, tegnap játszott, ma játszik (betegeknek egy nagyszanatóriumban). Nagy örömmel teszi (én örülök, ha nem kell zongoráznom).” Bartók levele Kecskeméti Pálhoz és feleségéhez, Saranac Lake 1944. szeptember 1., BBlev, 705–706. Ezekről a szereplésekről Péter is értesült apjától, ugyanis 1944. szeptember 13-i levelében apja levelére hivatkozva kér anyjától további híreket a koncertekről. Péter anyjához írt levele, US Naval Training Station, 1944. szeptember 13., Pásztory hagyaték, 2007.

[47] Péter édesanyjához írt levele, US Naval Training Station, 1944. november 15., Pásztory hagyaték, 2007.

[48] Pásztory Ditta levele Bartók Péterhez, New York, 1944. november 23., Bartók Péter: Apám, 290.

[49] Serly és Pásztory beszélgetését l. Büky Virág (közr.): „Serly Tibor beszélgetése Bartókné Pásztory Dittával (1976. november 10.)” In: Zenetudományi Dolgozatok 1978–2012. 35 éves jubileumi kötet. Budapest, MTA BTK Zenetudomány Intézet, 2014, 299–320. Bartók és kiadója levelezéséből tudjuk, hogy a deerwoodi létesítmény vezetője nemcsak koncertlehetőséget kínált a Bartók házaspárnak, munkát is ajánlott. Bartókot zeneszerzés-, Dittát zongoratanításra szerette volna megnyerni. Bővebben l. 38. jegyzet, a deerwoodi koncertről l. 314–315. 38, 39 jegyzet.

[50] Ditta szerint 1944 nyarán történt. Egy Saranac Lake-i helytörténész, Mary B. Hoatling Bartók utolsó Saranac Lake-i tartózkodásáról szóló írásában szintén megemlíti a deerwoodi koncertet, de ő 1945-re teszi, ahogyan még egy további koncertet is, amelyet többek közt Bartókék korábbi főbérlője, Mrs. Levy kezdeményezésére és szervezésében Pásztory a helyi Jewish Community Centerben adott. L. Mary B. Hoatling: „Bartók’s creative last summer in Saranac Lake in 1945”, Adirondack Daily Enterprise, February 2, 1996. Lásd Historic Saranac Lake wiki:http://hsl.wikispot.org/Béla_Bartók.

[51] Bartók levele Szigeti Józsefhez, Saranac Lake, 1944. október 4., BBlev, 708–709.

[52] Pásztory Dittát többen is megkérdezték, férje miért nem engedte hamarabb a nyilvánosság elé. Ditta úgy emlékezett, férje nem tartotta helyesnek, hogy valaki túl fiatalon kezdje el az előadóművészi pályát. L. Büky Virág (közr.) „Somfai László beszélgetése Pásztory Dittával Bartók halálának 30. évfordulója alkalmából”. In: Zenetudományi dolgozatok. Somfai László 75. születésnapja tiszteletére. Budapest, MTA BTK Zenetudományi Intézet, 2009 [2010], 20.

Büky Virág (közr.): „Serly Tibor beszélgetése Bartókné Pásztory Dittával”. In: Zenetudományi dolgozatok 1978–2012. 35 éves jubileumi kötet. Budapest: MTA BTK Zenetudományi Intézet, 2014, 310–311.

[53] Bartók és Paul Sacher a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre előadásával kapcsolatos levelezésében kezdetben fel sem merült, hogy a művet a Bartók-házaspár mutatná be. Sacher először 1937. szeptember 6-i levelében vetette fel, hogy Bartók esetleg feleségével együtt játszhatná a művet. Később, Bartók kérdésére válaszolva Sacher elmondta, hogy Annie Müller-Widmann asszonytól tudta meg, hogy Bartók felesége zongorista. L. Paul Sacher levele Bartókhoz, Pratteln, 1937. szeptember 16., Bartók levele Sacherhez, Budapest, 1937. szeptember 27., valamint Sacher levele Bartókhoz, Pratteln, 1937. október 12. In: Bónis Ferenc (közr.): Bartók Béla–Paul Sacher levelezése 1936–1340, Budapest Balassi kiadó, 2013, 52–24, 55, 55–56.

[54] Fassett: Bartók amerikai évei, 205–206.

[55] Bartók tanítási módszeréről bővebben l. Büky Virág: „Bartók örökében. Pásztory Ditta, a ’Bartók-interpretátor’”. Magyar Zene L/3 (2012), 285–257. Stachó László: ‘A tanítás, módszer és egyéniség’. In: Bartók előadóművészi modelljei és ideáljai. PhD disszertáció, 2013, 71–88.

[56] L. 41. jegyzet

[57] Bartók levele Ifj. Bartók Bélához, New York, 1940. december 24., Bcslev, 606–608.

[58] Ifj. Bartók Bélának pl. a New York-i lakásukba röpülő rovarokról írt. „Csudálatosnál csudálatosabb lepkék, bogarak, legyek és egyéb ízeltlábúak röpködnek be lakásunkba esténkint, egészen ismeretlenek: hiába más földrész ez.” Bartók levele ifj. Bartók Bélához, New York, 1941. július 19., Bcslev, 628–629. Bartók Péter több ilyen epizódról is említést tesz, közülük a legismertebb talán az ashville-i madárkórus; ez a reggeli madárcsivitelés került be a 3. zongoraverseny 2. tételének középrészébe. L. Bartók Péter: Apám, 175–179, valamint Bartók levele Bartók Péterhez, Asheville, 1944. április 22., Bartók Péter: ibid, 278.

[59] Bartók Béla és Pásztory Ditta levele ifj. Bartók Bélához, „Útban Seattl[e]-ból Kansas City felé”, 1941. március 7., Bcslev, 614–616.

[60] Fassett: Bartók amerikai évei, 33–39.

[61] Bartók Péter: Apám, 90, 123.

[62] L. Bartók prof. Wood május 22-i levelében érkezett felkérésére írt válaszát, Bartók levele Prof. Carl Paige Woodnak, New York, 1941. június 9., BBlev, 670.

[63] L. Bartók levele Ifj. Bartók Bélához, New York, 1941. június 20. és október 17., Bcslev, 626, 631–632.

[64] „Mostanáig két ingyen zongoránk volt a Baldwin zongoratársaságtól, egy „baby grand” és egy „upright”. Éppen ma kaptam az értesítést, hogy az „upright”-et elviszik. Természetesen nincs rá pénzünk, hogy egy második zongorát béreljünk.” Bartók levele Wilhelmine Creelnek, New York, 1942. március 2., BBlev, 683–384, Ifj. Bartók: Krónika,

[65] Bartók Péter: Apám, 127–128.

[66] „Bal vállamba röntgensugarakat eresztget be az orvos (az, aki jul.-ban ’belső részeimet’ vizsgálta). Eredmény: 00.” Bartók levele ifj. Bartók Bélához, New York, 1941. július 20. és október 17., Bcslev, 631–632.

[67] A. Tillmann Merritt, a Harvard Egyetem zenetudományi tanszékének vezetője hivatalosan 1941. augusztus 19-én kérte fel Bartókot, hogy az egyetemen az 1943. február 1. és július 1. közötti időszakban előadás-sorozatot tartson. Merritt levelét l. Lampert Vera: Bartók at Harvard University as Witnessed in Unpublished Archival Documents. In: Studia Musicologica 35/1–3, 1993–94, Budapest: Akadémiai Kiadó, 1994, 122, a felkérésről l. még Ifj. Bartók: Krónika, 461. és Tallián Tibor (közr.): Bartók Béla írásai 1, Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1989, 113–151; 181. Lampert közreadásából az is kiderül, hogy Merritt professzor, miután 1943 márciusában értesült Bartók betegségéről, milyen önzetlenül segített a zeneszerzőnek. Ismerősei révén igyekezett számára a lehető legjobb orvost felkutatni, a vizsgálat költségeit saját pénzéből fizette, és amíg Bartókot kezelte, az orvossal, dr. Bernhard S. Oppenheimerrel is folyamatosan levelezett.

[68] Balogh Ernő visszaemlékezése szerint Bartók szinte a halálán volt. „Testsúlya alig 40 kilóra fogyott; az orvos azt mondta, ha állapota továbbra is rosszabbodik, legfeljebb hat hétig élhet még.” L. Bónis: Így láttuk Bartókot, Budapest: Zeneműkiadó Vállalat, 1981, 166. Bónis: Így láttuk, 1995, 133. Balogh nem túlzott. Bernhard S. Oppenheimer ugyanilyen kétségbeejtő helyzetről számolt be Tillmann Merritt-hez írt első leveleiben. Merritt és Oppenheimer kapcsolatáról és levelezéséről l. előző jegyzet.

[69] L. Bartók levelét Wilhelmine Creelhez, New York, 1944. december 17., BBlev, 710–712. „Az bizonyos, hogy nem érzem magam olyan tevékenynek és élénknek, mint 4 évvel ezelőtt és hogy nagyon kell vigyáznom magamra, különösen rossz időben stb. De dolgozom, többnyire ‘házimunkát’ és többek között tanítani is tudnék. Növendékeim azonban nincsenek, csak alkalmilag.”

[70] Bartók levele Wilhelmine Creelhez, New York, 1942. március 2., BBlev, 683–684.

[71] Bartók levele Dorothy Parrish-hez, New York, 1942. március 4., BBlev, 684–685.

[72] Bartók levele Dorothy Parrish-hez, Saranac Lake, 1943. június 30., BBlev, 693.

[73] Fassett: Bartók amerikai évei, 293.

[74] American Society of Composers, Authors and Publishers

[75] Ifj. Bartók: Krónika, 469.

[76] A felhívás célja eredetileg az volt, hogy Bartók Columbia Egyetemen végzett munkájához szükséges anyagi támogatást előteremtsék. A Bartók megsegítésére szervezett akcióról és a segítőkről bővebben l. Tallián: Bartók fogadtatása, 8–9; Bartók Péter: Apám.

[77] Tallián: Bartók fogadtatása, 34–35.

[78] Bartók levele Bartók Péterhez, New York, 1944. október 31., Bartók Péter: Apám, 287–288.

[79] Bartók Béla levele Bartók Péterhez, New York, 1944. szeptember 25., Bartók Péter: ibid, 284.

[80] Bartók levele Bartók Péterhez, New York, 1944. október 15., Bartók Péter: ibid, 285.

[81] Bartók levele Bartók Péterhez, Saranac Lake, 1945. július 15., Bartók Péter: ibid, 316–317.

[82] Bartók Péter: Apám, 123.

[83] Nádas Klára levele Pásztory Dittához, Budapest, 1941. február 13., Pásztory hagyaték, 2007.

[84] Bartók Péter, Pásztory Gyuláné és Pásztory Jenő közös levele Pásztory Ditta születésnapjára, Rimaszombat, 1941. október 31., Pásztory hagyaték, 2007.

[85] 1940-ben, Bartók első amerikai turnéja idején Péter Rimaszombatról írt szüleinek, érdeklődött, elmúltak-e már édesapja fájdalmai, majd – mintegy megnyugtatásul – hozzátette, hogy ilyen fájdalmai Pásztory nagymamának is vannak, és ő úgy tudja, ez nem veszélyes, csak nagyon fáj. Bartók Péter levele édesanyjához, Rimaszombat, 1940. április körül, Pásztory hagyaték, 2007.

[86] Bartók Péter levele Ifj. Bartók Bélához, New York, 1945. november 7., Bcslev, 632–633.

Share on FacebookShare on Google+Share on TumblrTweet about this on TwitterEmail this to someonePrint this page