ZOKNIK
Orsiék megérkeztek új otthonuk, egy soképületes, sokemeletes háztömb egyik kapuja elé. A költöztetők felcipelték a bútorokat, a nagy dobozokat, majd minden jót kívántak, s már mentek is a következő címre. A szülők kartonról kartonra csomagolták ki régi életüket. Orsi is elrendezte a játékait és a könyveit, ágyára ültette bolyhos szőrű jegesmedvéjét. Szép lakás, szép szoba, meglesz mindennek a helye – de senkit nem ismer itt. Se a házban, se a környéken, és mit csinál majd az új iskolában?
Másnap anyával felfedező körútjukról tartottak hazafelé. Megszámolták, hány lépés vezet át a patak feletti hídon, és kipróbálták, vissza tudják-e tartani a lélegzetüket, ameddig átérnek az alagúton.
Ahogy a házuk előtti játszótérhez közeledtek, Orsi megint az iskolára gondolt. Ki lesz a padtársa? Talál barátokat?
És egyszerre eléjük toppant egy szőke copfos, szeplős, korabeli kislány.
– Van kedved kidobósozni? Páratlanul vagyunk. Hallottuk, hogy Petiék mellé költöztetek.
Orsi anyára nézett. Ő biztatóan bólintott.
– Otthon várlak.
A szőke copfos felnőttesen megrázta a kezét és Lénaként mutatkozott be. Elhadarta a többiek nevét is, valahogy így hangzott: zsófipetiflórazalán.
Aztán már dobták is a labdát, nagy nevetések közben mérkőzött a két csapat, Orsi mégis attól félt, hogy nem olyan ügyes, mint a többiek. Léna javasolta, hogy most már inkább bújócskázzanak. Mialatt a többiek megegyeztek, ki legyen a hunyó, Léna a hátizsákjához szaladt. Egy pár rózsaszín csíkos, tetején fodorral díszített zoknit hozott. Az egyiket Orsinak nyújtotta:
– Vedd fel! Szerencsét hoz. A nagymamámtól kaptam, amikor mi voltunk itt újak.
Orsi furcsának találta az ötletet, de nem akarta visszautasítani a segítséget.
Leültek a fűbe, és felhúztak egy-egy rózsaszín csíkos zoknit a bal lábukra.
– Így akár össze is téveszthetnek minket – bökte meg Léna.
Orsi elmosolyodott. A kölcsönkapott zokni szálai között mintha varázsfonálon csillant volna a napfény. Vajon varázsereje volt csakugyan? Orsi minden erejét összeszedve futott a többi gyerek elől és után, és elismerő pillantásokat zsebelt be a kieszelt búvóhelyekért. Amikor Léna ipiapaccsal jelezte, hogy beért a célba, Orsi azt kiáltotta: pacs-pacs magam!
Alkonyodott, mikor elbúcsúztak egymástól.
– Léna, a zoknid! – szólt távozó játszótársa után Orsi.
– Maradhat! – intett Léna, és eltűnt az egyik kapu mögött.
Az első iskolanapon Márti néni bemutatta Orsit az osztálynak. A kislány félénken állt a többi gyerek előtt. Szeme sarkából furcsa mozgást látott – egy pár vidáman lógázó lábat, a jobbon fehér, a balon rózsaszín csíkos zoknival, fodorral a tetején.
Léna Orsi legjobb barátnője lett. A nemcsak szerencsét, de barátságot is hozó zoknit nagy becsben tartották. Felhúzták, hogy jól sikerüljön a témazáró, hogy két egyforma bal láb repülhessen a hintán, hogy kivillanjon az osztályképen. Ha messzire is állítanák őket egymástól, kétségtelen, hogy összetartoznak.