VOLT EGYSZER EGY KAVICS…

Volt egyszer egy kavics a patak medrében. Vitték a hullámok. Simára gurgatódott, fényesre forgatódott, aztán egyszer csak megakadt. Hopszasza, gondolta, mert nyomta a vállát a megállás. Aztán már nem nyomta, csak nézett nagyot. Hopszasza, szasza-hopp, mondta az a másik még fényesebb kavics, aki miatt ez a megállás történt. Néztek egymásra, és úgy forogtak tovább. Hatalmas hullámokat kacagott a patak bőrére a lubickolásuk, ahogy sodródtak erdők mentén, mezők partján, városokon át, le egész a tengerig. Közben annyira összemosódott bennük a bújás, hogy már eldőltek volna egymás nélkül, olyan féloldalasra csiszolódtak.

Egyszer aztán felszisszent a kavics, az a még síkosabb, még fényesebb, hogy jaj! Jahajaj! Nagyon felkiáltott benne a változás, amikor meglátta, hogy kiesett belőle egy darab. Egy picurka, egy épphogyka. Ott lebegett a vízben. Kapta el.

Mostantól más lesz? Nem lesz már világutazás? Szombat esti láz? Kérdezte benne a megszokás. Nem férünk már el az összebújásban? Elférünk, mondta a másik kavics, próbáld ki. Ölelkeztek, úgy próbálták. Pont elfér, látod, csak ne mozdulj hirtelen, mert akkor kiesik! Dehogyis mozdulok, dehogyis. Épp közénk illik, látod? Érzed, ahogy ő is forgolódik, menne már, gurulna, pörögne, hengeredne. Nyughatatlan, miként a hullámok, nem tudja még a rengeteg időt.

(A folytatás a tavaszi számban olvasható.)