Máté Angi

VOLT EGYSZER EGY VIRÁG

2009-05

VOLT EGYSZER EGY VIRÁG

Volt egyszer egy virág. Sárga volt és kócos, ég fele indult szirmokkal, mintha az álom hajnalonta onnan szaladna világgá, a fején meredező sárga kócokból.

Ha anyája fésülni kezdte, szálazni kócait, bizony toporzékolás lett a vége, de akkora toporz, hogy csodájára járt a világ, persze betapasztott fülekkel. A világ, ami leginkább egy réthez hasonlított, azaz egy rét volt valójában. Rét, mi fűszálaival, kicsi pamacsos fűcsomóival tapasztotta be a fülét.

A sárga, kócos virág és a Nap, az égen költözködő, a nyüzsgő, az izgő és mozgó meglátták egymást egyszer.

 

 

Tulajdonképpen olyan volt, mintha tükörbe néztek volna, csupán annyiban különböztek, hogy a kócos sárgaság nem izgett, nem mozgott, mint a Nap, hanem állt pipaszár egy lábán, nézett fel a kerek ég költözködősére s kiáltgatott:

– Héé, járkáló kócos virág.

A Nap visszakiáltgatott:

– Héé, egylábon álldogáló Nap.

Ezután barátkozni kezdtek.

A sárga kócos virág mesélt a füveiről, zümmögve kuporgó bogarairól, ezt a költözködős Nap nagyon szerette. Mindent szeretett, ami állt.

Majd cseréltek: a költözködős Nap mesélt pukkantott, bodrozódó felhőiről, zúgó repülőiről, s ezt az egylábon álldogáló virág nagyon szerette. Mindent szeretett, ami járta az ide-odát.

Ha kibeszélgették magukat, játszani kezdtek: a költözködős Nap minden égi helyéről lenyúlt, barackot nyomott vagy kócolt a virág fején. A virág meg odatartotta fejebúbját, engedte, hadd nyomja bele a Nap pisze orrát, hadd sárguljon. Kócoltak, sárgítottak, meséltek. Kócoltak, sárgítottak, meséltek.

Így teltek a napok, míg egyszer, amikor a költözködős Nap sárgított volna pisze orrán, hát nicsak, hiába próbálkozott.

– Nosza, pisze, vesszünk össze! – ismételte meg az orrdörgölést. Semmi, semmi sárga nem ragadt az orra hegyére.

Lett egyéb. Mégpedig az, hogy a kócos virág feje búbjáról elindultak a hajak. Nem a sárgák, hanem a már fehér pihe-puhaságok, kicsi esernyők szálldostak a levegőben. S amikor háápszi, rájuktüsszentett, semmi nem maradt a fehér, kócos virágból, csak az egyláb, a pipaszár, szomorúan.

Aztán csak néztek egymásra, a két barát, a két hasonlító, és ámuldoztak. Főleg a költözködős Nap ámuldozott. Még olyat is mondott, hogy hűha, aztán leszöszmögte bajuszáról, szempillájáról a pici, esernyőforma pihe-puhákat, csokorba kötötte, és visszabiggyesztette a pipaszár végére.

– Visszavirágítottalak – mondta nyugtatóan, eligazgatva a kilógó szöszöket.

S kacagtak, kacagtak, mert ez így jó volt.

Mesemondó | Horgas Judit

Hangos Szitakötő

Kapcsolódó segédanyagok: