ZENERGIA
2017/39
Emlékszel, mikor hallgattál életedben először zenét? Hogyan hatott rád? Mikor fejezted ki magad zenében?
Aligha. Kezdetben bizonyára szüleid, nagyszüleid, nagyobb testvéreid énekeltek neked. Amikor elalvásod előtt valami nyugalmas „szépet” dúdoltak, az volt a céljuk, hogy álomba ringassanak. De ha öltöztetésed közben, vagy „csak úgy”, akkor bizonyára mozogni kezdtél a hangok hallatán. Rugdalóztál, karoddal kapálóztál, mert a zene lüktetése erre indítja az embert. Később talán belenyögdöstél magad is, mintha énekelnél. Ahogyan a beszédet hallva gügyög a kisbaba. A zene ösztönösen kapcsolatra hív. Akkor is, amikor ebben még cseppet sem tudatos az ember.
Az emberiség a legrégebbi múltban, az őskorban kőből, fából kezdetleges hangszereket faragott. Ezekkel egyszerű ritmusokat keltett. A lényeg az volt, hogy ütemesen ismételjen valamit, amire a jelenlévők – mint te a rugdalózáskor – mozgással, tánccal válaszolnak. Ha többen együtt mozognak, az már nemcsak hangzási, akusztikus élmény, hanem a közösség összetartozásának érzetét is hozza, ami lelkesítő. Valami biztos, biztonságos, megismerhető, követhető, utánozható szól, amire együtt, közösen cselekszenek a résztvevők. Amint a kisgyerek is sokszor szereti eljátszani ugyanazt a játékot, az ősember is örült a ritmusok ismétlésének, és hogy társaival egyszerre adja át magát a gyakran mágikus hatásnak.
(A folytatás az őszi számban olvasható)