VOLT EGYSZER EGY ÖREG

Volt egyszer egy öreg. Motoszkált, motyorékolt, néha kukorékolt, mert nagyon szerette a motoszkálást, motyorékolást, szerette a kukorékot, amikor hajnalban felébredt arra, hogy nem is alszik. Forgatta olyankor a forgathatót, nézte a villogót. Majdnem mindegy volt, mi a forgatható, mi a villogó, csak forgatódjon, villogjon, mert olyankor azt érezte, nincs egyedül. Ült a széken, csodálkozott, hogy még mennyi minden van, ami van, ő meg már lassacskán csak motoszkál meg motyorékol! Ilyenkor szokta a kukorékot, hogy gyerünk, mert sohasem végzek! Mászott a székre, mert ott bújt még benne a fiatalság a bőre alatt. Csak le ne ess, csóválta a fejét az öregség a gyógyszeres dobozból, ki szed össze? Ki rak össze? Senki, válaszolta kurtán a szék karfáján állva, és mászott tovább a szekrény tetejére a polcok lépcsőfokán. Ott bújócskázott az emlékekkel, hogy kukucs, százhárom, aki bújt, aki nem. Bemásztál a régi kazetták közé, kilóg a pántlikád, látlak, mondta benne a diadal. Csak nem egy verseskötetben rejtőzöl, dorgálta a megsárgult szerelmes levelet, túlságosan romantikus vagy még mindig!

Százhárom, ott vagy az alsó polcon, kiáltott a pöttyös szoknya ráncai közé simult titoknak, amit Sárika árult el neki még az iskolából hazafelé. Hát te nem is az én emlékem vagy, vagyis, de, az enyém, csak már rég elfelejtettelek, nem véletlenül, nézett szigorúan egy fekete plecsnire, mit keresel itt még mindig? Na jó, maradj, elférsz, de legközelebb jobban bújj el!

(A folytatás a nyári számban olvasható)