Szabó Attila

VOLT EGYSZER EGY AJTÓ

VOLT EGYSZER EGY AJTÓ

Közönséges ajtó volt, falban lakó, zárkózott, de ha valaki ki akarta nyitni, rögvest rádöbbent, hogy ez a közönségesnek látszó ajtó igencsak különleges! Ez aztán nem enged be szíre-szóra, rugdosásra, de még kopogásra se, kérlelésre se, de nem ám! Őrizte az őrizendőt. Próbálták kinyitni buzogánnyal, varázsszóval, álkulccsal, de meg se nyekkent, állt zárkózottan, mert ez volt a dolga. Egyszer aztán a király, aki országán még csak-csak, de kíváncsiságán nem tudott uralkodni, odavezényelte hadseregét, hogy ha törik, ha szakad, benéz az ajtó mögé. Már sercegett az ágyúkanóc, feszültek az íjak, a katonák várták a parancsot a támadásra, pusztításra, rombolásra, amikor váratlan dolog történt. Vidám, különös népség vonult át a katonás sorok között, mit sem törődve az összevont szemöldökökkel, sercegő kanócokkal, feszülő íjak fenyegető zizgésével, mentek egyenest az ajtó felé. Kérlek szépen, engem tegnap háromszor tapsoltak vissza, mondta egy faorrú legény, háromszor! Az semmi, kuncogott egy aranyhajú lány, én éjszakánként szerelmesleveleket kapok, annyi a hódolóm, de annyi! Én meg, toldotta meg egy fekete hajú, fehér bőrű szépség, mondom, én meg folyton életviteltanácsokat kapok, hogy, hallod, ne fogadj el fésűt, ne egyél almát, meg ilyenek! Arrébb vinné a puskája csövét, kérem, szólt a negyedik, egy nagyszakállú öreg, nem férek el, köszönöm. Így beszélgettek egészen az ajtóig, ami magától kinyílt, a vidám társaság pedig eltűnt a sötétben. Bentről gyerekzsivaj, nevetés hangjai.

Az utolsó fickó, egy kajla sapkás törpe ujját a szája elé téve visszafordult: Ez itt egy titkos ajtó, itt bizony be nem jöhet senki!

(A folytatás a téli számban olvasható)

Kapcsolódó segédanyagok: