ODATALÁLNI: FÖLDÖN, VÍZEN, LEVEGŐBEN
Képzeljük magunkat a dzsungel peremére Közép-Afrikában, az Amazonas mentén, esetleg Délkelet-Ázsia nagy szigetországainak valamelyikén! Ezeken a vidékeken számos, kőkori körülmények között élő törzset találunk, amelyeknek a napjai szinte ugyanúgy telnek, mint az őseiké, harminc-negyvenezer évvel ezelőtt.
A csoport apraja-nagyja majdnem folyamatosan mozgásban van, nevezetes helyszínek között. Az állandó vagy ideiglenes szállásuk, a vízlelőhelyek, az állati vagy a növényi táplálékforrások felkeresése mindennapos dolog, de időnként újra meg kell találniuk egy-egy gyógynövénybokrot, enyvet adó fát is. Agyagot vagy követ kell gyűjteni a megfelelő helyeken. Méheket követni, hogy mézet lehessen tőlük rabolni.
Csakhogy nem is olyan egyszerű mindig, mindenhová odatalálni. Még nappal is állandó félhomály van a sűrű bozótban és az összefüggő lombsátrak alatt. Gyakorta leszakad az ég, és nemcsak a vízfüggöny vagy a gomolygó pára nehezíti a látást, de olyan tempóban indul növekedésnek a növényzet, hogy rövid idő alatt átalakul a jól ismert környék, eltüntetve a kitaposott ösvények és a korábbi igazodási pontok nyomát is. Könnyű eltévedni, és ez bizony sokszor, sokakkal megesik.
Amikor – valamilyen klímaesemény miatt – az emberi csoportok rövidebb vagy hosszabb útra kelnek, akár kontinensek között, vándorlás közben is mindig tisztában kell lenniük az irányokkal, a távolságokkal és a földfelszín jellemzőivel. A domborzattal, a tereptárgyakkal, a legjobb útvonalakkal. El kell találniuk valahová, és vissza kell találniuk valahonnan. Az idők során erre sok-sok kifinomult megoldást fejlesztettek ki.
Tájékozódás szavunkban jól felismerhető az ősi örökséget jelentő ’táj’. Mert ugyanaz történik a természeti környezet fejünkben kialakult képével, mint később a kezünkben tartott térképpel: szeretnénk jól eligazodni rajta, hogy megfelelő irányba induljunk. De az irányválasztásra használt nemzetközi kifejezést is gyakran használjuk a magyar nyelvben: az égtájak közül a kitüntetett keleti irány nevéből képzett orientációt. (Mit gondolsz, vajon miért a kelet a legfontosabb égtáj a legtöbb kultúrában?)
Olykor nem elég csak a négy főégtáj, a köztes irányokat is szükséges elnevezni. Tiszta estéken a legfényesebb csillagok és csillagképek szakadatlan igazodási pontként szolgálnak. Minden egykorvolt emberi közösség a Sarkcsillag meg a Göncölszekér elnevezésével kezdte az esti égbolt felfedezését. Az égtájak különösen fontosak, amikor nagyobb távolságot kell megtenni a tengeren. Rossz időben és sötétben itt is roppant nehéz a tájékozódás, és csak részben segít, ha meg lehet figyelni a széljárást, a hullámok irányát, a tengeráramlatokat, a felhők változó formáját, a víz változó színét vagy a távolból odaszűrődő hangokat. Ezért igyekezett minden hajósnép segédeszközökhöz fordulni. Észak fiai, a vikingek még borús időben is meg tudták határozni az irányokat egy átlátszó kristály, az úgynevezett napkő segítségével. Az Indiai-óceán ősi hajósai elengedett madarak repülési irányára támaszkodtak. A kínaiak háromezer éve találták fel a mágneses iránytűt, de az első darabok Európába csak nyolcszáz éve jutottak el.
Napjainkban navigációs rendszereknek hívjuk az összes műszeres megoldást, amelyek a tájékozódást segítik. Ma már a személyautók is elképzelhetetlenek nélkülük: mindenki átélte már, hogy csak beütjük a címet az okos szerkezetbe, és hipp-hopp, folyamatosan mutatja, merre forduljunk.
Eredetileg azonban a navigáció (latin nyelven, majd később az angolban és a magyarban is) mindössze annyit jelentett: hajózás. A kutatók azt tartják ma a legvalószínűbbnek, hogy hatezer éve, az ősi Indiában indult el a folyami és a tengeri kereskedelem, és a navigáció a hajójelentésű szanszkrit szóból származik, amelyből a latin vette aztán át ebben a formában: navis (ejtsd: návisz).
Amióta légi járművek emelkednek a levegőbe, a pilóták is navigálnak, reptérről reptérre. Aki játszott már repülőgép-szimulátorral, vagy beengedték egy igazi gép vezetőfülkéjébe, tudhatja, hányféle műszer segíti már az égi tájékozódást.
A leghosszabb, tízezer kilométeres repülőút is semmiségnek tűnik az űrbe küldött járművek képességeivel mérve. Elképesztő mérnöki teljesítmény volt pár éve, hogy a Földtől 320 millió kilométerre száguldó kis égitestre (aszteroidára), a Bennura küldött szondának, az Osiris-Rexnek az előre kijelölt hely egyméteres körzetén belül sikerült landolnia.
Jó messzire eljutott az emberiség az esőerdőktől…